A „mezítlábasok” utódai

„Mezítlábasok” – így nevezte magát (pontosabban: így nevezte őket Wahrmann Mór) az a kis csoport, amely 1890 körül zsidó részről mozgalmat in­dított a recepció kivívására, amely szervezte és maga is végezte a propa­gandát – persze a magyar liberális poli­tikával való szoros szövetségben és a konzervatív, néppárti erőkkel szemben -, de voltaképpen a már akkor megme­revedett zsidó hitközségi vezetés, első­sorban Wahrmann Mór ellenében, és valljuk meg, az ortodox zsidóság veze­tőinek sem nagy kedvére. A csoport vezetője Vázsonyi Vilmos volt, és tag­jai között ott volt testvére, Vázsonyi Jenő, a két Palágyi, Menyhért és La­jos, Szabolcsi Miksa, Márkus Dezső ügyvéd, Makai Emil, a költő, Fleischmann Sándor ügyvéd és hírlapíró és mások. Vázsonyit idézem: „Ahhoz a munkához arra a generációra volt szükség, mely már az emancipáció után született, szabadon, telve önér­zettel és tettvággyal. Az öregek még látták a jogtalanságnak szomorú napja­it, s így nyugodtabban tudtak tűrni. Mi, fiatalok, türelmetlenek voltunk…” (Mindezt apám, Szabolcsi Lajos 1943-ban írt és tavalyelőtt megjelent emlékiratai alapján idézem.)

Nem vizsgálom most, ténylegesen mennyi része volt ennek a csoportnak a recepció kivívásában. Talán külön­ben is meg kellene részletesebben írni a recepció történetének „belső életrajzát”, a szereplők arcát – a kora­beli sajtón és Mikszáth parlamenti karcolatai kívül itt is lappanganak még kiadatlan emlékiratok és levelezések (így az egyik főszereplő gr. Csáky Albin kultuszminiszternek az időbeli levelezése bécsi kollégánk, Csáky Móric birtokában).

Fogadjuk el Vázsonyi önképét – a korabeli sajtó szerint ugyanez a hang jellemezte a hitközségben 1892. január 6-án tartott recepciós nagygyű­lés hangját is. Egyébként ekkor avat ták fel azt a dísztermet, amelyben most mi ünnepelünk.

Mindenesetre: az asszimilált magyar zsidóság egy új nemzedékét képvisel­ték a „mezítlábasok” – és itt e megjelö­lés minden tagjára figyelni kell. Olyan nemzedék, amely a „hosszú 19. szá­zad” gyermeke volt, amelynek érték- rendszerét, a társadalmi haladásba, a történelmi fejlődésbe vetett hit alakí­totta ki, és amely a magyar történelem szabadelvű hagyományaihoz akart csatlakozni – és amely még úgy látta, hogy lehetséges egy magyar-zsidó szintézis, ma azt mondanánk, kettős identitás. Most jelent meg az 1994 márciusában tartott Vázsonyi Vilmos- emlékülés anyaga – sok fontos adatot, szempontot nyújtva e csoport vezető­jének későbbi életpályájához. Mert bármennyire szétágaztak utóbb a „me­zítlábasok” útjai, Vázsonyi alakja végig jelképszerű összefűzőjük maradt. A mezítlábasok nemzedéke tagjainak nagy része még megérte az első világ­háborút – és természetesen nem érte meg a recepciónak nem jogi, hanem gyakorlati visszavonását. Voltaképpen 1895-től a II. zsidótörvényig, illetőleg 1944 áprilisáig élt az csak. Az MTA Judaisztikai Kutatócsoportja által közzé­tett, az 1944. évi, a magyarországi hit­községeket összeíró felmérés jelzi a gyakorlati véget.

A „mezítlábas nemzedék” fiainak sorsa már sokkal tragikusabb. Ez az a félbemaradt pályájú nemzedék, amely megpróbálja folytatni apjuk útját (oly­kor nyomasztja is őket ez a teher), de a történelem már nem teszi lehetővé ezt. Jellegzetes – és még megírandó példa – Vázsonyi Vilmos fiáé, Vázso­nyi Jánosé, aki megpróbálja folytatni apja politikai tevékenységét, irányát, például a nemzeti Demokrata Pártot szervezi meg – de ezek a pártok ekkor már csak töredékpártok, a bázisukat képező és az apákat még vállukon hor­dozó zsidó kispolgári tömegek szétforgácsolódtak -, a liberalizmus és a de­mokrácia két oldalról is megkérdőjele­ződik e hangos korban. Vázsonyi Já­nos élete szinte jelképesen, Dachau után fejeződik be. Apámé még 1943-ban, megtörtén és fáradtan, élete mű­vében csalódva és elszigetelten. (Csak Palágyi Szilvia élt még, süketnémán és keményen…)

És e tragikus sorsú apák fiai, lányai? Az unokák, a mi nemzedékünk? A mi életünkben – hogy Radnóti szavát idéz­zem – „minden összetört”. Mi már nem hittünk a magyar liberalizmus örökéletűségében, és a rövid 20. században elju­tottunk – legalábbis sokan közülünk el­jutottak – a történelem értelmének taga­dásáig a nagy diszkurzusok végének ne­vezve az általános nihilt. Más és más utakon keresték az unokák a megoldást, volt, aki felbontotta a magyar-zsidó együttest, volt, aki elfelejtette, de vannak még, akik természetesnek is veszik. Más illúziók (ma úgy mondanánk: utópiák) után mentünk – és utunk még nem ért véget. A Fokvárostól a Tűzföldig Jeru­zsálemtől Budapestig élünk szétszórva. De most, a recepció századik évforduló­ján, visszagondolunk a mezítlábasokra, és meghajtjuk fejünket emlékük előtt. Talán akkor lenne igazi ez a hódolat, ha életüket, művüket gondoznánk, kiad­nánk, alakjukat megrajzolnánk.

Elhangzott a zsidó felekezet egyenjogúsításá­nak centenáriumán a Mazsihisz, a Yahalom Zsidó Szabadegyetem és folyóiratunk, a Szombat által szervezett konferencián.