A megtalált élet

A mai negyvenesek-ötvenesek közül sokan a 60-70-es években talán ma­guk is ott leselkedtek a Gerlóczy-klub elhíresült E épületében. Ott játszott valamiféle sajátos soult és dzsesszzenét egykor az Atlas. Veze­tője Flamm Ferenc rekedtes, lélekbe ható hangú énekes, „mellékesen” az Iparművészeti Főiskola hallgatója. Az utolsó vizsgát hagyta félbe a benne megszólaló zenéért. Épp úgy, ahogyan húsz esztendővel később a mindennapi kenyér keresetét a visszafordíthatatlan identitástudat képi megjelenítéséért.

Későn vállalt, ám annál fonto­sabbnak megélt zsidóságáért.

A világ arcai

– Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek tagjai ugyan a világégés után születtek, mégis egész lényükben hor­dozzák a traumát. Ez azt jelenti, hogy számomra a zsidóság a holocausttal kezdődött, ahol sajnos millióknak vég­ződött. A Spitzerekből és a Flammokból álló családomból csupán szüleim és akkor még két apró bátyám s egy nagybátyám élte meg a rémálom végét. Gyermekkoromra gondolva sajnos nem tudok egy tradicionális zsidó otthonról beszélni. Szüleim haragudhattak a Jó­istenre, aki cserbenhagyta népét, vagy csak egyszerűen titkolták hovatartozá­sukat. Engem már nem is mertek szüle­tésemkor „megjelölni”. Ezt, az akkor ti­zenkét éves Ádám és tízéves Gábriel Fiammal együtt, 47 évesen pótoltam be, Svédországban. Az iskolai évek alatt a környezet gyűlölete szembesí­tett a hovatartozás élményével.

A Práter utcai általános iskolában, ahol dél-olasznak vallotta magát – ki tudja, honnan véve az eredettant -, az osztálytársak csúfolódásából értette meg, miféle déli stigmák mutatják hovatartozását. Az antiszemitizmus egyik mellékfunkciójaként évezredek óta új­ra és újra eszébe juttatja a feledéke­nyeknek igazi identitásukat.

– Konzuli útlevéllel telepedtem le Svédországban. Ezek az évek egy összefüggő fejezetet alkotnak sokféle szempontból. Sohasem volt kétséges számomra, hová is húz a szívem, de vagy nem mertem, vagy nem tudtam, hogyan közelítsek egy zsinagógához.

1987-ben, egymást szorosan követve hagyott itt bennünket anyám, majd apám. Ahogy mondani szokás, valaki akkor válik igazán felnőtté, amikor el­veszíti szüleit. Az én esetemben ez a felnőtté válás több értelmet kapott. Ma­gyarországon élő két bátyám, mialatt rendbe tette a magára hagyott budai la­kást, az ágyneműszekrény mélyén egy kis csomagra bukkant. Megtalálták 45-ben meggyilkolt nagyapám imakendő­jét, kapellijét és imakönyvét. Anyánk rejtegette mindezt negyven évig talán még előlünk is. Mivel egyikük sem tud­ta, mit csináljon a holmikkal, az enyé­mek lettek. Két öreg sabeszgyertyatartóval, egy nagyanyám hímezte sabeszdeklivel. A Wallenberg-menlevelekkel és anyám sárga csillagával kiegészítve. Ez lett az én zsidó örökségem.

Új fejezethez érkeztem. Választanom kellett: elrakom-e mindezt ismét további negyven évre egy vitrinszekrénybe, vagy megpróbálok életet varázsolni beléjük. Megtanuljam, hogyan kell őket használ­ni? Megtanítsam gyermekeimet is? Fel kellett nőnöm ehhez a választáshoz.

És akkor az én svéd feleségem mon­dott valamit. „Ha nem folytatod őseid útját, hiába küzdött Wallenberg; azok győznek, akik ki akarták radírozni a zsi­dóságot örökre Európa történelméből.”

A két nagyobbik gyermekemmel elin­dultam a héber betűk között, találkoz­tam könyvekkel, dalokkal, imákkal és gyönyörű, ősi ünnepekkel. Az érzést nem kellett megtanulni. Fejemre tet­tem az öreg kapellit. váltamra borítot­tam az imakendőt, és elindultam talál­kozni ismeretlen nagyapámmal és mind­azokkal, akik taleszt viseltek, hazaindultam.

Az Idő Törvénye

– Vannak nehéz periódusok az élet­ben, amikor muszáj megpróbálnunk va­lahogy megállítani az időt. Muszáj időt adni a gyógyulásnak. Különben elveszít­het az ember egy darabot magából. Fel­áldoztam utolsó anyagi tartalékainkat, és megállítottam az időt. Egy egész éven át festettem. Az én képeimet. A vágyakozás vezette kezemet, és a képeim engem haza. Szétszakítottam az Idő Törvényét, találkozhattam nagyanyám­mal, unokatestvéreimmel és mindazok­kal, akiket sohasem ismerhettem meg. Találkoztam identitásommal.

E vágyakozás évének eredményét, húsz nagyobb méretű festményt, 1992-93-ban Stockholmban, Göte­borgban és Koppenhágában, zsidó val­lásos és kulturális központokban állí­tották ki, a Svéd Rádió és Televízió székházában és galériákban mutatták be. A svéd tévé egy interjúban foglalko­zott munkáival, a holocaust 50. évfor­dulóján a város polgármestere kiállítást szervezett a városházán – Flamm képei képviselték Magyarországot! Raoul Wallenberg portréja pedig a koppenhágai Wallenberg-otthonba került.

De az én identitásom nem a holo­caust. Tudtam, a továbblépés szükség­szerű. Folytatnom kell a történelmet. A Wallenberg-dokumentumok óriási fe­lelősséget jelentenek számomra, ne­kem ajándékozták a lét lehetőségét. És vele együtt a tehetség felelősségét.

Ami ezután következik, olyan, mint valami Don Quijote-i történet. Flamm Ferenc harcot vív az értetlen külvilág­gal, barátokkal. – Kitűnő reklámgra­fikus vagy – mondják. – Élj a mában. A négy gyerek sorsa nem tölt el felelős­séggel? – korholták.

New York-i bemutatkozásom alkal­mával találkoztam Sylvia Herskowitz- cal, aki a Yeshiva University Museum, New York második legrangosabb zsidó múzeumának igazgatója. Mrs. Herskowitz megbízott egy önálló, nagyobb sza­bású kiállítás anyagának elkészítésé­vel, 1997 tavaszán, Manhattan szívé­ben, a Zsidó Múzeumban. Egy ember­öltő alatt valószínűleg egyszer kap az ember hasonló lehetőséget.

A göteborgi zsidó hitközségen belül alapítottam egy alkotói kört, a rabbink­kal együtt, barátaimmal, akik a liturgia és vallásfilozófia szakértői. A választott témánk Baal Sem Tov Legendái, Martin Buber összeállítása alapján. Az 1700-as évek Kelet-Európájába varázsol vissza. A munkát talán vizuális költeménynek nevezhetném, 15-20 nagyobb méretű, színes litográfia formájában képzelem megvalósítani.

Sajnos, a múzeum nem rendelkezik a művészek anyagi támogatásának le­hetőségével. Egymagám képtelen va­gyok egy ilyen szabású munkát véghezvinni. A hónapok múlásával egyre keve­sebb a remény, hogy sikerül elkészülni a kiállítás anyagával.

Az ősi tanítás szerint mindnyájunk­nak megvan a saját külön feladata itt a földön. Az ember egyik értékmérője, hogy milyen módon tudja megvalósí­tani. Tragikusnak érzem feladni az én személyes küldetésemet.