A megbotránkozás kötelessége

A megbotránkozás kötelessége

Tatár György: A nagyon távoli város – vallásfilozófiai írások és viták, Atlantisz, 2003,

1995 Ft

A zsinagóga és a zsidóság egyik gyakori sztereotip ábrázolása a középkori keresztény képzőművé­szetben a lehajtott fejű nőalak, kezében néha tó­ratekercs, szemén kendő.

A strassburgi székesegy­házban található 13. szá­zadi alkotáson a nőalak arca szé­gyent, zavart tükröz. Ilyennek látta a kereszténység a zsidóságot – vaknak, amiért nem fogadta el a kereszténysé­get. Tatár György esszékötetének ta­nulsága viszont az, hogy ezt a kendőt a kereszténységet és az európai kul­túrát allegorizáló alak szemére is fel lehetne tenni. „A zsidó döntés ténye áthatolhatatlan számára, vagyis nem tudja, mi áll-e döntés hátterében, és teológiai lehetőségeit – eleddig leg­alábbis – meghaladta annak felisme­rése, hogy ezen a ponton ő maga is paradoxonnal – tehát valami nem tudhatóval – áll szemben. Saját meg­botránkozásának ugyancsak botránkozás voltát nem érzékelve, a zsina­góga botránkozását kényszerül meg­fejthetetlen gonoszságként démonizálni. Tulajdon botránkozásának teo­lógiai tartalma így átlátszatlan ma­rad számára.” (18. o.)

A fenti idézet akár mottóként is sze­repelhetne Tatár esszékötetének az elején. A nagyon távoli város vallásfi­lozófiai írásokat és vitákat tartalmazó kötet, és vissza-visszatérő gondolata a kereszténység felelőssége a zsidóság démonizálásában, a kétezer éves antijudaizmusban és antiszemitizmusban. Mivel a nyugati kultúra egyik fő kom­ponense a kereszténység, ezért tisztá­zatlan, zavart viszonya a zsidósághoz rendszeresen újjáéled, akkor is, ha az illető eszmének (nácizmus, kommu­nizmus) a kereszténységhez már nincs köze. A képet persze még bonyolul­tabbá teszi, hogy a kereszténység által eltörölt, de meg is őrzött pogányság éppen a kereszténység miatt fordult a zsidóság ellen. A keresztény és a po­gány Európa egyaránt nem tud mit kezdeni a zsidósággal. Tatár György­nek ez a megállapítása amilyen egy­szerű, olyan pontos. Végiggondolva a zsidóellenesség fázisait, Európa a zsi­dóságtól először vallása feladását kö­vetelte, majd az egyént próbálta kiűz­ni, s miután a zsidóság teljesítette ezt a követelést is, és megkísérelte, hogy – miként Tatár megfogalmazza – bel­épjen a történelembe, most nemzeti lé­tét kéri számon.

Tatár György ezért a kereszténység antijudaizmusának eltűnésében látja a lehetőséget: „Ha a kereszténység – a szó teológiai értelmében is – képes volna ebben az alternatívában a megbotránkozás helyett a hitet választani, vagyis bizonyos értelemben a másik – az övével ellentétes – hitét is ’együtt hinni’, ’vele hinni’, talán újból képes volna megbotránkozássá válni a világ számára is, ami Kierkegaard szerint a hit alapfeltétele.” (21. o.) Vagyis gya­korlatilag a magyar filozófus ugyanar­ra a következtetésre jut, amelyre Jean-Marie Lustiger volt párizsi érsek: a kereszténységnek meg kell találnia zsidó gyökereit. Igaz, Lustiger konk­rétan a pogánykereszténységgel való szakításra utal, s nézőpontja is a ke­resztényé, a római katolikusé. Ez azonban nem változtat azon, hogy egymástól függetlenül, de mindketten ugyanazon a ponton ragadják meg a probléma lényegét: az antiszemitiz­mus elleni küzdelemben az Egyház­nak (az egyházaknak) kiemelt szere­pük van, s ez az antiszemitizmus, Izrael-ellenesség, az európai kultúra vál­ságának egyik központi eleme.

Ezt bizonyítandó Tatár György nem áll meg a teológiai-filozófiai problé­mák boncolgatásánál, hanem a palesz­tin-izraeli konfliktuson keresztül mu­tatja be, hogy a „megbotránkozás megbotránkozása”, immár kilépve a teológiai közegből, hogyan manifesz­tálódik a médiatálalásban és a nyugati (mindenekelőtt a baloldali) politika és értelmiség interpretációiban. Az a sa­játságos magyar viszonyokkal magya­rázható, hogy Magyarországon a nyu­gati baloldal Izrael-ellenes retorikáját a szélsőjobb gyakorolja, ahogyan a Tatár György által hozott példák is fé­nyesen bizonyítják.

A cápa éve című esszéjének végén Tatár Karl Jaspers 1950-ben elhang­zott szavaira utal, amelyekben a német filozófus arra figyelmeztet, hogy ha a Nyugatnak fontosabb az olajdiktáto­rokhoz fűződő gazdasági érdek, s ma­gára hagyja Izraelt, akkor elveszíti ön­magát. Tatár ennél pesszimistább, és hozzáteszi: a Nyugat az önelvesztés­ben egyszersmind hű is marad önma­gához. Az utóbbi öt év, különösen a 2001 szeptembere utáni eseményeket szemlélve a Nyugat jelentős része mintha csak bizonyítani akarná, hogy a végletekig hű kíván maradni az önelvesztés hagyományaihoz.

Peremiczky Szilvia