A megállóközökben sincs semmi

(Vámos Miklós: A New York-Budapest metró Ab Ovo Kiadó, 1993. 350 old, 336 Ft)

„Egy magyar színész szerencsét próbál Amerikában. A biztos siker titka, vagy hét röpke év története, tíz mozgalmas fejezet­ben “. Nem reklámfogásból, nem is az olvasó bosszantására került Vámos Miklós új könyvének hátlapjára ez a ponyvaizgal­makat sejtető fülszöveg, bár a regény min­denestül az ellenkezője az itt beígérteknek De végigvonul a történeten egy ironikus stilisztikai csavar, amely ide-oda ugráltatja a kétségbeesett olvasót a giccsel lekezelt felület és a kiábrándulásba fulladó lényeg között. Legalább olyan sebességgel kapcsol át egyikből a másikba, ahogyan robog a képzeletbeli metrószerelvény New York és Budapest között, zajtalanul átgázolva min­den illúzión, ami lebegő hídként feszül a két város, a két világ közé.

Marton Gyula, magyar színész, Ame­rikába megy. Mint a mesében miért is ne? Ott kint tanár, színpadi szerző, showműsor szereplője, megjárja a nagy tévétársasá­gokat, a high society partijait és éppen üre­sen maradt ágyait, végigjátssza a futó kalan­dokat és halálos szerelmet. Aztán hazajön. Mint a mesében miért is ne? Ott se volt jó, itt se rossz. Meg aztán itt született, bár magyarnak is kicsit zsidó – sőt, ha eszébe juttatják, a félelemtől nagyon is az. Csak egy ötdolláros marad Amerikából, a forintos bankjegyek fölött hivalkodva. Hogy ha “művész úr” kinyitja a pénztárcáját a rumtól ragacsos büfépulton, legyen mire vissza­vágynia. Ez a pénzdarab tartja evidenciában mindazt a felhőtlen bizakodást, amivel Mar­ton Gyula már akkor sem volt bőviben, amikor elindult világhódító útjára. De kel­lett valami hit-féle, valami (zsidó? ma­gyar?) bizakodás, hogy megtanulhatja használni az ígéret földjét, a hitelkártyák, telefonközpontok és üzenetrögzítők labirin­tusát. Miközben a „jövőjét” építgeti, foly­ton arra kényszerül, hogy szembenézzen a múlt variációival önéletrajzokat fogalmaz. Csűri-csavarja a múltját, hogy amolyan kötelező amerikai módra kilopja belőle saját személyiségét, Kelet-Európa szorongásait, és egy imidzssel pótolja. Amelybe aztán az aktuális kívánalmak szerint tartozik bele vagy felejtődik ki a zsidó származás. Mar­ton imidzse így már tökéletesen illeszkedik Amerika imidzsébe – de Marton nélkül. Valamit valamiért. A neve is, akárcsak az ezerszer átjavított curriculum vitae-je, foly­ton változik. Amerika nem hajlandó meg­tanulni egy magyar színész nem túl bonyo­lult nevét, Vámos pedig készségesen tördeli otrombára a fonetika humorával. Így születik meg Dzsúla, Guy, Mr Morton, Mar­tain, és még ezer változat egyetlen ember nevére. S hogy ne legyen társtalan a megnemértés nagy olvasztótengelyében, az író fonetikusra görbíti a többi szereplő nevét is. A nyelv az élet tükre.

Csakhogy az általános görbülés eme ki­ragadott periódusa éppen arra a néhány évre esik, amikor Magyarország megmozdul. Dzsúla csak foszlányos hírekből tudja re­konstruálni, hogy itthon újratemették Nagy Imrét, és a temetésen egy fiatal politikus elkiabálta magát, hogy oroszok menjetek haza, meg hogy szabad választások, többpártrendszer, demokrácia, miegymás. Tán még zsidózás is lesz, gondolkodik igen logikusan Dzsúla. Messze van, tán a fele sem igaz. De amikor hazamegy, már itt is Amerikában találja magát – legalábbis ami a külsőségeket illeti. Hitelkártya, légkondi­cionálás, nyugati autó. Ennyi. És a visszamartongyulásodott középkorú szí­nész elássa magát egy vidéki színházban, disznótoros vacsorába, jó messze Ameri­kától és az elamerikásodott hazai való­ságtól. Kigyomlálja magából a megkopasztott remények maradékát is. A világ két vége már csak két metrómegállónyira került egymástól, következésképpen akár otthon is maradhatunk. Az utazás ma már csak helyváltoztatás, mondja Paul Virilio, korunk egyik legérdekesebb gondolkodója. Ráadásul – egészíti ki ezzel a regénnyel Vámos Miklós – a megállóközökben sincs semmi.