A mappa

1940. március 15-i dátummal keltezett az az előszó, melyet dr. Ribáry Géza írt az Ámos Imre 14 eredeti metszete című mappához. Tulajdonképpen 15 metszetről van szó, hiszen a címlapon repdeső menórás angyalt is ő álmodta linóleumba. A mappát lapozgatva a 18. zsoltár szavai jutnak eszembe: „Kiáltottak, de nem volt szabadító. A 150 darabos sorozatnak ma is fellelhető ritka példányai az eszmei értéken túl jelentős anyagi értéket képviselnek. A kezemben tartott 65. sorszámot viselő kiadvány megviselt fedőlapjára a történelem rányomta mocskos ujjlenyomatait. A genocídiumok, fasiszta és kommunista diktatúrák végtelennek tűnő évtizedeit túlélt mappa fedelét felütve, mint a gyöngykagyló hasából az igazgyöngy, bukkannak elő a fekete-fehér grafikai lapok.

A nagyműveltségű ügyvéd és műgyűjtő dr. Ribáry Géza, az OMZSA megalapítója, feltehetően a kiadvány mecénása is, hamar felismerte, hogy jelentős művészeti eseményhez adja a nevét. „A zsidó magyar művészetnek nagy nyeresége, hogy ez a metszetsorozat megjelent” – írja az előszóban, kifejezve ragaszkodását a zsidó vallású magyarok ábrándja köré fonódó illúzióhoz. Néhány keserves esztendő még az események sodrában, s eme illúzió darabokra hull. A nagyszerű zsidó közéleti férfiúval, végletekig felfokozott élet-halál küzdelmei közepette szívroham végzett.

A művész metszőkése, mellyel a fehér felületeket az anyagból kihasítja, kegyetlenül pontos. Vonalvezetése sajátosan szűkszavú és elvont. Megoldásai a kor legjobbjaiéval, Barcsayéval, Vajdáéval és a szentendreiekével rokoníthatók, olyan iskolát képviselnek, melyen később művészgenerációk nevelkedtek. Alakjait a pesti VI., VII. kerület „zsidó utcáinak” figuráiról mintázza. Megviseltek, jámborak és hagyományőrzők. A művész a liturgia alapos ismeretéről tesz tanúbizonyságot. Nagykállóból, ahol született, a nagy caddik szelleme kirekesztett mindenféle ateizmust. Bár szigorú vallásos nevelést kap útravalóul, ő már „modern”. „A zsidó vallásos érzés kevés művésznél jutott oly intenzív kifejezésre, mint Ámos Imrénél.” – írja kísérőszövegében Naményi Ernő, a két háború között élt neves művészettörténész.

*

Az apokalipszis csizmái már Európát tapossák és egy Oswieczim nevű jelentéktelen lengyel kisváros mellett fogolytábort építenek. Magyarországon törvények sora születik a „zsidó vallású magyarokénak a társadalomból való kirekesztéséről. – „Félelem szálla rám és rettegés…” – mondja Elifáz Jóbnak. A jeruzsálemi Templom pusztulását a porban ülve gyászoló kaftános zsidó saját magáért is sír. Egy nép búcsúzik a pusztulása előtti délutánon. Gondterhelt arcukon az áldozati bárányok jele. Az apa kisfiát tanítja áhítatra a telihold éjszakáján, hogy majd a tömegsír szélén az isteni parancsra emlékeztetve bírja engedelmességre. Hazájukról álmodnak a száműzöttek. Az ünnepi sátor hátterében talán a kállói országút fénylik. A szent pap utódait szekéren szállítják a marhavagon bejáratához. Elokáj, nesama senatata bi tora hí. Istenem, a lélek, melyet belém adtál, tiszta!

*

Egy Oswieczim nevű jelentéktelen lengyel kisváros a történelem legszörnyűbb korszakának jelképe lesz. A festő valamelyik tömegsírban takaríttatik el az ő népéhez. A gonddal kifaragott klisék a tűz martalékaivá lesznek és a nyomdafesték szagú míves grafikai lapok, mint a röpcédulák hullanak alá a lebombázott lakások falairól.

Az életben maradottak fontoskodó leszármazottai pontosan tudják mit kellett volna tenni, és hogyan. Finom keretben, zsidó otthonok falán Budapesten, Brooklynban vagy Petach Tikván fel-felbukkan a jel. A megfáradt, koravén magyar zsidó ott lebeg az égbolton menórával a kezében, és az ajkáról hulló zsoltárszavak elvegyülnek a csillagokkal.