A magyar zsidóság történelmének kutatásáról

A mi nemzedékünknek talán legnagyobb feladata lenne, hogy megteremtsük a lehetőséget egy átfogó magyar zsidó történelem megíráséra, amely felölelné a Magyarországon letelepedett zsidóság történetét a kezdettől a huszadik század végéig. Ennek a történelmi munkának mindenképpen meg kellene valósulnia.

Ezzel a gondolattal kerestem fel dr. Aser Kohen professzort a haifai egyetemen.

I.

Beszélgetés Aser Kohen haifai történésszel

– Milyen keretek között folyik magyar zsidó kutatómunka a haifai egyetemen?

– Az egyetemen belül van egy úgynevezett Strochlitz Institute of Holocaust Studies. A programigazgató Gelber professzor. Ezen az intézeten belül működik egy központ, amely a magyarul beszélő zsidóság történelmével foglalkozik a XIX. század közepétől napjainkig. Ennek a programnak vagyok az igazgatója, de meg kell jegyezni, hogy főállásban egyetemes történelmet tanítok 1870-től napjainkig. Főleg erről jelentek meg dolgozataim, francia és angol nyelven is. Ezenkívül van egy központunk, ahol magyar és egyéb kelet-európai zsidó dokumentumokat gyűjtünk össze. Ezt 1972-ben hozta létre a híres történészprofesszor, Vágó Béla.

– Mit tartalmaz ez a dokumentációs központ?

– Először is néhány száz szóbeli visszaemlékezést a holocaust borzalmaira. Ezenkívül értékes adományokat, személyes könyvtárakat, levelezéseket, dokumentumokat örökölt a gyűjteményünk. Többek között kiemelném dr. Herskovics Fábián cionista budapesti és izraeli rabbinak a gyűjteményét, dr. Marton Ernőnek, az Új Kelet alapítójának és főszerkesztőjének a dokumentum- és könyvkollekcióját, Jehuda Marton történésznek, a Kol Jiszroél magyar adatszerkesztőjének könyv- és dokumentumgyűjteményét, Peretz Révész szlovákiai menekült gyűjteményét, aki a Hlutz-ellenállás egyik vezetője volt Magyarországon, valamint néhai Körösy József professzor gyűjteményét (Körösy a magyar statisztikai tudomány kimagasló művelője volt a XIX. században. – A szerk.). Georges Mendel Mantello, aki San Salvador követeként Svájcban tevékenykedett és rengeteg magyar zsidó megmentésében játszott aktív szerepet, szintén nekünk ajándékozta anyagát.

– Kérlek, beszélj a költségvetésetekről.

– Évi harmincezer dollárral kell gazdálkodnunk. Ebből a pénzből három hivatásos munkatárs kap „részfizetést”, és ebből kell fizetnünk minden irodai, publikálási és utazási költséget. Kérelemmel fordultam a Soros-alapítványhoz még 1989-ben, de sajnos nem kaptunk segítséget. Mint említettem, főállású professzorként én is a haifai egyetemtől kapok fizetést.

-Milyen feladatokat kellene megoldanunk, hogy a magyar zsidó történelem kutatása megfelelő alapokra kerüljön?

– Mint a fentiekből kitetszik, a rendelkezésre álló költségvetésből alig tudunk előrelépni. Arról szeretném meggyőzni mindazokat, akik a magyar zsidó közéletet szívükön viselik, hogy itt az utolsó alkalom arra, hogy megteremtsünk egy magyar zsidó kutatóintézetet, amelynek elsődleges célja lenne az adatgyűjtés. A megfelelő adatok, dokumentumok nélkül nem lehet megírni a magyar zsidó történelmet. Ennek a kutatóintézetnek kellene összegyűjtenie mindazokat a specialistákat, történészeket, akik képesek és hajlandók lennének közreműködni egy átfogó magyar zsidó történelmi mű megalkotásában. Ez az intézet képes lenne kutatókat képezni a jövőre.

Vendéglátóm kedvesen felkísér a haifai egyetem legfelső emeletére, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a Karmel-hegyre, az egész városra, a Földközi-tengerre. Amikor elválunk, úgy érzem, nem bízik abban, hogy az említett kutatóintézet valaha is létrejöhetne. Szkeptikus a magyar zsidóság jelenlegi szervező- és anyagi készségével kapcsolatban, és sajnos joggal.

Már távolodunk a haifai egyetem impozáns épületétől, még láthatom a felső emeleteket, és arra gondolok, hogy meg kellene ragadnunk az alkalmat: ma még megoldhatók az említett feladatok, hiszen vannak köztünk olyan jelentős történészek, mint dr. Aser Kohen.

Fürst László

(Menóra-Egyenlőség)

 

II.

Központ, központabb, legközpontabb?

1990. december 7-én a Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége és annak részeként a Nácizmus Üldözötteinek Bizottsága bejelentette: kezdeményezi „Magyar Auschwitz Alapítvány – Holocaust Dokumentációs Központ” létrehozását. Az alapítvány célja olyan komplex levéltári, könyvtári, múzeumi gyűjteményegyüttes kialakítása, amely a vészkorszak hazai kutatása és az ehhez kapcsolódó ismeretterjesztés tudományos bázisát képezi. Feladatának tekinti a fasizmus áldozatai emlékének ápolását, az embermentő szervezetek és személyek cselekedeteinek feltárását és megörökítését.

Eltekintve attól, hogy az alapítvány kuratóriuma jobbára olyan személyiségekből alakult meg, akik az elmúlt 30-40 évben – betöltött tisztségeiknél fogva – a mainál talán kedvezőbb helyzetben lehettek volna a föntebb vázolt feladatok elvégzésének támogatásához, fölmerül néhány kérdés:

– Az alapítvány elsősorban hazai pénzforrásokból kíván-e meríteni, vagy inkább külföldi, főleg amerikai, netán izraeli pénzekben reménykedik?

– Célszerű-e a többé-kevésbé hasonló rendeltetésű, de már meglevő zsidó intézmények (a hitközség levéltára, a Zsidó Múzeum, a rabbiképző könyvtára) mellett, illetve tőlük külön és függetlenül működő új központot létesíteni és így a nem túl nagy mennyiségben előteremthető dokumentációs anyagon megosztozni, illetve a dokumentumokat költséges másolással „szaporítani”, vagy inkább az említett intézmények állományát és munkáját kellene fölfrissíteni, rendbehozni, nem ezeket kellene-e a működésükhöz szükséges pénzzel ellátni?

Az egyetemeken és az MTA Történettudományi Intézetében is folynak a magyar zsidóság történetével kapcsolatos kutatások. Hogyan kapcsolódna ezekhez az alapítvány és dokumentációs központja? Vannak-e, lesznek-e szakképzett történészek és levéltárosok kellő számban mindezen intézmények számára?

– Hogyan kíván (ha egyáltalán kíván) kapcsolódni az alapítvány a Hegedűs B. András és Kozák Gyula által kezdeményezett „Oral History” archívumához, az ennek égisze alatt folyó gyűjtőmunkához, valamint a Kovács András és Erős Ferenc által az MTA Pszichológiai Intézetének égisze alatt megindított és részben hasonló jellegű munkához? Ez annál is sürgetőbb kérdés, minthogy a vészkorszak még élő tanúi elsősorban nem írásban, hanem csupán szóban lesznek hajlandók és képesek elmondani élményeiket, tehát a kérdezés módszereiben jártas, a hangfelvételek készítéséhez értő adatgyűjtő munkatársak tucatjaira lesz szükség, akik nem nélkülözhetik annak a hasonló jellegű munkának a tapasztalatait, amelyet az említett kutatók folytattak.

Jól tudjuk, hogy bármennyire szükséges is az anyagi és az emberi erőforrások összehangolt hasznosítása, a monopóliumok a tudományban sem kívánatosak. Nem állítjuk tehát, hogy a magyar zsidóság történetére irányuló összes kutatást egyazon intézményben kell összevonni és azt sem, hogy a holocaust dokumentumainak összegyűjtése feltétlenül egyetlen szerv kizárólagos feladata lehet. Csak feltesszük a kérdést (és erre várjuk az érdekeltek válaszát, az elgondolásokat ismertető hozzászólásait): hogyan lehet a kétségkívül fontos feladatot az idő és a szűkös körülmények szorításában gondos összehangolás nélkül és az anyagi források nem teljes és hatékony kiaknázása mellett megoldani?

*

 

Ui. Lapzártakor hallottuk, hogy a Munkaszolgálatosok Országos Egyesülete is dokumentációs központot szándékozik felállítani a vészkorszakról.

ggy