A magyar zsidóság a politikában (1895-1919)* I. rész

„Csak kapitalista zsidók és forradalmár zsidók vannak?”¹

(Vázsonyi Vilmos)

A birodalmi és a hazafiúi kettős lojalitás.

A zsidók elhelyezkedése a hagyományos dualista pártszerkezetben

,,A hitközségnek rajongó hazaszeretetéről és felséges királyunk iránti legmélyebb hódolattal viselt alattvalói ér­zelméről tanúságot tesz azon a zsidóságnál hagyománnyá lett intézkedés, hogy az ünnepi és szombati délelőtti isten­tiszteleteknek legáhítatosabb részévé emelte a királyért és hazáért elmondandó imát, melyet a lelkész a nyitott szekrény előtt, hazánk szent nyelvén mond el, és melyet a hívek állva hallgatnak meg. […] Kossuth Lajos nagy hazánkfia halála alkalmával a kegyelet vallásunk szertartásait is befolyásolta; a szomorú emlékezető évben hitközségünk zsidó hívei, engedve a rabbiság és az elöljáróság felhívásának, a hazát megszomorító eset miatt, vallásunk legvígabb örömünnepén – Purim napján – mindenféle mulatozástól tartózkodtak.”² Az idézet ezúttal a Zala megyei Alsólendva neológ hitközségének millenniumi évkönyvéből való. A birodalmi és a hazafiúi kettős lojalitás bemutatásakor kedvünk szerint válogathatunk a hasonló tartalmú szövegek sokaságából. A zsidók osztoztak az egész magyar társadalom tudat- hasadásában, egyszerre tisztelték Ferenc Józsefet és lelke­sedtek a magyar szabadságeszményért. Sőt, a skizofrénia e téren a nem zsidók között volt kórosabb, negyvennyolc kul­tusza és a dualista status quo dicsérete, vagy legalábbis elfogadása nem puszta cinizmus és megalkuvás volt. A nem­zeti szabadságvágy és az atavisztikus királytisztelet széles rétegek tudatában voltak egymással nem föltétlenül ütköző belső szükségletek. A zsidóknak ráadásul jóval több valódi okuk volt rá, hogy szeressék az uralkodót.

I. Ferenc József jól tudta, hogy a magyar zsidók a biro­dalmi eszmének is biztos támaszai lesznek, ha egyébért nem, hát azért, mert sajátos gazdasági szerepeik alapfeltétele az államilag is szavatolt liberalizmus volt, melynek a dualista status quo megnyugtató alapjául szolgált. Az uralkodó az emancipáció után sem mulasztott egyetlen alkalmat sem, hogy kinyilvánítsa: „…népeim irányában a valláskülönbség nem képezhet válaszfalat szívemben!”³ Ha valahová elláto­gatott, s gyakran tette ezt, mindig fogadta az adott város zsidó hitközségének küldöttségét is. Egy igen jelentőségteljes gesztussal a recepciónak is elébe ment, 1894 szeptemberében Balassagyarmaton a többi felekezetével egy sorban fogadta a tisztelgő orthodox rabbit és a hitközségi vezetőket. A kri­tikus helyzetekben fellépett az antiszemitizmus ellen, támogatta a zsidó nemesítéseket, igaz, más okból, mint a nemesedők és a magyar kormány: birodalmi arisztokráciát akart összekovácsolni. S lehetett-e jobb reklámja annak a kereskedőnek, vagy iparosnak, aki elnyerte az udvari szállítói címet? Kecskeméti Ármin rabbi az emancipáció ötvenedik évfordulóján messiási küldetést beteljesítő prófétai emelkedettségű uralkodónak nevezte I. Ferenc Józsefet.⁴ Ha az olvasó kissé feszengene, szolgálok másik példával is, amely szintén nem állt magában. Az 1885. évi országos kiállítás alkalmával „Liszt Ferenc maga vezényli a zenekarokat ün­nepi nyitányának játszásakor és amikor a felség Matlakovits és gróf Zichy Jenő között belép a nagy iparcsarnokba és Országh [Sándor, a korszak jeles orgonaépítője – Z. Gy.] nagy orgonája megszólal, egy ügyes kompozícióban a ma­gyar Hymnuszt a Gotterhalte hangjaival egyesíti. Magyarország legszebb napjai közül valók ezek! ” – mondja a soha ki nem tért Gelléri Mór 1908-ban, aki közgazdász-publicis­taként igen sokat tett a magyar ipar felvirágoztatásáért.⁵

Az 1890-es évekig tehát a zsidó tömegek politikai ma­gatartását is a magyar társadalom egészét átható belső ket­tősség jellemezte. A zsidók többsége is negyvennyolcas volt otthon, kormánypárti a választások alkalmával. A különbség mindössze annyi volt, hogy míg a politikai Magyarország a dualista status quo mozdíthatatlansága miatti elkeseredését háborgó lélekkel ugyan, de föloldotta a parlamenti politika látványos, ám egyre üresebb dualizmusában, addig a zsidók túlnyomó kormánypártisága mindig szálka maradt a hivata­los és a nem hivatalos hazafiság szemében is. Ezt a vádat könnyedén vissza lehetett utasítani. Elég volt rámutatni a számon kérő szemet kitámasztó gerendára, egyébként meg őszintén védelmezni azt, ami a fennálló helyzetben a zsidóság egészének valóban fontos volt: a liberalizmust. Egy korabeli röpirat Horovicz Jenő beszterczei rabbi tollából talán szer­zője szándékánál is világosabban tárja elénk a valós állapo­tokat. a zsidók az állami életben csak a liberális áram­lathoz csatlakozhatnak, mivel csak a legmesszibb menő liberalismus egyezhetik meg a zsidó tanok elveivel. A mi hazánkban ugyan valamennyi politikai párt megfelel a liberalismus követelményeinek és valamennyi a magyar alkot­mány alapján áll és a küzdelem csak a kibővítés mértékéért folyik. Az alkotmány és a liberalismus elve szent valamennyi előtt, valamennyi azon zászlóként lobogtatja őket, mely körül csoportosulnak és csak a magyarázat, a consequentiák körül folyik a harcz. És azért nem talált a zsidó választók jelen­tékeny része most sem okot arra, hogy cserben hagyja a kormánypártot, mivel amely szintén liberális. ”⁶

A teológiai érvvel rendben volnánk. Már szemet szúr, hogy a dualizmuskori Magyarországnak semmiféle alkot­mánya nem volt, a szerző bizonyára a kiegyezésre gondol, amikor alkotmányról beszél. Mint ismeretes, éppen a kiegyezés elfogadása illetve elutasítása hozta létre és po­larizálta a parlamenti pártokat, nagyvonalú eljárás tehát az „alkotmányt” közös alapnak megtenni és a közjogi antagonizmust a „kibővítés mértékéért” folytatott, a „magyarázat” és a „consequentiák” körül folyó harcnak minősíteni. A végkövetkeztetés pedig, ha a megelőző észrevételek helye­sek, lehetne éppenséggel az ellenkező is. Vegyük azonban észre, hogy az igazi mondandót éppen a szöveg nyelvi és logikai ziláltsága tartalmazza. „A mi hazánkban ugyan vala­mennyi politikai párt megfelel a liberalismus követelményei­nek… ” A tétova „ugyan” – olvassuk el újra az egész monda­tot! – semmiféle kapcsolatra nem lel a szintaxisban, egyetlen szándéktalan funkcióját viszont nagyon is teljesíti. Talán mégis bajok vannak a liberalizmus körül, talán nem elég, ha a zsidók lelkesen támogatják ezeket a pártokat, s persze biztos, ami biztos, mindenekelőtt a kormánypártot.

Hamar eljön a más irányokba fordulás ideje, anélkül azon­ban, hogy a hagyományos asszimilációs politikai magatartás reflexei veszítenének vonzerejükből. Az egész zsidóság dicsősége, ha a választások alkalmával pár zsidó képviselő bejut a parlamentbe, jobbára persze kormánypárti program­mal, de mindig van függetlenségi párti zsidó képviselő is. Egy-egy miniszteri tanácsosi, vagy államtitkári kinevezés igazi győzelem, s a korszak pár zsidó minisztere, meg a zsidó főrendiházi tagok azt az illúziót keltik a zsidókban, hogy most már tényleg minden a legjobb úton halad. Közelebbről nézve e zsidó csúcskarrierek egy korántsem üde hatalmi játszma józan számítással kimért lépéseinek bizonyulnak. Valamit adni kellett azért az egyre nélkülözhetetlenebb hatalmi támasztékért, amit a mindig erősebb zsidó nagytőke nyújtott az egymást váltó kormányoknak. Nem véletlen, hogy a zsidó államtitkárok és miniszterek a dualista Magyarország utolsó évtizedében jelennek meg, midőn a hagyományos uralkodó elit az 1905-1907-es elemi erejű, a rendszer létét fenyegető válságból nagy nehezen kikecmeregve tett még egy végső kísérletet a status quo megőrzésére. Báró Hazai Samu – ugye beszédes névmagyarosítás! – 1910-ben lett honvédelmi, Teleszky János 1912-ben pénzügyi, Harkányi János pedig 1913-ban kereskedelmi miniszter. Valamennyien a nagy kísérletet vezető Tisza István kreatúrái, 1917-ben buknak is vele együtt. A kacérkodás határait jól példázza báró Szterényi József esete. Már közel három évtizede lépked fölfelé a kereskedelmi minisztérium hivatali grádicsain, egyéb pozí­ciókat is begyűjtve el az 1918-as miniszterségig, amikor a monarchia végnapjait érzékelő IV. Károly királynak az a szintén nem önzetlen ötlete támad, hogy Szterényiből miniszterelnököt csinál. Mint W. O. McCagg írja, a gondolat ,,a régi rendszer szinte valamennyi politikusát elretten­tette”⁷, nem is lett belőle semmi, bár maga Szterényi ennek a vereségnek köszönhette bárói rangját.

A színjáték pőre dramaturgiáját hideg iróniával tárja föl a Huszadik Század glosszaírója, valószínűleg maga Jászi, Vadász Lipót igazságügyi államtitkárrá való kinevezése, és a ki nem tért Heltai Ferenc budapesti főpolgármesterré vá­lasztása kapcsán. Ha ezek után bárki sérelmezné, hogy a tehetséges zsidók nem juthatnak előre a közhivatalokban, lehet utalni: „a liberalizmusnak Vadász Lipót tál már elég tétetett”. Intés a gesztus emellett a kormány és a nagytőke mind erősebb szövetségét sérelmező arisztokrácia felé: „vigyázzatok és javuljatok meg, mert különben nem fogunk az elsőnél megállni.” A kormány azonban mindenekelőtt „jól épített a zsidóvallású tömegek – lélektanilag eléggé érthető – gyöngeségére, hogy saját ügyüknek tekintik, saját helyzetük javulásának tudják be hitsorsosuk emelkedését, bármilyen távol álljon is osztály helyzetét tekintve tőlük”.⁸

Nem az volt a baj, hogy a dualizáló politikai szerkezetben való elhelyezkedés nem kínált hatékony lehetőséget a sa­játosan zsidó érdekek képviseletére. Ilyenek ugyanis nem voltak, eltekintve persze az antiszemitizmus elleni véde­kezéstől, amelyet viszont az 1867-es hallgatólagos tár­sadalmi szerződés értelmében az államhatalom szavatolt. (Tiszaeszlár megerősítette a szereposztás helyességébe vetett bizalmat.) A politikából maga az egész társadalom szorult ki, pontosabban be sem vétetett oda a dualista korszak első évtizedei során. E kirekesztettség a magyar történelemben – az 1848-as forradalom ellenére! – oly magától értődő volt, hogy a politika szó puszta hallatára a kárvallottak többségének még csak hiányérzete sem támadt. A politika fogalma mindenekelőtt az Ausztriával, a Habsburg Birodalommal való közjogi polémia szinonimája volt, másod­soron az arisztokrata és a nemesi eredetű elit meg nem kérdőjelezett uralmi gesztusa, s csak ami ezek után megma­radt belőle, azt foglalhatták le maguknak a helyi autonómiák. A kilencvenes évek elejére megváltozott a helyzet. Meg­született és a további heves ütemű változás állapotában volt egy új társadalom, amely helyet követelt magának a politika sáncain belül is. A hagyományos politikai képletben ter­mészetesen egy párt sem akadt, amely fölkarolni akarta és tudta volna ezeket az új törekvéseket. A hagyományos ural­kodó elitnek ehhez tudomásul kellett volna vennie az új társadalmi alakulatok létezését, s belátnia, hogy a kiegyezés védelmén vagy ostorozásán, meg a magyar nemzeti gondolat­nak a nemzetiségekkel szembeni érvényesítésén túl a társadalommal is kellene valamit kezdeni.

Újabb utak a magyar zsidók politikai útkeresésében az 1890-es években

és a századfordulón

Amint azt a magyar zsidóság modernkori történetére vonat­kozó kutatások már eddig is sokoldalúan bizonyították, a magyar társadalom polgári jellegű átalakulása sok ponton erősen kötődött a zsidósághoz. Nem lehet meglepő tehát, hogy azokban a politikai mozgalmakban és pártokban, ame­lyek a polgári társadalom nemrégiben kialakult új osztályai­nak és rétegeinek érdekeit kezdték megfogalmazni és képviselni, jóval több zsidót találhatunk, mint a hagyományos pártokban és környékükön. De nem állhat meg e ponton a magyarázat. Nemcsak azt állapíthatjuk meg ugyanis, hogy a zsidók polgáribb jellegű társadalmi összetétele elősegítette a polgáribb jellegű politikai szerveződési formák kiala­kulását, de mindjárt azt is, hogy sok esetben jóval nagyobb arányban képviseltetik magukat e mozgalmakban, pártok­ban, mint az alapul szolgáló társadalmi csoport nem zsidó tagjai. Még egyértelműbben érvényesül a másik tendencia: többnyire vezetik is ezeket a mozgalmakat. Ezt látjuk a kezdetektől fogva a szociáldemokráciában, a szakszervezeti mozgalomban, a velük szoros kapcsolatban álló nőmozga­lomban, utóbb Jászi Oszkár radikális mozgalmában és párt­jában, a szabadkőművességben s nemkülönben Vázsonyi Vilmos demokrata pártjában. Végletesen érvényes lesz a megállapítás a kommunista mozgalomra nézve. Ezt a rész­vételi és vezetésbeli túlképviseletet más okok is magyaráz­zák, mint a bázisrétegekben kimutatható magas százalékarányok.

Utalhatunk mindenekelőtt arra a rendkívül erős habituális készültségre, amely a gazdasági s a kulturális modernizáció minden egyéb területén is a zsidó szerepvállalás jellegzetes hajtóereje volt. E készültségi többlet számos eltérő forrásból táplálkozott, melyekre itt csupán egyetlen mondattal utal­hatunk. A minimálisan szükséges magyarázatnak a paratörténelmi évszázadok során fölhalmozódott vallási jellegű szellemi tőke világi konverziójának folyamatait, s a jogi értelemben is viszonylag friss, ám a társadalom egésze által csak ímmel-ámmal legitimált befogadás okozta frusztrációt, nehezen vagy sehogy sem tárgyiasítható szorongásélményt kellene szemügyre vennie.

Összefügg ezzel egy további közös ok is: mindegyik mozgalom kísérletet tett rá, hogy módosítsa, vagy egyenesen másféle alapra fektesse az 1867-es hallgatólagos társadalmi szerződéssel sínre tett asszimilációs magatartás közegtelen társadalmi terekre futó pályáit. Három ilyen kísérletet külö­níthetünk el.

Az első a szociáldemokratáké és a tőlük elágazó mozgal­maké volt. Ok – készen kapva az eszmerendszer eleve nemzetek feletti szemléletét és fogalmait – a nemzetállamot a polgári társadalom specifikus képződményének tekintették, ami az osztályharc győzedelmes megvívásával jelentőségét veszti, majd eltűnik. Nem voltak asszimilációellenesek, csupán zárójelbe tették az egész kérdést. A világ rendbe­hozatalának mechanikus és ideologizált képzetei azonban éppen nem voltak szenvedélymentesek. Azok a lelki ener­giák, amelyek az asszimiláns tömegeket a hűvösen fogadott azonosulásvágy mentális Bermuda-háromszögébe vitték, náluk egy sajátlag bűntelen, kollektív alanyéi lettek. Benne nem lehetett csalódni, megannyi konkrét antiszemita ta­pasztalat ellenére sem. A szociáldemokrácia – és még erőteljesebben a kommunista mozgalom – a rossz világi pályafutásának megakasztása mellett sajátos „asszimilációs” modellt is jelentett, megcsillantotta a zsidó lét stigmáitól való végleges elszakadás lehetőségét. Amint Kun Béla mondotta a Tanácsok Országos Gyűlésének plénuma előtt 1919. június 21-én: ,,Zsidó volt az apán, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem (Úgy van! Úgy van!)”⁹ Az elszakadási kísérlet első állomása ter­mészetszerűleg a (zsidó) vallástól való jellegzetesen radikális eltávolodás volt, mégis utalnunk kell az apák és a fiúk hite közötti fontos szerkezeti azonosságra: a vallási és a világi messianizmus nehezen függetleníthetőek egymástól. De kapcsolat van az évezredes elnyomottság még nagyon is friss emlékei és a mások nyomorult állapota iránti megértés, szo­lidaritás között is. Nagyjából ezek a tényezők adódtak hozzá a bérmunkás, vagy bérértelmiségi réteghelyzetből fakadó késztetésekhez a zsidóknál, ha útjaik a szociáldemokrácia és a szakszervezeti mozgalom felé vittek.

Jellemző módon azonban – s persze nem függetlenül a nyugat-európai szociáldemokrata pártok századfordulót követő politikai átalakulásaitól – az MSZDP is keresztülment egy sajátos ,,asszimilációs” folyamaton. Régebbi hajlan­dóságait megtartva mind több fogékonyságot mutatott a ma­gyar társadalom és történelem egyedi anomáliái iránt, egyre kevésbé próbált minden társadalmi rosszat a burzsoá-proletár antagonizmus ideológiai karanténjába gyömöszölni. (Nem véletlen, hogy az osztályharcos intranzigencia a forradalom sodrában hamar elvezetett a KMP megalakulásához!) Egyre világosabban ismerték fel, hogy az ország fő baja éppen a kapitalizmus gyengeségében áll, s hogy a vidék és Budapest két külön világ. A párt fő teoretikusának, Szabó Ervinnek a tevékenysége szétválaszthatatlanul összenőtt a magyar kultúrával, s zsidó volt az a Mezőfi Vilmos is, aki pártja idegenkedését és értetlenségét az agrárproblémával szemben 1900-ban egy új szociáldemokrata párt alapításával próbálta ellensúlyozni. Az új párt Mezőfi vezetésével azt kísérelte meg, ami elől az MSZDP a kilencvenes évek agrárszocialista mozgalmainak idején elzárkózott: a naivchiliasztikus ideo­lógiákban testet öltő szegényparaszti elégedetlenség – igaz, akkor már hanyatlófélben levő – erőit akarta összekapcsolni a szocialista munkásmozgalommal. Az MSZDP múlhatatlan érdeme volt – már ami a zsidósággal kapcsolatos fe­jleményeket illeti -, hogy soraiban, s ugyanígy a vele szoros mozgalmi viszonyban álló szakszervezetekben soha nem volt antiszemitizmus, a két világháború között és azt követőleg sem.

Hasonló szellemi forrásvidékről indult, de egészen máshová érkezett el a polgári radikalizmus. Az Ady-Jászi barátság a nem zsidó és a zsidó értelmiség újfajta szövetségét testesítette meg egy másik Magyarországért folytatott harc jegyében. Az oly fontos kísérletet Jászi kései, 1914-es, ko­molyabb erőre sosem kapó pártalakítási akciója hiába próbálta a magas kultúra területéről a politika, a társadalmi szervezkedés köreibe vonni.

Időben és jelentőségben is előbbre való Vázsonyi Vilmos kísérlete. A fiatal, tehetséges ügyvédjelölt az 1880-as évek végén lépett a politikai közszereplés színpadára. Első meg­nyilatkozásai máris kivételes személyiséget ígértek. Több akcióval kezdettől elkötelezte magát a Függetlenségi Párt mellett, anélkül, hogy elszakadt volna a zsidóságtól. Sőt, egyik vezéralakja volt annak a publicista tábornak, amely hírlapi cikkeivel útjára indította a recepciós mozgalmat. Poli­tikai pályájának egyedülvaló jelentősége mégsem abban állt, hogy megpróbálta komolyan venni a lelkesen asszimilálódó, de vallása keretei között önérzetes zsidó szerepét, amely elvben minden hitsorsosa számára lehetséges, sőt kívánatos magatartás volt. Rá várt a feladat, hogy a polgárságot mint osztályt, mint önálló politikai érdekekkel bíró, autonóm értékrendet követő társadalmi testet legitimálja a közéletben, s hogy a demokrataságot – melynek jelentészöngéi a hagyo­mányos uralkodó elit hallásában közelebb álltak az isten­telen, társadalomfelforgató szocializmushoz, mint politikai államvallásnak meghirdetett természetes párjához, a libera­lizmushoz – elfogadtassa ezen új osztály hitvallásául.

Hol másutt indulhatott útjára a mozgalom, mint Buda­pesten? Vázsonyi a várospolitikában kezdett, 1894-ben jutott be a törvényhatósági bizottságba a VI. kerület belső része, a Terézváros küldötteként. Ugyanebben az évben szervezte meg Községi Demokrata Pártját, amelynek hat évre volt szüksége, hogy országos párttá válhassék. A mozgalom in­dulásának és későbbi fellegvárának helyszíne már magában fontos információt közöl: a párt nem a nagytőke, s még csak nem is a tehetősebb polgárság, hanem a még éppen önálló egzisztenciák, a kisemberek, kispolgárok pártja lesz. Miért? A válasz igen egyszerű. A nagytőkének, de á széles értelem­ben vett nagypolgárságnak nem volt szüksége önálló politikai pártra. Sokkal jobban bíztak a pénz puszta hatalmában, sokkal jobban kívántak hasonulni a hagyományos nemesi uralkodó elithez, és sokkal kevésbé kívánták hangsúlyozni többnyire zsidó voltukat annál, hogysem gazdasági érde­keiket, polgár-ethoszukat egy politikai párt keretein belül szándékolták volna képviselni. Tünetértékű, hogy a nagytőke érdekeit mégiscsak megfogalmazó és érvényre juttató Ma­gyar Gyáriparosok Országos Szövetsége (1902) és az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés (1904) csak ak­kor jöttek létre, amikor a Katolikus Néppárt és a földbirtokos arisztokrácia romló gazdasági pozícióit védő agrárius mozgalom összehangolt támadásai ezt már múlhatatlanul szükségessé tették, és akkor sem párt formájában. Vázsonyi így sajátosan nehéz helyzetbe került. Demokrata elköte­lezettsége erős és öntudatos polgárság híján egy állandó ütköző pozícióba szorította. A nagytőkének nem kellett a fönt elősorolt okokból, a hivatalos – hivatalból liberális – Magyarország demokratikus programjának lehetséges követ­kezményeitől félt. A tőle balra állók szemében a hatalommal egy követ fújó kabinetpolitikus volt, aki 1917-es minisz­tersége idején végül is visszalépett, midőn az élete fő mű­vének szánt új választójogi törvényt meg kellett volna csinál­nia. (Ez a bizonyos miniszterség volt a legmagasabb pozíció, ahová a dualizmus évtizedeiben ki nem tért zsidó Magyarországon eljutott.) így lett Vázsonyi a nagypolitikában a ,,gironde” képviselője, ahogy egy ízben magát nevezte, pártja élén a kisemberek politikai törekvéseinek megtes­tesítője, s végül e konkrét társadalmi közegtől elszakadva a polgár-ethosz hordozója és legitimálója. Ez utóbbi két minőségében ugyanakkor a hagyományos asszimiláns ma­gatartás védelmezője is: lehessen a zsidó polgárként magyar! E kényszerűen többrétegű magatartás könnyen érthető módon a zsidók között váltotta ki a leghevesebb indulatokat, ő maga, már a fehérterror tombolása idején így összegez: „Mint fiatal politikus, abban a szerencsében részesültem, hogy szemben állhattam a kapitalista zsidókkal, akik sok időt és még több pénzt pazaroltak arra, hogy engem még ifjú állapotban megfojtsanak. […] Amikor miniszter lettem, ismét abban a tiszteletben részesültem, hogy hitsorsosaim egy másik része fordult ellenem ellenségként. A zsidó származású intellektuelek számára antibolsevista kijelentéseim miatt gyűlöletes ősreakcionárius, a népszabadságoknak elkesere­dett ellensége voltam. […] De csak ez a két osztály képviseli a zsidóságot? Csak kapitalista zsidók és forradalmár zsidók vannak? A kettő között van a becsületesen dolgozó polgárok nagy tömege, akik nem akarnak semmi mást, csak élni mint egyszerű polgáremberek és jó családapák, mint tisztességes kereskedők, becsületes kézművesek és alkalmazottak.”¹⁰ Egy kicsit előreszaladtunk. Történtek még fontos dolgok a világháború és a forradalmak előtt.

Jegyzetek

1. Vázsonyi Vilmos beszédei és írásai. Budapest, Sajtó alá rendezte Csergő Hugó és Balassa József, 1927, II. kötet, 265. p.
2. Alsó-Lendva nagyközség millenniumi emlékkönyve. Szerk. Fuss Nándor és Pataky Kálmán. Nagykanizsa, 1898, 29. p.
3. I. Ferenc Józsefnek a recepciót támogató 1894-ben tett kijelentését idézi Kecskeméti Ármin: Ferenc József és a magyar zsidóság. In: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. Évkönyv. 1917,12. p.
4. I. m. 8. p.
5. Gelléri Mór: Matlekovits Sándor élete és működése. Budapest, 1908, 39. p.
6. Horovicz Jenő: A zsidók mint választók vagy: a zsidók a politikában. Besztercze, 1892,11. p.
7. McCagg, W. O.: Jewish Nobles and Geniuses in Modem Hungary. New York and Boulder, Colorado: Columbia University Press, 1972, p. 180.
8. Huszadik Század, 1913/1. kötet, 626-627. p.
9. A Tanácsok Országos Gyűlésének (1919. június 14.-1919. június 23.) naplója. Budapest, 1919,205. p.
10. Vázsonyi Vilmos: I. in., uo.

(A tanulmány második, befejező részét következő számunk­ban közöljük.)

*Jelen tanulmány egy terjedelmesebb kéziratom (A magyarországi zsidóság a századfordulón, 1895-1919) IV. fejezetének némileg szűkített változata. A kézirat ,,A magyar zsidóság története képekben” című eleddig ugyancsak kiadatlan kötet számára készült, a fényképek kísérőszövegéül. Műfajából adódik a jegyzetelési technikának csak a szó szerinti idézetekre szorítkozó egyoldalúsága. A tanulmányhoz csatlakozó képek az említett album anya­gából valók. Z. Gy.