A magyar-zsidó szimbiózis vizuális nyomai

Miért érdekes ez, mi használható a mai magyar kultúrában a zsidó hagyományból?

Két évszázaddal a zsidó és az európai felvilágosodás után, ötven évvel a soá után, a kultúrvilág új szemléletmódjá­nak kialakulása előtt, amikor át- és felér­tékelődik minden speciális kultúrához való tartozás (ismered a görög vendéglőt a Klauzál térnél?), amikor nem tűnik em­berellenesnek, csak a fundamentaliz­mus és a közömbösség, ebben a korban el kellene már számolni a zsidó kultúra szerepével a magyar történelemben, a magyar zsidó kultúra specialitásaival, a magyar zsidó kultúra létével vagy nemlé­tével. Mondjuk, az épp elmúlt millecentenárium alkalmából. Vagy csak mert ak­tuálisnak érezzük.

Magyar-zsidó témában rendezzünk vallási kegytárgykiállítást? Ezekre a főleg ezüsttárgyakra hogyan hatott a nagysze­rű magyar ötvösség és viszont? Majd, időszakonkint, mesterenkint, motívumonkint. De ne ez legyen az első.

Ha képzőművészeti kiállítást akarunk, akkor vegyük alapul a zsidó motívumo­kat? És a magyar motívumokat? Scheiber Sándor egy életművet fordított erre. Don Péter és Takács Ferenc szervezé­sében a Szimbiózis Egyesület Zsidó mo­tívumok a magyar képzőművészetben ki­állításra készül. Megtiszteltek, meghívtak megbeszéléseikre, Szegő Györggyel együtt. Elégedetlenek voltunk, hogy mi lesz bármivel, ami – a 20. században elő­fordult – nem figuratív. Azért azok az elő­re gyártott internacionalista nonfiguratív betongyerekek, ha elveikben alig, de személyiségükben hordozhattak hagyo­mányt vagy szellemiséget mást is. Külön­ben is, a hatágú sárga csillag, pajesz, kaf­tán és sok minden – mondta Raj Tamás rabbi -, hozott anyagok.

Próbáljunk valamit kezdeni a zsidó vallásos iratok, történelem, legendárium egész európai kultúrát átható történetei­vel mint képzőművészeti témákkal? S. Nagy Katalint ez az elv vezette, melyről nagyon jó könyvet is írt (Föld-hajó). Ez is remek, örök, történeti, kultúrtörténeti és szociológiai téma. De talán ma kell vala­mi más, fontosabb.

Egyáltalán, mi a magyar-zsidó vizuális kultúra és hatása? Nézzünk meg egy kiál­lítást, hátha mutat valamit. Legyen példa mondjuk a Szombat és a Yahalom Sza­badegyetem magyar-zsidó irodalmi kon­ferenciája. Remekül meghatározott té­mákról remek, pontos adatokra és ezek­ből levont szellemes következtetésekre épült előadás-sorozat, kitűnő résztvevők­kel. Érdekes, a magyar kultúréletbe csak a csattanója, két indulatos ember kakas­kodása jutott el közvetlenül, de közvetve ki tudja, hogy még mi más. Na, ez a fon­tos, hogy közvetve mi jut a szemlélet- és viselkedésmódunkba.

Irodalomról beszélni szép és lehet, és megfogható a gondolatok anyaga, szövé­se. De a látvány az átkozott. Csak sejté­sekkel lehet megközelíteni. Értelmeket csak óvatosan lehet hozzákapcsolni, mindig fenntartva a tévedés lehetőségét. Egy korcsolyapálya. Akkor meg minek rá- merészkedni? Csak. Mert a lét része, a lé­lek része. Egy olyan kérdésre válaszoló kiállítást kellene rendezni, amilyen kér­dést rendesen fel sem tudunk tenni.

Ne csináljatok ilyen zsidós kiállítást, mondták mások, ez megint egy undorí­tó, kirekesztő bűnszövetkezet lesz, egy maffia. (Eszembe jut Gershom Scholem kabbalista tudós, aki azt írta, hogy a diaszpórában a zsidók próbálták szépí­teni magukat a befogadó nemzet szemé­ben, elhallgatták például az újkor eleji városi zsidó rablóbandákat. Twist Olivér. Voltak skót, ír bandák is persze.) Ez is tanulság, hogy nem érdemes és nem jó letagadni semmit. Majd látják a kedves nézők a zsidó származású Rákosi Má­tyás portréját, amit a zsidó származású Beck András készített. Akkor, amikor ők nem zsidók, hanem épp internacio­nalisták voltak. Ja, hogy miért pont ők?

Kit érdekel, nincs fontosabb dolog most a világon? – mondták mások. – Balkán, háború, társadalombiztosítás, társadalmi igazságtalanság, kátyú a pesti utcán.

Megint mások azt mondták, hogy mostanában sokan éltek vissza azzal, hogy zsidó származásúak, s ha valaki el­lentmondott nekik, rögtön leantiszemitázták. A legjobb nem is ejteni ki ezt a szót: zsidó. Witold Gombrowicz törté­netében a lengyel arisztokrácia nem utálta a zsidókat, csak nem volt képes tudomást venni róluk. Nem volt rítusuk az érintkezéshez. Ez is szempont. Én is nehezen mondom ki a szót, pedig jó len­ne, ha úgy mondhatnám, mint a matyó, kun, sváb szavakat. Zsidó, zsidó, zsidó.

Á, régen érdekelt az ilyesmi, balga if­júság, de már tudom, hogy a pénz a fon­tos – hallottam mástól.

Hallottam azt is, hogy a gőzfürdőben egymás nemi szervét lesik az üzletember férfiak, titkos-biztos jelét keresve annak, hogy ki zsidó. Mások jelvényeket raknak magukra, hogy se más, se ők el ne felejt­sék, hová is tartoznak. A jelvények mu­tatják vagy leplezik, ki honnan való.

Nem érdemes ilyesmivel foglalkozni. Tudod, ki a legnagyobb sztár most Ja­pánban? Egy karmester, aki tökéletesen utánozza Bernsteint – így megint más.

Á, ilyen, hogy zsidó, magyar stb. a multinacionális üzlet és Internet korá­ban anakronizmus – szólt valaki.

Neeem. Eközben a Memorial Synagoge-ban, Washingtonban a hanukai vásár­ban ír a rendőr, angol ősöktől jött a szomszéd, a harmadik istentagadó zsi­dó, a jegyszedő meg, hm, afroamerikai. A büfé kóser, a zene zsidó. A hatvanas évekig élt Amerikában az olvasztótégely­hit, ma már csak integration és a multicultural az elfogadható.

És amikor a sok elutasító vélemény után Szegő Györggyel megkértünk mű­vészeket, hogy adjanak anyagot a kiállí­tásunkhoz, két zsidó származású kivéte­lével mindenki adott. Mindenki. Harasz­ti István szobrász azt mondta, hogy ez tiltakozás, és a múlt lezárása.

Csalódtunk mindig és elegünk lett a 19-20. századi világmegváltókból? Majd megváltjuk mi magunkat? A társadalmi mozgásokban, a reklámokban, amik a szívünkhöz szólnak (?) kezdtük felismer­ni az ősmítoszokat? Együttélési, egymás- elviselési módszereket keresünk, és nézzük a régieket, hogy mi használható? És mit kell újragondolni? Olvassuk, hogy mit írnak a vallásos bölcsek, az emanci­pált zsidók és a cionisták? A más nem­zetek patriótái, az angol, az ír, a baszk, a román, a magyar, a lengyel stb. böl­csek. Mit írnak etnográfusok és kultúr- antropológusok. Mit kell megtartani, és hogyan kell egymásnak kínálni megis­merésre, adaptálásra.

*

Sok okos elődömtől eltérően próbálom meghatározni, mi is a zsidó, pontosabban a diaszpóraszellem. Pláne, hogy ez a sajá­tos szellem hogyan látható a „képen”.

Klein Rudolf, a jeruzsálemi egyetem és a tel-avivi egyetem építészettörténet­ professzora mesélte, hogy egy nyári es­tén norvég kollégájával sétáltak valami ismeretlen, mediterrán városban, ahol játékból találgatták, vajon melyik háznak volt köze a zsidókhoz? Ahogy másnap el­lenőrizték, 80 százalékban jók voltak a tippjeik. És honnan tudtátok? Sehonnan. Ránéztünk. Talán zsúfoltabbak voltak. Balagan – mondta Klein Rudolf.

Másképpen: barátom lánya sokat volt felnőttekkel, akik ugyan zsidókról komo­lyan sose beszéltek, de viccelődtek ele­get. A kislány egyszer tévét nézett, ez egy régi zsidó mese, mondtam neki. Er­re ő azt mondta: Pszt, te tudod, hogy a papa zsidó? Mi volt abban, amit mond­tunk, amikor akármiről beszéltünk? Ho­gyan fejeződik ki a zsidók (a kisebbsé­gek) léte? Amit egy kislány megérez, és amit én nem tudok megmagyarázni.

Soha nem fogom megérteni, csak elfo­gadni, hogy a réten van egy tussal húzott vonal, amitől kezdve egyszer csak hutuul beszélnek és hutuul élik az életet em­berek, míg a másik oldalon tuszi ruhá­ban tusziul beszélve, más módszerekkel oldják meg (vagy nem) az élet dolgait.

A zsidó vallás tanulásra irányuló harc­modor – mondta Bíró Dániel mesterem. Vállalt, kényszerített elkülönbözőség, ér­zékenység a bizonytalan létben, lelkiismeret-furdalás, önvizsgálat, külső-belső vita, messiásvárás, minden megváltásra fogékonyság, innováció és konzervati­vizmus, hála, hogy eltűrnek.

Ezt úgy tudtuk képre lefordítani, hogy a hagyomány új módszerrel, képpel való hi­telesítése (megvallása). Tisztelet a feleba­rátnak isteni parancs, írta Vilem Flusser: arckép és önarckép, viszony a tükörrel; az írás tisztelete: az írás képe; a próféták tisztelete: a nagy látomások; az ősök tisz­telete: a történelem; a másság elfogadá­sa: a személyiség tisztelete, nem szabad írást eldobni, mert Isten titkos neve ben­ne lehet. A prágai Altheuschul folyosóján a két könyvtemető nekünk a képtemető.

Mint köztudott, Isten nem jelenik meg a zsidó Bibliában, sem más iratokban. Az egyetlen „álruhás” megjelenés, a csipkebokor Mózes működésének alap­vető fontosságát, a szerződés fontossá­gát hangsúlyozza. Egyes kommentárok szerint a rejtettség oka, hogy egyértelmű maradjon Isten egyedülisége és végte­lensége. A legújabb időkig szól a vita egyes vallásos zsidó körökben (Izrael­ben csak a hatvanas években lett televí­zió – tekintettel az ősi képtilalomra). Ti­los a kép, de közben mégis van. Ron B. Kitaj, kelet-európai származású, Angliá­ban élő, amerikai zsidó figurális festő (akinek diaszpóra-kiáltványából sokat ta­nultunk) 1996-ban a Velencei Képzőmű­vészeti Biennálén nagydíjat kapott.

Nézhetjük a zsidó törzsi jelvényeken a megszállók kultúrájának, művészetének hatását, a diaszpórától kezdve pedig a bizáncias, az arabos, Prágában, Német­országban az európai gótikus hatásokat. Tessék csak megnézni a Budapesti Zsi­dó Múzeum kapuja mellett lévő zsidó sírkő gót betűs modorú héber feliratát.

A zsidók között élő Rembrandtnál, akit Simon Halevi szerint erősen foglal­koztatott a kabbala, vajon nem érezhet­jük barátai és megrendelői életszemléle­tének, életmódjának hatását? Azok a bar­na, sötét színek, a kabbala isteni megnyil­vánulásai, a szefirot szimbólumai, és egy­általán, az a koncentrált fény, ami az egy- istenhit alapvető fontosságának képi kife­jezése lehet, finoman szólva árulkodó.

Miféle oda-vissza hatásokat hozott ez az utolsó kétszáz év! Már nemcsak for­mai és tematikus összefonódásokat re­gisztrálhatunk, hanem igazi keresztbe-kasul átéléseket.

Itt vannak Perlmutter Izsák osztrák­-magyar szoba- és kertképei, idilli jelene­tek a teljesen asszimilálódott festő üde­zaklatott színfoltjaival. Vele átellenben az elfogadó, tisztességes magyar dzsent­ri Rippl-Rónai József bársonyos Náci bácsija az operában teszi teljessé a jelenséget. A zsidó Fényes Adolf szegény magyar parasztcsaládjának ebédje gróf Mednyánszky László első világhábo­rús, pajeszos zsidó-magyar katonájával szemben hasonló sorspár.

Fehér László festő felvette a zsidó vallást. Képeket gyűjt, melyek hatással vannak rá. Cserepes István magyar fes­tő képét is megvette, aki 1944-ben ki­rohant műterméből megvédeni zsidó szomszédait a nyilasoktól. Cserepest is a Dunába lőtték. Látszik e történet tíz évvel korábban Párizsban festett képén? Ha ránézek a képre, eszembe jut a törté net, és a történelemről mindig eszembe fog jutni ez a párizsi utcakép. A művész és a kép között van egy korántsem logi­kával, csupán érzéssel felfogható okoza­ti kapcsolat. A mű és az utókor között azzal, hogy Fehér László tekintélyes fes­tő megvette, elmondta a történetet, mi elkértük és kiállítjuk a képet, az utókor szemében létrejön egy másik meghatá­rozhatatlan kapcsolat. Ez a kép már az együttműködés rítusának eleme.

1995-ben Prágában, egy konferencián zsidó történészek és kultúrszervezők evi­denciaként kezelték azt, hogy az a zsi­dó, aki annak vallja magát. Jakovits Jó­zsef, aki nem volt zsidó, de zsidónak vallotta magát, azt mondta a 60-as évek­ben barátainak, hogy ő nem az apja fia, hanem anyja ügyvédjének a fia, aki segített a szüleinek elválni. És látjuk ikonkol­lázsát, amin Mária kezében a pólyás ma­ga a művész.

A rémítő jövő előérzete, majd maguk az események s utána egy torz világ az egész második világháború utáni ma­gyar képzőművészet felvonultatását ten­né szükségessé. A káosz, majd a két el­lentétes oldalra szakadás zsidó és nem zsidó számára, mindenki számára igazi diaszpóra-létet biztosított. Érthető volt a zsarnokok politikai propagandáját szol­gálni, igazi kisebbségi lét, hit a szebb jö­vőben – és ne felejtsük el, mennyire kel­lett félniük még egymástól is. Félelem: a mózesi parancs életveszély esetén az ölés és a paráználkodás kivételével min­den szabály alól mentesít. Érthető volt a politikával szembehelyezkedni, mert a 20. század közepétől az egész európai kultúra számára nem a test, hanem a személyiség vált a lét hordozójává. A zsarnoki időkben bizony a személyiség veszélyeztetettsége megint felmentést jelentett minden előírás alól.

A ’70-80-as évekre tehető, hogy Ma­gyarországon a képzőművészetben is a személyiség, az identitás került az alko­tás centrumába. A múzeum utolsó ter­meit ennek érzékeltetésére szántuk, küzdve azzal a nehézséggel, hogy min­denfajta kifejezésmódot megmutas­sunk, bár a helyhiány miatt nem tudunk mindent kiállítani, ami a magyar múzeu­mokban, magángyűjteményekben és műtermekben van.

*

Visszatérve végül arra, amit a kislány érzett, s amit a zsidók, magyarok, cigá­nyok, idegenek, értelmiségiek éreznek egy kicsit kirekesztve, kicsit megtűrve: ez az állandó készültség valami ostromállapothoz hasonló. Aki nem ebben él, az könnyen elítélheti, vagy könnyen meghatódhat tőle. A készültség felfokozottá tesz, érzékennyé az új iránt vagy az ókonzervatív iránt, vagy „túlzottan átla­gossá”, ami szintén feltűnő.

Foucoult-ra gondolhatunk, a modern társadalom integráló képességére és ez­zel szemben a „modern” ideológiák in­tegrációra való képtelenségére. A túlné­pesedett 21. századot az integráció alapeszméjével tudom csak elképzelni, ami a sokféle személyiség, a rengeteg faj és kultúra egymást eltűrésén, elfo­gadásán alapul. Az ostromállapot-diasz­pórák talán képesek elfogadni, hogy mi emberek hasonló vagyunk, de külön-külön recept szerint készültünk, és a ham­burgeren kívül más ételekkel is jól lehet lakni. Sőt. És ez egyszerre kín és öröm.

A zsidóság tapasztalata, a diaszpórá­iét, a magyar zsidóságé pedig, a kivétel erősítette, élhető diaszpóra-lét, iskolája és példája lehet minden más honi di­aszpórának.

Ha nem tudunk okosan „szimbiotizálni” s a magyar társadalom és kultúra nem tud integrálni, különbözőségeinket eltűr­ni, akkor a 21. század másik lehetősége valósul meg. Ennek a lehetőségnek is ér­zem korántsem szelíd fuvallatát Mi, min­denesetre, csináltunk egy kiállítást.