A magyar zsidó könyv szolgálatában

Beszélgetés Gondos Sándorral

Haifa Rózsadombján, Karmel-hegyi lakásában kerestem fel a 83 éves Gondos Sándort, aki több mint hat évtizede foglalkozik a magyar zsidó könyvek terjesztésével.

– Kezdjük a beszélgetést a „kö­telező” életrajzi adatokkal.

– 1906-ban Erdőbényén születem, apám a sátoraljaújhelyi zsidó iskola igazgatója volt. öten voltunk test­vérek, én a negyedik a sorban. Sá­toraljaújhelyen a piaristák gimná­ziumában érettségiztem, ezt követő­en tanulmányaimat előbb Bécsben, a Hochschule für Welthandel nevű főiskolán, majd – három félév el­végzése után – 1927-től Budapesten a közgazdasági egyetemen folytat­tam. Mivel azonban hazulról nagyon vékonyan csörgedezett a pénz, már egyetemi éveim alatt elszegődtem gyakornoknak a Budai Hitközség épületében levő Tisza Testvérek könyv- és papírkereskedésébe. Egy­szerűen anyagi okai voltak tehát an­nak, hogy könyves lettem. Azonban apám halála miatt kénytelen voltam nemcsak egyetemi tanulmányaim­nak véget vetni, de a Tisza Testvé­rektől is kilépni: pénzt kellett ke­resnem. Egy ideig papír-írószer áru­sításból éltem, eközben már egy-egy könyvre is kaptam megrendelést, amit beszereztem és leszállítottam. Boltom nem volt, mindezt a laká­somról bonyolítottam le.

Könyvárusítással rendszeresen a Cionista Szövetség rendezvényein kezdtem foglalkozni, amikor pedig a szövetség – ha jól emlékszem, 1933-ban – a Király utca 36-ból át­költözött az Andrássy út 67-be (azokba a szobákba, ahol Liszt Fe­renc annak idején a Zeneakadémiát megalapította), és ahol a különböző cionista szervezetek az egész első emeletet elfoglalták, egy szobát „zsi­dó könyvraktár” céljára rendelkezé­semre bocsátottak.

– Mielőtt folytatnánk, kérem be­széljen arról, mikor, milyen beha­tásra csatlakozott a cionista mozgalomhoz.

– Konzervatív zsidó családból származom, a pozitív zsidó maga­tartásom családi örökségnek is tekinthető, amit az is bizonyít, hogy Béla fivérem tagja, majd elnöke lett a Makkábeának. Jómagam bécsi ta­nulmányaim alatt lettem tagja a bé­csi Bar Kochba nevű cionista szer­vezetnek, és hazatérve szinte auto­matikusan jelentkeztem a Makkábeába.

– Visszakanyarodva a könyvek világába: ez idő tájt, azaz a harmin­cas évek első felében-közepén, mi­lyen magyar zsidó könyvek kerültek forgalomba, mi volt ez az „árualap”, amivel a modern zsidó könyvkeres­kedő foglalkozott? Hiszen a vallási jellegű zsidó könyvek árusítása, amennyire tájékozva vagyok, ezek­től teljesen elkülönült.

Valóban nehéz is lett volna bennünket a Schlesinger céggel (Ki­rály utca 1.) összetéveszteni… Válaszolva tehát a kérdésre: az első cionista könyv, amelynek a terjesz­tését rám bízták, Pinszker: Autoemancipáció című műve volt, amely a Makkábea kiadásában látott nap­világot. Amikor pedig a Cionista Szövetség ösztönzésére egy cionista irodalmár, G. Gerő László megkezd­te a Herzl-könyvtár elnevezésű fü­zetsorozat szerkesztését, a második számtól kezdve (ez Perez: Éjszaka a régi vásártéren című színjátéka) átvettem a Herzl-füzetek kiadását. Ennek keretében összesen tizenegy kiadvány látott napvilágot, közte Herzl: Cionista írások, Herzl első konstantinápolyi útjáról írott napló­ja, G. Gerő László Palesztináról szóló írása. Példányszámuk ezer volt és bizony egyiket sem kapkod­ták szét…

A magyar zsidó könyvkiadásnak ennél jóval nagyobb vállalkozása volt a harmincas évek közepétől a Tabor-könyvek megjelentetése. A Tabor Könyvkiadó a Hungária Nyomda és Kiadó keretében működött, életre hívója Horváth Zoltán (szociáldemokrata újságíró és poli­tikus), akkor a Hungária munkatár­sa volt. Hogy milyen lehetett a kap­csolat a Hungária és a Tábor között, hogy ez utóbbi csupán „alvállalko­zása” volt a Hungáriának, vagy tő­lük teljesen független szervezet, nem tudom, ezzel senki nem törődött. Arra viszont jól emlékszem, hogy amikor Horváth Zoltán a so­rozatának tervét összeállította, több­ször tárgyaltunk, pontosabban szól­va, kikérte tanácsaimat. Az én ja­vaslatomra adta ki e sorozat kere­tében Max Brod: Reubeni herceg és Lázár Lajos: Palesztina című mű­vét, Dubnov kitűnő könyvének, A zsidóság történetének a kiadói jogát pedig – miután az akkor már Ri­gában élő szerzőtől megkaptam – átadtam Horváth Zoltánnak. (Dub­nov egy levelezőlapját máig őrzöm.) Ezt a becses művet Szabolcsi Ben­ce jiddisből fordította. Saját kiadá­somban jelentettem meg Avigdor Hameirinek, az akkor Palesztinában élő magyar származású író-költőnek egy elbeszéléskötetét Egy marék föld címmel. Emellett más kiadókat is ösztönöztem zsidó témájú könyvek megjelentetésére. Somló Dezső, a Dante Kiadó egyik vezetője, megfo­gadva tanácsomat, így adta ki Fara­gó László Palesztina-könyvét. És adott ki zsidó témájú könyvet a Pantheon és a Mentor Kiadó is. Több, ebbe a kategóriába tartozó mű jelent meg mindezeken kívül a szerző, a fordító kiadásában is.

– A hitleri eszmék magyarorszá­gi terjedésével párhuzamosan meg­élénkült tehát a magyar zsidó – jelentős részben cionista alapállású – könyvkiadás. Nyilván ilyen arány­ban nőtt e könyvek forgalma is.

– Valóban, nyilván ezzel függ össze, hogy a könyvforgalom növe­kedésének eredményeképpen 1935- ben az Oktogontól néhány lépésnyi­re, az Andrássy út 53. számú ház­ban (ma: Népköztársaság út – Eötvös utca sarok, a helyén posta mű­ködik) sikerült bérelnem egy nagy bolthelyiséget, öt hatalmas kirakata és nagyon szép berendezése – ez feleségem, Margalit tervei alapján készült -, dicsekvés nélkül állítha­tom, az akkori Budapest egyik leg­szebb könyvesboltjává tette. A könyvforgalom szépen fejlődött, az importált, főképpen német nyelvű, zsidó témájú könyvekkel együtt ak­kora forgalmat bonyolítottunk le, ami tisztes polgári jólétet teremtett számunkra.

– Az Andrássy út másik oldalán, alig néhány lépésre a Gondos-köny­vesbolttól állott az a ház, amelyben a Nyilaskeresztes Párt központja működött. Nem okozott ez konflik­tusokat, kirakatbetöréseket?

– Egyáltalán nem. Sőt, ennek el­lenkezőjét bizonyító eset jutott eszembe. Nyilván elszigetelt volt, mégis érdekes. Hosszú ideig minden hét egy napján a reggeli órákban benyitott hozzánk egy hölgy, aki Hatvanból a nyilaskeresztesek érte­kezletére jött, és a vonata korábban érkezett. Azt mondta, a várakozás idejét nálunk tölti, mert itt legalább tudja, hogy hol van tulajdonképpen. Mert ha a szomszédba menne – a Langer-kölcsönkönyvtárra célzott – ezt nem tudná …

1939-ben kiutaztam Palesztinába azzal a céllal, hogy az alijánkat elő­készítsem. Ez akkor nem sikerült. Viszont különböző rokoni kapcsola­tokkal összeköttetésbe kerültem a Haganával (illegalitásban működő zsidó önvédelmi szervezet. – V. S.), ahol megkértek: szerezzek be szá­mukra minél több német nyelvű katonai szakkönyvet. Megbízásukat sikerrel teljesítettem.

– A háborús Európa közepén te­hát zavartalanul folyt a munka Gondos Sándor modern zsidó könyvesboltjában …

1942 őszén megkaptam a munkaszolgálatos behívómat. Mint a 107/16. század tagja, megjártam Ukrajnát – de hát ez nem könyves tör­ténet. A boltot feleségem tovább ve­zette, ezzel kapcsolatos élményei ol­vashatók elbeszélésköteteiben (és Dobos Marianne: A szívek köteles­sége megmarad című interjúköteté­ben, amely e beszélgetés óta látott napvilágot. – V. S.). A sorsom úgy alakult, hogy 1944 karácsonyán Esz­tergomban szabadultam fel, január utolsó napjaiban érkeztem Buda­pestre. Feleségem, kislányom és Béla bátyám a Kasztner-csoporttal Bergen-Belsenen keresztül Svájcba került, anyámat, két nővéremet Auschwitzban elpusztították. (Mind­ezt persze csak később tudtam meg.) Míg élek, nem felejtem azt a lát­ványt, ami az Andrássy út–Eötvös utca sarkán fogadott. Mint megtud­tam, alig két hete még német ágyú­állás volt azon a helyen, nem csoda, hogy az egykori könyvesbolt kira­kataiból, falaiból nem sok maradt. Átküzdve magam a törmelékeken, beléptem a boltba, ahol két nő ép­pen zsákba gyömöszölte a földön ha­lomban levő könyveket. – Hát ma­guk mit csinálnak itt? – kérdeztem érthető kíváncsisággal, mire azt vá­laszolták: – Pontosan azt, amit ma­ga… Persze gyorsan megmagyaráz­tam a különbséget…

Működött akkor már a cionista ifjúságnak valamilyen ipari szövet­kezete, ezek hozták rendbe a boltot (a fizetséget könyvben kapták), az induló könyvkészletet anyósom meg­maradt könyvtára képezte. 1945 őszén megérkezett Margalit és a kis­lányunk, tovább folyt a munka a könyvesboltban annyira, hogy 1946-ban, az infláció legnagyobb tobzó­dása idején, egy modern könyves sátorral vettünk részt a könyvnapo­kon. Ennek fényképe is megmaradt, amely bizonyítja, hogy a sátoron nagy betűkkel a herzl-i mottó ol­vasható: „Ha akarjátok, nem mese”.

– Úgy tudom, ezek voltak Gon­dos Sándor pesti könyvesboltjának utolsó napjai.

– Mi 1946 őszén alijáztunk. Legá­lis bevándorlók voltunk, ugyanis a pesti Palesztina Hivatal, nyilván az addig végzett munkánk elismerésé­ül, az első öt certifikátból hármat a Gondos családnak juttatott. A pesti bolt azonban tovább működött: apó­som és az ő sógora folytatták a munkát, a boltot csak valamikor a könyvesboltok államosítása előtt fél-háromnegyed évvel számolták föl.

– Hogyan alakult itt, a csakha­mar független országgá váló Izrael­ben az önök sorsa?

– A megérkezésünk utáni első hónapokban Jeruzsálemben, a Bét Olim-ban (Bevándorlók Háza) kap­tunk egy szobát, és már ekkor szer­veztünk ott egy magyar kölcsönkönyvtárt. Ezt az tette lehetővé, hogy már az alijánk előtt a Palesztinában élő barátaink címére – és ekkor már elég sok barátunk élt az ország­ban – kisebb-nagyobb könyvcsoma­gokat küldtünk ki. Így kezdtük.

1947 februárjában költöztünk át Haifába. Nagyon szép kis kétszobás lakást kaptunk, itt rendeztük be a kölcsönkönyvtárt. Megélhetésünket mégsem ez adta, hanem állást vál­laltam: postatisztviselő lettem.

Már megalakult Izrael állama, amikor szabályszerű könyvimport szükségessége merült föl. Csakhogy a tel-avivi kereskedelmi minisztérium ragaszkodott ahhoz, hogy az import ellenében gondoskodjak exportról. Ezt annyival mégis meg­könnyítették, hogy minden export­dollárért 3 import-dollárt engedélyeztek. Hosszú levelezés kezdődött ekkor a Kultúra Külkereskedelmi Vállalattal, végül megállapodtunk, hogy vásárolnak Izraelből hangle­mezt. A minisztérium pedig ennek fejében az importengedély kiadásá­hoz hozzájárult.

Beutaztam Tel-Avivba, jelentkez­tem az engedélyért. A tisztviselő azonban annak igazolását kérte, hogy könyvkereskedő vagyok. Bi­zonygattam ugyan, hogy szakkép­zettségem könyvkereskedő, de okmányokkal igazolni nem tudtam. És amikor kiderült, hogy megelégszik azzal, ha ezt tanú igazolja, eszembe jutott, hogy magában a minisztéri­umban dolgozik egy egykori vevőm és barátom, dr. Kinori Tivadar.

Azonnal fel is hívta telefonon, aki közölte vele: Gondos Sándor azóta is könyvkereskedő, hogy őt még 1938-ban beperelte könyvtartozásá­ért. (Hadd áruljam el: ő volt az éle­temben az egyetlen ember, akit be­pereltem, s kizárólag azért, mert azt szabta feltételül: csak akkor fi­zet, ha beperelem.) A lényeg az: az importengedélyt azonnal átvehet­tem.

Amikor a lakásunkat kinőtte a könyvforgalom, 1956-ban helyiséget béreltem Haifa egyik legforgalmasabb útján, a Herzl úton, a Bét Hakranotban. Most pedig 1989-et írunk és én 83 éves vagyok .. .

(Készült Haifán, 1989. május 16-án.)

Varga Sándor­