A magyar-zsidó irodalom létformái

Összefoglaló a Szombat és a Yahalom Zsidó Szabadegyetem által szervezett konferenciáról

Az előadások bevezetői szinte kivétel nélkül a következő három alapkérdésre próbáltak választ adni:

Ki a zsidó író? Milyen ismérveket vegyünk figyelembe? Egyáltalán maga az alkotó hogyan viszonyul a zsidóságához, ez a műveiben megjelenik-e vagy sem? Milyen a viszonya a honi irodalommal?

Meg tudunk-e határozni egy olyan halmazt, amelynek zsidó irodalom a címkéje, értsd: mitől zsidó a zsidó irodalom és nem angol, francia, német stb.?

A magyar-zsidó irodalom – ha van ilyen – milyen viszony­ban áll a magyar illetve a zsidó irodalommal, részhalmaza-e azoknak vagy tőlük független egységet alkot?

A konferencia hivatalos megnyitója előtt kiállt a pódiumra Gáll Istvánné, az ismert író özvegye, és férje egyik regényét ajánlotta a közönség figyelmébe, melyet – vélte – méltatlan visszhangtalanság fogadott. Erősen neheztelve említette meg, hogy néhai férjének egy zsidó férfi és egy keresztény nő kapcsolatát ábrázoló művét sem az izraeli követség, sem a hitközség – akiknek elküldte a könyvet – nem méltatta vá­laszra. Az özvegy úgy vélte, e visszhangtalanság is a kirekesz­tés egy formája, és kérte a jelenlévők segítségét, majd a konferenciának jó munkát kívánva távozott.

Schweitzer József a 2000 évvel ezelőtt Izraelben élt bölcs, Aftalion szavait választva mottóul az előadó az igaz­ságkeresés erkölcsi parancsára hozott néhány példát a zsi­dóság különböző korszakaiból, mondván: ez az irodalom egyik legfőbb feladata is. Már a Tórában megmutatkozik az igazságra való törekvés, midőn Áb­rahám vitába száll az Úrral, számon kérve az igazságosságot. Van erre példázat a Talmudban is, Maimonidesz, a középkor legnagyobb zsidó filozófusa pedig azt vallotta, hogy az igazság keresésében semmilyen álláspont nem zavarhat meg bennün­ket. Az igazságkeresés még a liturgi­ába is bevonult az „Emet…” kezde­tű ima képében, mely Isten igazsá­gosságát dicséri.

Kiss Endre az 1963-as Irodalmi Lexikonból válogatta ki azo­kat a szerzőket, akiknek zsidó származására az ismertetés­ből egyértelműen következtetni lehetett. Az így kiválasztotta­kat születésük szerint rendezte csoportokba és eszerint jelle­mezte őket. Így például: a zsidó irók száma a XIX. század közepétől a végéig erősen növekedett; az 1850-es évtizedben születettek közül többen a századvégi nagy szel­lemi virágzás megalapozói (pl. Ale­xander Bernát); a múlt század hetve­nes évtizedében születettek közül már többen a legnagyobbak közé emelkednek (Molnár Ferenc, Osváth Ernő, Somló Bódog, Szabó Ervin), egyharmaduk aktívan támogatja az őszirózsás forradalmat, egynegyedük pedig a tanácsköztársaságot; a szá­zad utolsó évtizedének szülöttei (pl. Sinkó Ervin, Sárközi György) közül kerülnek ki írók a legnagyobb számban, ők vesznek részt legnagyobb arányban a forradalmakban, majd az emigrációban is. Az 1910-es évtized szülöttei pedig há­romnegyedrészt elpusztultak a holocaustban.

Török Petra a múlt század végétől a vészkorszakig tekintet­te át a vitákat. 1890 táján az e témában hozzászóló szerzők a kettős kötődést hangsúlyozták. Az 1911-ben megjelent Magyar Zsidó Almanachban Bacher Vilmos már a zsidó iro­dalom definícióját igyekszik megadni, elutasítván a nyelvi kritériumot, amelyet a cionista felfogásúak hangoztattak. 1919 (és még inkább 1933) után többen (pl. Komor András, Komlós Aladár) hangsúlyozták, hogy a megváltozott körül­mények miatt zsidó író számára származása immár megke­rülhetetlen kérdés, ezért egy modem, szekuláris zsidó iroda­lom megteremtésére van szükség. Az ezzel ellenkező leghíresebb véle­mény Radnóti Miklósé, aki Komlós Aladárhoz írott híres (és a konferen­cián sokszor idézett) levelében a ko­rabeli felekezeti (tehát hivatalosan zsidó) irodalmat a másodrendűek menedékének nevezte (e nézetet sok kortársa osztotta) és nem volt hajlandó magyarságát feladni csak azért, mert egy efemer politikai kor­hullám ezt követelte tőle.

Pomogáts Béla azzal indította elő­adását, hogy 1918 előtt a magyar tár­sadalom (és így a magyar irodalom) befogadó voltát semmi nem ingat­hatta meg, így a zsidó származású íróknak eszükbe sem jutott, hogy nem magyar irodalmat művelnek – kezdte történeti áttekintését az író- szövetség elnöke. Az 1920 után megjelenő antiszemitizmus, majd a 30-as évek elejétől föllángoló népi-­urbánus vita kétféle választ „termelt ki” a zsidó írók körében. Radnóti Miklós a zsidóként való de­finiálást elutasította és az ő útját követte az alkotók többsé­ge. Pap Károly viszont a cionizmussal is szembeszegülve kor­szerű magyar zsidó irodalmat akart, és lett annak talán egyet­len kiemelkedő művelője. (E törekvések szellemi vezetője Komlós Aladár volt) Pap Károly kísérletét a szélsőjobb dü­hödt antiszemita kirohanása fogadta, de a hivatalos zsidóság nagy része is elutasította önkritikus, a zsidó bűnöket is szám­ba vevő, megújulást hirdető szemléletét. Igazán kedvező fo­gadtatásra a népi írók részéről talált. Mint toleráns ember, mindegyik magatartásformát el tudja fogadni – summázta sa­ját felfogását Pomogáts -, noha kétségkívül Radnóti Miklósé áll hozzá a legközelebb.

Veres András azt fejtette ki, mennyire szükségszerű volt a zsidó­ság részvétele a XIX. századi modernizációban (így az irodalom­ban is) és ennek következtében mennyire azonosította a konzerva­tív felfogás a zsidóságot minden­nel, ami kilógott a feudális patriar­chális társadalmi keretekből. így például Budapest, a modern nagy­város zsidó imázsa olyan erős volt, hogy még a román nacionalista Octavian Goga is gúnyosan jegyezte meg: ha egy nemzeti­ségi Budapestre költözik, már nem csak a magyarokhoz, hanem a zsidókhoz is asszimilálódni fog. Mivel a század- forduló minden jelentős szellemi áramlatában bőven vol­tak zsidó származásúak, ezeket – ha akarta valaki – mind elnevezhette zsidó irányzatnak.

Borsányi Ferenc szerint a századfor­duló magyar zsidósága nem kívánt zsidó öntudatú irodalmat olvasni, csak az 1890-es években jelent meg a felekezeti irodalom, azonban akik a magyar irodalom centrumába töre­kedtek, azok hátat fordítottak a zsidó témának. A felekezeti irodalom így belterjessé vált. Makai Emil, Kiss Arnold, Újvári Péter képeztek egyedül kivételt, mert ők bár zsidó témáról ír­tak, mégis túl tudtak lépni a felekezet korlátain. Az előadó a továbbiakban a zsidó irodalom különböző definícióiról be­szélt: Achad Haám csak a héber nyelven írt műveket tekinti a zsidó irodalom részeinek. Bacher Vilmos szerint a kritérium a zsidósághoz való tartozás, a zsidó szellemiség, nem a nyelv. A legtöbb ilyen mű két irodalom része: témájuk okán a zsidó irodalomé, nyelvük okán az adott nemzet irodalmáé. A nyelvi kritérium hiánya unikum a nemzeti irodalmak között.

Várnai Pál előadása is a fent említett alapproblémákat járta körül. Felme­rül a kérdés, hogy mit tekintünk zsidó irodalomnak: csak héber/jiddis nyel­ven, vagy az adott kultúra nyelvén írt műveket is, ha az adott mű témájá­ban, szemléletében, motívumaiban, szereplőiben fellelhető a zsidó jelleg; másrészről kérdés, hogy ezeket az elemeket abszolút ismérveknek kell elfogadnunk, vagy van valamiféle zsi­dó szellemiség, amely akkor is kimu­tatható a műben, ha egyébként a zsidóságról szó sem esik. Maximum zsidónak titulálta Várnai Singert, aki jiddis írónak vallotta magát, de nem a vallás, a kultúra, hanem a nyelv okán. A továbbiakban kitért a kanadai-zsidó irodalomra, a magukat gyökértelennek valló coca-colás-buberes, másod- harmadnemzedékű amerikai-zsidó írókra, és a poliglott len­gyel-zsidó tollforgatókra, akik akár négy nyelven is perfektek voltak. Végül a magyarországi helyzetről megállapította: a ma­gyar zsidóság annyira asszimilálódott, hogy beszélünk ugyan zsidó témákról, motívumokról a magyar-zsidó irodalomban, azonban az már teljesen beolvadt a többségi irodalomba, illetve a mai magyar-zsidó író már egynyelvűként ismert.

Sanders Iván bevezetőjében, Robert Alter amerikai esztéta nyomán, há­romféle zsidó irodalmi hangnemet emel ki: a babelit, amelyet az új esz­mével (baloldaliság) való azonosulás diadala és flaubert-i érzékenység fur­csa keverékeként fogalmazott meg az előadó, a kafkait, amely az elidegene­dett és hitehagyott ember hanga, illet­ve a Philip Roth-it, amelyet túláradó verbalizmus jellemez és látványos performance-ként értékelhetjük. Az írók tudatosan vagy tudattalanul, kézzelfoghatóan vagy rejtetten, de beleszövögették műveikbe az otthonról hozott élményeket. Párhuzamban ezzel, előadása második részében Nádas Péter az Emlékiratok könyve c. munkájának zsidó olvasatát adta köz­re, mint a metakommunikáció egy formáját. Nádas finom ár­nyalatokkal mutat be egy, az ötvenes évekbeli budapesti „orto­dox” kommunista, mégis polgári életet élő családot. A regény nem említi zsidó származásukat, ám hősei kettős szerepben él­nek életük szinte minden területén. Zsidó regény is az Emléki­ratok könyve, meg nem is. Az identitás válságáról szól.

Lichtmann Tamás a korábban emlí­tett kérdésekre, ezenkívül a követke­zőkre kereste a választ: van-e zsidó irodalom, létezik-e művészeti korhoz, néphez kötött identitás, van-e ilyen egyének fölötti identitás, vagy min­den alkotó önállóan vizsgálandó. Vé­leménye szerint az irodalmi létfor­mák közül a világirodalom tiszta, míg a nemzeti irodalom mint olyan, homályos kifejezés, mert így az egyetlen­egy nyelv irodalma lenne, és ez töb­bek között azt jelentené, hogy a zsidó irodalom csak héber, jiddis és ladino nyelvű lehetne. Ma pedig a zsidóság, mint té­ma megjelenítéséről beszélünk, akkor azon az alapon A ve­lencei kalmárt, a Bölcs Náthánt is a zsidó irodalom részeként tartanánk számon, ez az álláspont pedig nem tartható. A to­vábbiakban szót ejtett az előadó Pap Károlyról, a maga korá­ban is ellentmondásosnak tartott íróról, aki művei (Megszaba­dítottál a haláltól, A nyolcadik stáció) középpontjába az önfel­áldozást, a megváltáskeresést, a prófétaszerepet állítja. A Zsi­dó sebek és bűnök című művében pedig Pap kifejti, hogy az asszimiláció a zsidóság egyik bűne, amiért bűnhődnie kell.

Németh Andor és József Attila barát­ságának biográfiájáról szólt Beney Zsuzsa előadása. A magyar-zsidó iro­dalom specifikus jegyekkel meghatá­rozott irodalom, bár ezek komplexek és egzakt módon meghatározhatatla­nok, és inkább megérzéseinkre ha­gyatkoznak. A magyar-zsidó irodal­mat nemcsak úgy vizsgálhatjuk, mint egy egésznek a részét, hanem fordít­va: a rész hatását az egészre. Ennek jegyében izgalmas okfejtést vázolt: vajon a zsidó polgári intellektus mi­lyen hatással volt József Attila költészetére, a közismert szel­lemi irányzatok (marxizmus, freudizmus) mellett. Milyen sze­repet játszott József Attila életében az idősebb, tapasztalt, csodált és félt férfi. Makai Ödön (aki egyébként szintén zsidó származású) és Németh Andor, a hasonkorú jó barát. Rejté­lyes, mély kapcsolatok: zsidó barátok, szerelmek és minde­zek ellenére titokzatos eredetű ambivalencia jellemzi József Attila viszonyát a zsidósághoz, költészetében összesen két­szer utal zsidóságra (Németh Andor és József Attila c. versei­ben), sőt mint egy későbbi előadásból (Nagy Sz. Péter) kide­rült, az Előőrs című lapban antiszemita cikket is közzétett.

Az 1895-ös recepciós törvény, egyesek úgy gondolták, új korszakot nyitott a magyarországi zsidók történetében. „Zsidókérdés pedig nincs” – vélte Blau Lajos. A háború előtti magyar zsidóság jeles értelmiségijei mint A Hét írói, Bródy, Ignotus, Heltai teljes jogú magyaroknak tekintették magukat, nem vették észre, hogy őket nemcsak modemi- tásuk, hanem származásuk miatt is kárhoztatták – mondta Ungvári Tamás. A háború után a helyzet teljesen megvál­tozott, ti. nyílt gyűlölködés kapott teret. Bródy Sándort és a többieket teljesen megbénítja a kitaszítottság érzése. Új „stratégiák” kiépítésére kényszerültek a zsidók – vérmér­séklet szerint: vagy az öngyűlöletet választották, mint Ko­mor András, Pap Károly, vagy kettős identitásukat hangoz­tatják, mint Komlós Aladár. A magyar oldal értelmiségi körei is állást foglalnak: Móricz szorgalmazta, hogy a zsidók zsidó témájú műveket írjanak, hi­szen abban vannak otthon; Illyés a csonka magyarsággal szemben óri­ásinak tartotta a zsidóság számát, Németh László helyére szorított zsi­dó irodalmat követelt, Féja Géza pedig azt bizonygatta, hogy idegen fajok nem képesek a beilleszkedés­re. Nem volt olyan értelmiségi, aki vagy ezen vagy azon az oldalon ne szólalt volna meg e témában. Végül konstatálhatjuk, hogy valamennyi befogadási/asszimilációs stratégia – Radnótiéval együtt -, akit Komlós Aladár cinikusan író­nemzetiségűnek titulált – csődöt mondott.

Nagy Sz. Péter bevezetőjében – Lichtmann Tamáshoz ha­sonlatosan – azt taglalta, miben áll a zsidó szellemiség, mi a közös azokban a művekben, amelyeket különböző korokban élő, stílusú, látásmódú írók írtak. Zsolt Béla, a századfordu­lós zsidó szocioregény-írónak, a zsidó kispolgár elemzőjének pályáját mutatta be, felelevenítve a hallgatóság számára a századelő kor/kórképét. Zsolt kíméletlen hű­séggel ábrázolja a zsidó kispolgár al­kalmatlanságát az igaz életre, hit­ványsága szerelmi-szexuális életé­ben lepleződik le, elidegenednek tő­le a tárgyak, a világ. Két jellegzetes zsidó arcot mutat: a kereskedőét és az értelmiségiét, az első ábrázolásá­ban torz és túlzó, szinte antiszemita képet fest le az író, hogy a másik mo­rálisan megdicsőülhessen.

1938-ban nagy vihart kavaró könyv jelent meg Farkas Gyula tol­lából: Az asszimiláció kora a magyar irodalomban 1867-1914 címmel. Schweitzer Gábor e hírhedt könyvről, a pró és kont­ra megnyilatkozásokról tartotta előadását. A téma újra aktuális­sá vált, mert egyre-másra jelennek meg a könyvek, amelyek e zsidógyűlö­lőt szeretnék tisztára mosni – vélte az előadó. Idézett egy történész – Tamás Attila – előadásából: „Van mit helyre­igazítani munkásságának megítélésé­ben, és nem is kevés. Hosszabb ideig alkalmatlanok voltak a társadalmi-poli­tikai viszonyok, hogy kellőképp meg­ítélhessük ’Az asszimilációt és korá’- t.” Farkas művét egyébként nemcsak a liberálisok vagy a zsidók támadták, hanem a keresztények is (ld. Vigilia: Varjas Béla), mert a könyv mind tartalmi, de stilisztikai, gram­matikai és nem utolsósorban fogalmi szempontból is kívánni­valókat hagy maga után. A könyv olyannyira megmozgatta a hazai közvéleményt, hogy a Magyar Szemle főszerkesztője, Eckhardt vitafórumot akart szervezni. Az előadás második ré­szében eddig még nem, vagy kevéssé ismert forrásokra hivat­kozva Schweitzer Gábor Farkas Gyula levelezését tette közzé, Berlinből küldözgetett írások ezek Szekfű Gyulának, egykori ta­nárának, aki – mint a levelezésekből is kitűnik – szívesebben feledte volna a régi ismeretséget.

A héber és jiddis irodalom kezdetei címmel tartotta meg a második nap első előadását Raj Tamás. A zsidó irodalom körülhatárolását ő sem ke­rülhette ki, két részre osztotta a zsidó irodalmat: 1. nyelvezetétől függetle­nül zsidó témájú vagy szerzőjű a mű, 2. a héber vagy jiddis nyelven írt iro­dalom tekinthető zsidó irodalomnak. Mindenekelőtt ez a két nyelv vehető figyelembe, mert ladino nyelven csak töredékek maradtak fenn, és azok sem szépirodalmi jellegűek. Megtud­hattuk, hogy a hébernek nagyon fontos szerepe volt a közép­korban, mert vallási, tudományos és közvetítő nyelv szerepét töltötte be. A magyar-zsidó irodalom kezdetei a rabbinikus iro­dalomban keresendők. A XIV. századra tehető az első bizto­san magyar-zsidó forrás. Az előadó ezek után sorra vette a kü­lönböző rabbinikus irodalmi és egyéb műfajokat, sorra bemu­tatta a budai rabbik működését (Efraim Cohen, Cvi Askenazi), végül számot ad arról a XVII. századra kialakult pezsgő zsidó szellemi életről, amely egészen 1686-ig, Buda elfoglalásáig méltán híres volt Európa-szerte.

Merőben új Radnóti Miklós portréval ismerkedhettünk meg Szegedy-Maszák Mihály Radnóti Miklós és a ho­locaust irodalma c. előadásán. Elő­ször a költő mai honi és külföldi megítéléséről szólt az előadó, aki úgy vélte, hogy Magyarországon egy­re kevesebbet, míg Észak-Amerikában és Nyugat-Európában egyre töb­bet foglalkoznak vele. Az előadás második része a teljes pályaművet átívelte, sorra véve Radnóti köteteit; mind tartalmi, mind for­mai szempontból elemezve azokat, ezzel párhuzamosan ér­dekes életrajzi adatokat, a hazai gondolkodók (Komlós Ala­dár, Babits Mihály, Gömöri György) a költőhöz kapcsolódó meglátásait tárta elénk. Bár Radnóti mindvégig megmaradt magyarnak, 1932-ben katolizált, és semmiféle közösséget nem vállalt a zsidósággal, e sajátos zsidó létélmény a holo­caust irodalma részeként reveláns kutatási célpont, mely a konferencia tárgyához kapcsolja életművének egy részét.

A honi (értsd: magyar, angol, francia, német) zsidó irodalom definiálása nehéz feladat. Ferenczi László Egy komparativista töprengései című előadása, ha lehet, még inkább növelte a bizonytalanságunkat. Több példát említ, ahol mind az író, mind művének egyetlen irodalomba való besorolása nehéz­ségekbe ütközik. Hova tartoznak a kétnyelvű írók: a belgák, a svájciak? A francia vagy a német nyelvű irodalom részének kell tekintenünk Rilke francia nyelvű verseit? Jogos-e, hogy az ortodoxia Malamudot nem ismeri el zsidónak? Ferenczi előadása má­sodik felében röviden szólt a századforduló orosz-zsidó irodalmáról, majd a magyarországi zsidó szellemi életről, kiemelve Patai József körét, amelynek ugyan nem volt hatása az élő magyar irodalomra, de spanyol szefárd irodalomfordításaikat egybe­gyűjtve, antológiát jelentettek meg, ami mind a mai napig egyedülálló a világirodalomban.

Heller Ágnes Zsidótlanítás a magyar­-zsidó regényirodalomban c. sziporká­zó előadása az auto- és heteroreprezentáció kérdéskörét boncolgatta. Autoreprezentációnak nevezzük azt, amikor egy alkotó azonos fajtához, nemhez, valláshoz stb. tartozó em­berről ír. A heteroreprezentáció pedig ennek az ellenkezője. Feltette a kér­dést, hogy hitelesebb-e az ábrázolá­sunk akkor, ha gyermekkori tapaszta­latokra, élményanyagokra támaszkod­hatunk, vagy ez teljesen közömbös az alkotás szempontjából. Jancsó Miklós, Kodolányi János zsidó tárgyú filmjei illetve regényei szolgáltak példaként. A kérdésre több válasz adható. Függ az írótól és a témától is. Ha az ábrá­zolást metaforikus szintre emeljük, akkor az annyira általános­sá, univerzálissá válik, hogy szinte teljesen mindegy, az írónak adott esetben van-e tapasztalata vagy nincs. Vannak azonban olyan regények, amelyeket írójuk kifejezetten szociológiai jel­legűnek szánt, ám valamilyen ideológiai nyomás vagy megfon­tolás alapján az alkotó elhallgatta a tényeket. Három regényen – Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk, Déry Tibor: Egy befejezetlen mondat, Lengyel Péter: Cseréptörés c. művén – illusztrálta té­zisét Heller Ágnes. Összefoglalva: az autoreprezentáció fanati­kus áramlatait elvetendőnek tartotta, ellenben a heteroreprezentációval egyetértett, mondván, a másik szem a legtisztább tükör, hogy megláthassunk valamit magunkból.

A Haszkala mozgalom három korszakra osztható: berlini, ga­líciai és orosz-lengyel. Három csomópont. Miért van az, hogy héber nyelven nem hoztak létre igazából minőségi irodalmat, csak középszerűt? – többek között ezt a problémát boncol­gatta Pusztai Viktória A magyarországi héber irodalom kez­detei a Haszkala jegyében című előadásában. Megállapította, hogy a magyarországi zsidó irodalom marginális pl. a német­hez viszonyítva, mert az előbbi híján volt az eredeti vonások­nak. A zsidó felvilágosodás eszméi Prága közvetítésével ér­keztek Pestre, illetve, több jelentős magyarországi zsidó gondolkodó (Neumann Mózes Sámuel, Wahrmann Izrael és Júda) fordult meg Prága tudományos intézeteiben. Kitért arra, hogy a II. József által ho­zott központi oktatási rendeletek mennyire fontos szerepet játszottak a magyar zsidók gondolkodásában, mert a hazai Haszkala mozgalom fel­legvárai Pest, Buda és hogy mást ne mondjunk az ortodox közösségű Po­zsony zsidói központi kérdéssé tet­ték a nevelést. A XIX. század elejétől fogva pedig rendszeresen megjelentek héber nyelvű periodi­kák, és szárnyait bontogatta a héber nyelvű szépirodalom is.

Közelítése első részében Réz Pál is a standard kérdésekre próbált választ adni: mi az irodalom, mi a zsidó iro­dalom, van-e magyar-zsidó irodalom.

Egyike volt azoknak (a másik Ungvári Tamás), akik elismerték, hogy meddő próbálkozás bármiféle egzakt megha­tározás vagy definíció fölállítása; hogy a hovatartozás és a zsidó érzület, még ha egyértelmű is, ez akkor sem tűnik ki pusztán a művészi alko­tásból (ld. Molnár Ferenc, Heltai Jenő, Déry Tibor), ahogy az angol, francia írók nemzeti érzülete sem érhető nyomon feltétlenül munkáikban. A XIX. század eleji romantikától kezdve vázolta a különböző fontosabb zsidó költők és prózaírók útját, és levonta a következtetést a magyar-zsidó író vérmérséklete, hajlama szerint azt ír, amihez kedvet érez – természetesen nincs egy témához kötve -, és akkor döntött jól, ha saját te­hetségét, lehetőségeit, képességeit a legjobban kihasználta. A normatív kritikának az egyetlen lehetősége, hogy építő hoz­zászólást produkáljon, és segítse az író munkáját.

Zeke Gyula tulajdonképpen Komoróczy Géza életpályáját méltató könyvkritikájának egy részéből tartott felolvasást, an­nak apropójából, hogy tavaly jelent meg a nagyobb lélegzetű mű, amely A zsidó Budapest címet viseli, és amelyet Komo­róczy Géza és ifjú munkatársai írtak. Egyedülálló és merész vállalkozás volt, kulturális és történeti szempontból hatalmas forrásanyagot tartalmaz a könyv, amely nélkül immár Buda­pest építészettörténeti szempontból való feldolgozása félolda­las, suta lenne. A XIX. sz. utolsó har­madában meglódult a város fejlődé­se, és megindult a zsidó polgárok asszimilációja is. A félasszimiláltság kettőssége végigkíséri a zsidóságot a századon. El kell mondanunk azon­ban, hogy a jórészt a zsidó polgárság pénzéből kialakított Budapest arcula­tán ez a kettősség egyáltalán nem mu­tatkozik, és a sokat kárhoztatott asszimiláns zsidóság rendkívüli építészeti, művészeti alkotásokat hozott létre.

Kőbányai János beszédében – hivatkozva az előző napi írói kerekasztal-beszélgetésre – az 1989-es évet vízválasztónak tekintette a magyar politika történetében. Vázlatosan kifejtet­te, hogyan látja a diaszpórabeli zsidóság és Izrael kapcsola­tát. Megidézte a Múlt és Jövő egyko­ri szerkesztőinek, munkatársainak, íróinak szellemét. A zsidó irodalom­nak metanyelve van – mondta – vala­milyen nyelven túli kommunikációt használunk, amelyet mindannyian bírunk, köszönhetően a közös sors­nak, ünnepeknek, szokásoknak. Be­fejezésül pedig az általa szerkesztett folyóirat jelenéről beszélt: szeretné­nek minél több fiatal szerzőt felka­rolni, mint eddig is tették.

1935-ben Komor András Zsidó problémák a modem magyar irodalomban címmel tartott előadást, elmarasztalólag szólva a korábbi magyar-zsidó értelmiségi, írórétegről, felrótta nekik túlzott magyarkodásukat, gyökereik megtagadását, beszélt arról, hogy mit jelent zsidó alkotónak lenni. A zsidó író „a zsi­dó hitvallásnak” kell, hogy megszólaltatója legyen, azonban a vallási elő­írásokat csak szellemiségében kell betartania, alkotói szabadsága előbbre való. Szántó T. Gábor (Magyar-zsidó írónak lenni – egy parado­xon természetrajza című előadásában a Komor-szöveggel párhuzamo­san, azt továbbgondolva vizsgálta, hogy ma, 1996-ban mit jelent ma­gyar-zsidó írónak lenni. A zsidó író paradoxona, hogy folyamatos dilem­ma feszíti: választania kellene művé­szi szabadság és elkötelezettség között, választania azonban mégsem szabad. E paradoxon megélése, tudatosítása, témá­vá tétele által születhet új, autentikus, magyar-zsidó iroda­lom, vélte az előadó.

Haraszti György személyes élmé­nyeként mesélte el, hogy lektorálás­ra kérték fel, a Révai-lexikon zsidó címszavainak bírálására, azonban a felkérést nem tudta elfogadni, ugyan­is arra a modern kori anomáliára hív­ta fel a figyelmünket, amely az asszi­milációval kezdődik, ugyanis a zsidó­ság két tartópillére (a vallás és a népiség) – amelyek annak előtte telje­sen triviális és világos dolgok voltak – meginogni látszottak, vagy egyik vagy másik került előtérbe, illetve sajnálatos módon Kelet-Európában egyik sem igazán, ezért a zsidóság krízishelyzetet él meg. „Tanácstalan” lévén kérdést intézett a hallgatósághoz, hogy ki és mi alapján kerüljön be­le egy lexikonba.