A londoni “aranyértekezlet” után – nagyobb a csalódottság, mint a remény

A LONDONI „ARANYÉRTEKEZLET” UTÁN

Nagyobb a csalódottság, mint a remény

Az angol fővárosban decemberben háromnapos tanács­kozáson vettek részt negyvenegy állam képviselői, törté­nészek. Nemzetközi és az egyes államok zsidó szerveze­teinek vezetői – több mint kétszázan. A találkozó fél év­századot késett, mert nemzetközi fórumon csak most tet­ték fel a kérdést: teljességében ismert-e a nácik által összerabolt arany 1945 utáni sorsa? Mi legyen a gazdára még nem talált 5,5 tonna arannyal?

A svájci bankokban elárvult és elhallgatott betétek körül kirob­bant botrány hatására Janner of Braunstone lord, volt mun­káspárti képviselő, a Zsidó Világkongresszus (World Jewish Congress) alelnöke ösztönözte Robin Cook külügyminisztert, hogy kezdeményezzen egy nagy nemzetközi találkozót a náci rablások tényszerű feltárására. A németek és az általuk egykor megszállt országok mellett meghívták Svájcot, Svédországot, Spanyolországot, Portugáliát, mert azok hadiipari termékeikért rabolt aranyat kaptak; Brazíliát, Argentínát és a Vatikánt, ahová a háború végén a hitlerista vezetők és a velük együttműködő más nemzetbeliek menekítették zsákmányukat.

Az angolok ugyan az egyik legszebb középületet, a Lancester-palotát bocsátották a tanácskozás rendelkezésére, ám az mégsem sikeredett fényesre, már csak azért sem, mert a több világtájról felkért kormánytagok közül mindössze a brit külügy­miniszter és az USA egyik külügyi államtitkára, Stuart Eisenstat fogadta el a meghívást, a többieket beosztott diplomaták, pénzügyminiszteri hivatalnokok helyettesítették, ez a tény pe­dig eleve csökkentette a rendezvény súlyát.

Nemzetközi holocaustalapítvány?

Londonban egy dolog vált köztudottá: a háború alatt nem­csak a németek tartották titokban bűneiket a semleges orszá­gok előtt, hanem azok egy része sem akart tudni a Németor­szágban és az általuk megszállt területeken történt szörnyűsé­gekről, mert hasznot húztak a nácikkal fenntartott kapcsolata­ikból.

Nem tett eleget a konferencia annak a várakozásnak, hogy levéltárosok, történészek eddig nem ismert tényekkel hoza­kodnak majd elő, esetleg lappangó értékekről adnak hírt. Nem történt ilyesmi. A legjelentősebb bejelentés az a német közlés volt, hogy nyilvánosságra hozzák a Birodalmi Bank dokumen­tumairól készült mikrofilmeket. A vendéglátók viszont elhall­gatták, hogy nem sokkal a konferencia előtt hazájukban is ké­szült egy jelentés, mely szerint mártírokká lett magyarországi, romániai és itáliai zsidók angliai bankbetétjeit – mint ellensé­ges ország vagyonát – elkobozták.

Felmerült egy nemzetközi holocaustalapítvány megteremté­sének lehetősége. Az amerikai, az angol és a francia hadsereg egy különleges osztaga 1945-ben Németországban lefoglalt 337 tonna, a Birodalmi Bank pecsétjével ellátott aranyrudat. Ilyeneket a svájci hatóságoktól is kaptak, ezekből kárpótolták a leigázott országok kirabolt nemzeti bankjait, bár már akkor tudták, hogy a nemesfémekből a németek 60 tonnányit magánszemélyektől, főleg zsidóktól raboltak el. Az aranyból a három szövetséges hatalom is vett sarcot. Évekkel ezelőtt az is kiderült, hogy nemcsak a 60 tonnát, hanem mindet rabolt ékszerekből olvasztották össze, s tettek rájuk 1939 előtti dátummal ellátott pecsétet.

5,5 tonna aranyat azonban nem osztottak szét, azt ma is őrzik Londonban és New Yorkban. Robin Cook javasolta egy nemzetközi holocaustalapítvány létrehozását, amibe az államok beteszik az 5,5 tonna aranyból rájuk eső részt. Anglia – függetlenül az őt majd megillető összegtől, az elosztásról ugyanis nem történt döntés – 1 millió fontot ajánlott fel az alapba. Az alapítvány gondolatát támogatta Argentína, Ausztria, Görögország, Horvátország, Lengyelország, Luxemburg és az USA. Svájc bejelentette, hogy saját alapja van, a francia küldöttség pedig közölte, hogy az 5,5-ből 2,2 tonnára tartanak igényt, hogy abból a még élő deportáltakat és a német gyárakban dolgozott franciákat támogassák. Edward Fagan amerikai ügyvéd, aki a haláltáborok túlélőinek nevében indított pert Amerikában a svájci bankok ellen, azt hangoztatta, hogy a segélyre szánt pénzekre leginkább Kelet-Európában van szükség.

Nyilvánosan csak a svájciak utasították vissza, de zsidó résztvevők is túlzónak tartották Edgar Bronfmannak, a ZSVK elnökének követelését, hogy Svájc legalább kilenc-tíz számjegyű kártérítést, tehát egy- és tízmilliárd dollár közötti összeget fizessen.

A tanácskozás nyáron Washingtonban folytatódik. Ott a téma az elrabolt műkincsek sorsa lesz.

Amiről a magyar főkonzul hallgatott…

A konferenciára már az ősz elején meghívást kapott Magyarország is, amelynek képviseletében két diplomata, dr. Kallós Péter londoni főkonzul és dr. Pék Erzsébet, a külügyminisztérium nemzetközi jogi főosztályának munkatársa vett részt a tanácskozáson. Az angol kormány kérésére az Országos Levéltár információi alapján összeállítás készült az „aranyvonatokról”. Erre épült Kallós főkonzul felszólalása. Elmondta, hogy 1945 márciusában a magyar hatóságok egy vonaton Ausztriá­ba szállították a Magyar Nemzeti Bank aranykészletét, egy má­sik szerelvény pedig, rajta két megpakolt teherautó is, a pénzintézetekbe kényszerített zsidó letéteket vitte: ékszert, porce­lánt, szőnyeget, nemes szőrmét. 1946-ban a „bankvonat” sér­tetlenül tért vissza, de a másik helyett csak a két teherautó ér­kezett Magyarországra, s mivel a tárgyakon már nem volt a tu­lajdonosok neve feltüntetve, felmerül annak lehetősége, hogy azok a Szálasi-hatalom vezetőinek tulajdonát képezik. Ezekből ezért nemcsak a Pénzügyminisztériumnak, hanem – bűnjel­ként – a Belügyminisztériumba is juttattak.

A főkonzul felszólalásával kapcsolatban – amely a magyar kormány hivatalos információját jelenti – megjegyzendő, hogy az nem adott teljes Képet a magyarországi zsidóságtól elvett legjelentősebb tömegű arany további sorsáról. A háború után visszahozott – Kallós Péter felszólalása szerint csak kétautónyi – érték nem került vissza a tulajdonosokhoz, hanem azokat három évtizeden át árusította belföldön az Óra- és Ékszer Vál­lalat, értékesebb darabjait pedig az Artex külföldön adta el. To­vábbá: az Alkotmánybíróság megállapította 1993-ban, hogy nem csupán a két teherautó, hanem a „zsidóvonat” is vissza­jött, s nem a teherautókon, hanem az MNB szerelvényén volt a háborús bűnösök vagyona (Szombat, 1993. április).

Meglepő tehát, hogy a londoni konferencián az izraeli dele­gáció egyik tagja közölte a magyar diplomatákkal, hogy az el­tűnt vonatra vonatkozó dokumentumok olvashatók egy bizo­nyos, már elhunyt Szilvay István memoárjában, ami a mün­cheni történettudományi intézetben megtalálható.

Rabolt arany Romániában és a volt NDK-ban

Nem került a londoni konferencia hivatalosan terjesztett ira­tai közé, de sokan már ott olvasták azt a tanulmányt, amely szerint Románia – mint azt a tel-avivi Új Kelet írta – 1939-1945 között mai árfolyamon félmilliárd dollár értékű náci aranyat ka­pott exporttermékeiért. A tanulmány azt is állítja, hogy a Ro­mán Nemzeti Bank ma is őriz abból az időből származó 6275 aranyrudat.

A román bankvezetőkhöz is eljutott a tanulmány, mert hiva­talosan cáfolták, hogy rabolt arany lenne birtokukban. Mint kö­zölték, annak idején csak olyan aranytömböket kaptak, ame­lyeken 1939 előtti pecsét volt.

1962. január 6-án kezdték el, és több napon át nyitották ki vagy feszítették fel a titkosrendőrség, a Stasi emberei az NDK bankjainak és pénzintézeteinek 1945 óta alvó széfjeit. A ham­burgi Der Spiegel kései tudósítása szerint a megkaparintott ér­téktárgyakról készült lista 99 oldalt tett ki, s a műtárgyak java részét Nyugaton értékesítették. Megvan a betétesek névsora is, köztük sok „kisnáci”, akiknek hivatalos vagyoni helyzetüket messze meghaladó mértékben voltak ékszereik, műtárgyaik, amelyekhez nyilvánvalóan jogtalanul jutottak hozzá. Carolsue Holland, a londoni Holocaust Oktatási Szövetség tanácsadója elképzelhetőnek tartja, hogy a mai német kormánynál nyújtsa be követelését az, aki a listából ráismert valamikori tulajdonára.