A lettországi zsidóság tragédiája

Az orosz cár zsidó alattvalói csak 1893-ban kaptak engedélyt arra, hogy Rigában letelepedjenek. A mai Lettország fővárosa lényegében német város volt még akkor, fejlett polgári kultúrája német talajból sarjadt. Hatott ez a frissen létrejött rigai hitközségre is, amely hamarosan számos kiválóságot adott a társadalomnak. Míg a zsidóság egy része az elvilágiasodás, az asszimiláció útjára lépett, addig más része a vallási élet felvirágoztatására fordítottá erőit. Tekintélyes hászíd rabbik működtek a városban. Nem sokkal később megjelentek a cionizmus zászlóvivői is.

A zsidók helyzete Lettországban messzemenően ellentmondásos volt, miután a lettek kivívták függetlenségüket. Az alkotmány ugyan teljes jogegyenlőséget adott nekik, közhivatalt mégsem tölthettek be, földet sem vásárolhattak. Kénytelenek voltak beérni azokkal a pályákkal,

amelyeket nyitva hagytak számukra. Szerencsére az egyetemeken nem korlátozták a zsidók tanulását. Politikai közérzetüket rontotta a német mintára szervezkedő szélsőjobboldali villámkeresztesek föltűnése, ennek ellenére mégis sok lettországi zsidó táplált illúziókat… A cionisták az ilyen illúziók ellen léptek fel.

A Hitler-Sztálin-paktum eredményeként 1940 nyarán a Vörös Hadsereg bevonult a balti köztársaságokba, és ez az ottani zsidók ellentmondásos helyzetét a tragikus végkifejlet felé fordította. A bolsevik hatalomnak nem kellettek a régi elit emberei, a zsidók azonban – akik közül ráadásul sokan beszéltek oroszul – nem tartoztak ehhez. A szovjethatalom sok zsidót emelt magas közigazgatási és egyéb pozíciókba, és ez a tény a szélsőjobb által már korábban is befolyásolt lett lakosság nem csekély részét hangolta a zsidóság ellen. Azzal az antiszemi­ták mit sem törődtek, hogy a bolsevisták a zsidó polgárságot éppúgy megfosztották vagyonától, mint a nem zsidókat. A Szibériába deportált negyvenezer lett között ötezer zsidó is volt, ez a tény azonban nem volt elégséges ahhoz, hogy a „kommunista” zsidó” sztereotípiáját a lett köztudatban elhalványítsa.

A német-szovjet háború kitörésekor tízezer lettországi zsidó menekült Oroszországba. Nyolcvanezer zsidó érte meg a helyszínen a németek bevonulását Lettországba.

Bernhard Press, aki 1979 óta egy berlini főiskola tanára, annak idején szenvedő részese volt a rigai eseményeknek. Az oroszok kivonulása után, de még a németek megérkezése előtt két napon át a villámkeresztesek voltak az urak Rigában – emlékezik Press. – Ők hajtották végre az első tömeges kivégzéseket. Ezrével hurcolták az embereket a börtönökbe, közülük alig néhányan maradtak életben. Amikor a németek megjöttek (a lakosság ujjongva, fölszabadítóként fogadta őket a bolsevisták uralma után), a Gestapo azzal az indokkal állította fel a rigai gettót, hogy „meg kívánja védeni a zsidókat a lettektől”.

A gettónak mintegy harmincezer lakosa volt, ám 1941 november végén a megszállók Németországból telepítettek ide zsidókat, a gettó „őslakosait” pedig a város közelébe szállították… 1942. január elsején már csak ötezer lettországi zsidó volt életben. A tömegmészárlásokban az SS-nek a helybeli lett szervezetek segítettek.

A következő három évben a hitleristák hatvanezer német és százhúszezer más, a megszállt európai országokból való zsidót deportáltak Lettországba, hogy ott megsemmisítsék őket. Amikor fordult a kocka, és a németek kénytelenek voltak visszavonulni, a még életben levőket elhajtották németországi koncentrációs táborokba.

A bolsevisták visszatértével a megmaradt kis számú zsidóság helyzete korántsem vált biztonságossá. Bernhard Press valamivel később egy szibériai lágerben találkozhatott a lett villámkeresztesek egyik főkolomposával. Mindketten 25 évet kaptak.

Uwe Bauerwein