A lengyelek is örökösei a zsidók tragédiájának

Henryk Grynberggel a lengyel zsidók jövőjével és a Soa tapasztalataival foglalkozó nemrégiben megjelent könyve kapcsán beszélget Agnieszka Nowakowska és Konstanty Gebert.

Nem kívánom a műveiről faggatni, mivel úgy érzem, hogy már minden le­hetséges kérdést feltettek önnek. Leg­utóbbi könyve, a Drohobycz, Drohobycz azonban igencsak különbözik a előzőek­től. Immár nem csupán a saját vagy a közvetlen hozzátartozói sorsáról ír. ha­nem igyekszik szélesebb körképet adni a zsidó sorsról.

Számomra nagyon fontosak ezek az elbeszélések. Olyan emberekről szól­nak, akiket közös sors – a zsidó sors – köt össze, s akikkel szolidaritást érzek. Az egész olyan, mint valami eposz. A tör­ténet több országban, hatalmas terüle­ten játszódik, Varsótól Litvánián át egé­szen Volhíniáig. Most először nem korlá­tozódtam arra az ismeretanyagra, amit a családom sorsával együtt örököltem.

Egyszóval más lehetséges életutakat beszél el.

Azonosulok a hőseimmel, vagyis ti­zenegy önéletrajzi elbeszélést írtam. Va­lahol még ma is a Zsidó Színház színé­sze vagyok, és szívesen bújok mások bőrébe. A saját írásaimból mindig sok minden újat megtudok. Sohasem terve­zem el előre, hogyan fogok befejezni egy-egy történetet. Mindig türelmetlenül várom, mi lesz a vége. Hőseim elbeszé­léseiben felfedek számos új lélektani mozzanatot, de történelmi szempontból is új adalékokkal szolgálok. Például a címadó Drohobycz, Drohobycz c. novel­lában közlök néhány antiszemita részle­tet a két világháború közti katolikus saj­tóból, melyek egyébként nemcsak a zsi­dók, de a lengyelek számára is sokkoló- an hatottak. A másik elképesztő dolog, amiről írok, az egyes lengyel zsidók megszállás alatti viselkedése. Én mind­eddig felmentettem magamban azokat a lengyel zsidókat, akik mondjuk beléptek a gettóban működő zsidó rendőrségbe. Úgy képzeltem, hogy kényszerítették őket, hogy a saját és a mások életének védelmében tették, amit tettek. Hogy a megmenekülésükért cserébe szörnyű árat fizettek, amikor feladták erkölcsi ér­tékeiket. Úgy éreztem, hogy nem ítélhe­tem el őket.

De látni kell, hogy a bűn bűnt szül, és megsokszorozza azt. Ha valaki jogosnak érzi, hogy kivételes helyzetben aljas mó­don viselkedjen, akkor később, más kö­rülmények között, nagyon is könnyű át­hágnia a korlátokat. Számos zsidó rend­őr lelkén több bűn szárad, mint ami fel­tétlenül szükséges volt a túléléshez. El­hitték, hogy a gazfickóké a világ. Ez új­donság volt a számomra, és elég nehe­zen is dolgoztam fel. Nem tudtam, jót teszek-e azzal, ha írok róla. Végtelenül örültem volna, ha valaki képes meggyőzni arról, hogy ne írjak, mert ez az egész könnyen felhasználható a zsi­dók ellen. A büntetlenül maradó bűn ugyanakkor sokkal veszélyesebb, mint ha fájdalom árán is, de leleplezzük. Ha egyes zsidók azt képzelik, hogy büntet­lenül követhetnek el annyi bűnt, a többi­ek pedig majd megsimogatják őket érte, nos, akkor egy idő után a többi zsidó is így fog gondolkodni. Ezért nagyon fon­tos, hogy egyetlen bűnös se érezhesse, hogy a tette büntetlenül fog maradni.

Hogyan látja fél évszázaddal a Soa után a lengyel zsidók jövőjét?

Ez ügyben két ellentétes vélemény létezik, én magam a kettő között ingado­zom. Biztos van értelmük az olyan új kezdeményezéseknek, mint a „Midrasz” vagy a nemsokára megnyíló Zsidó Múze­um. Szeretném, ha sikeresek lennének, ugyanakkor szkeptikus vagyok, úgy ér­zem, ennek nincs nagy valószínűsége. Nem képzelem azt, hogy a lengyel zsi­dók száma természetes úton nőni fog. A legjobb esetben sikerül tartani a nulla­ szintet. A zsidó kultúra létezéséhez vi­szont zsidók kellenek, valódi, hús-vér zsidók. Tetszik az a gondolat, hogy a zsi­dókat visszatérítsük a judaizmusra – ez az egyetlen biztosíték, hogy nem tűnünk el a föld színéről. Jó lenne, ha ez Len­gyelországban is lehetséges volna.

Valakinek muszáj törődnie a múltnak ezzel a darabkájával. A nyomok őrzése fontos feladat. Tegnap életemben elő­ször az Umschlagplatzon jártam, és lát­tam a varsói gettó falának két megma­radt részletét. Rendkívül nagy hatással volt rám. De például Rockban azt ta­pasztaltam, hogy a cadik faházán nincs egyetlen tábla, amely felvilágosíthatná az embereket, hogy miféle ház az, ezzel szemben ott lóg egy többek között vécé­kagylókat gyártó svéd cég reklámja. Az rendben van, hogy ma is laknak a ház­ban, egy ház arra való, hogy lakjanak benne, de ez a reklám már szentségtö­rés. A lublini Singer téren láttam, hogy az összes utcatáblát fekete spray-vel fúj­ták le. Ha már nem marad senki, akit ez zavarna, akkor az ilyen esetek ismétlőd­ni fognak.

Ön szerint tehát az egyetlen feladat, hogy megőrizzük a múltat? Hogy epigonok legyünk?

Van mit őrizni. Nemcsak a tárgyi em­lékekre gondolok, de arra is, ami szó­ban vagy írásban ránk hagyományozódott. Az ittlévők persze többet számíta­nak, mint a távollévők. A távollévőknek nincs igazuk. A jelenlét tehát fontos do­log, ebben egyetértek önnel. (De a szkepszisem azt mondatja velem: Nec Hercules…) Végül is demokrácia van, és bármilyen ügyben leszavazhatják önt. Miközben – ha idézhetem magamat – ál­talában a kisebbségnek van igaza, nem a többségnek.

Ugyanakkor nem használnám az „epigon” kifejezést Az epigonizmus valami olyasmire vonatkozik, ami elmúlt, a zsi­dó kultúra viszont létezik, és létezni is fog, amíg az emberi civilizáció létezik. De arra például semmi sem ösztönöz különösebben, hogy Lengyelországba visszatérjenek azok a zsidók, akik, mint én is, kénytelenek voltunk elhagyni az országot.

Elismerően szólt arról, hogy a zsi­dók „visszatérnek a judaizmushoz”. Ju­daizmus alatt ön vallást vagy tágabban értelmezett zsidó identitást ért?

Mindkettőt Vallás nélkül zsidók sem lennének, nem vagyok gyakorló hívő, in­kább csak olyan „Jom Kippur-i zsidó”, aki a nagyünnepeken eljár zsinagógába. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy val­lás nélkül nincs kultúra. Megértem a nem vallásosak ellenérzését a vallási korlátokkal szemben. De látni kell, hogy a hívők adják át generációról generáció­ra azt, ami minket zsidókká tesz. Hi­szen maga a zsidó származás nem elég ahhoz, hogy valaki zsidó legyen, ezt csak az antiszemiták képzelik.

Aggodalommal töltenek el a hívők és nem hívők közti konfliktusok Izraelben és az USÁ-ban, amikor mindkét oldal ahelyett, hogy támogatná egymást, igyekszik kirekeszteni a másikat Bár hadd emlékeztessek rá, hogy ilyen viták mindig is léteztek – minden vallásban. Én örülök, amikor ortodox zsidókkal ta­lálkozom, ők ugyanis valami olyasmit csinálnak helyettem, amit én nem, mert buta voltam, vagy csak mert nem voltam olyan helyzetben, hogy csinálhassam. Ilyenkor mindig úgy érzem magam, mint akinek nincsenek ugyan gyerekei, de örül, hogy a rokonainak vannak.

Meglepett, amikor arról beszélt, hogy életében először járt az Umschlagplatzon és a falromoknál. Mindig azt hittük, hogy a hatvannyolcban el­űzött nemzedék megőrizte a tudás és tapasztalat folytonosságát, és csak ne­künk kellett mindent elölről kezdenünk.

A mi találkozóhelyünk máshol volt – a gettófelkelés emlékművénél. Minden év április 19-én találkoztunk ott, vagyis nem a zsidó naptár szerint Számunkra ez mégis vallási szertartás volt. Más get­tóval kapcsolatos helyre nem jártunk. A gettó területén laktam, de nem tudtam róla, hogy megmaradt volna belőle vala­mi. Senki sem beszélt róla. Ezen kívül a kongregációba jártunk még, ha volt vala­mi elintéznivaló ügyünk, a kóser önkiszolgáló étterembe, mert olcsó volt – de a zsinagógába például nem. Én külön­ben nem is varsói vagyok, az én emlék­helyeim máshol vannak: Dobróban, Radoszynban. A zsidó szervezetek sem a múlttal foglalkoztak, sokkal inkább a kommunista szellemű neveléssel. Én meg fiatal voltam, a fiatalok pedig min­dig a fiatalságukkal vannak elfoglalva, és nem azzal, hogy a múltban vájkáljanak. Csak amikor írni kezdtem, kezdtem el kutatni.

Az ön varsói előadásaira tódulnak a fiatalok. Ők mind jóval a háború után születtek, és túlnyomó többségükben biztosan nem zsidók. Mit gondol, miért mennek el mégis?

Azoknak a gyerekei, akik túlélték a Soát, örökölték, sőt néha fokozott mér­tékben is a szüleik nyugtalanságát. Gyakran talákozom ezzel, és szeretnék is írni erről. A lengyel fiatalok ugyanígy örökölték szüleiknek, a Soá szemtanúi­nak nyugtalanságát Ők is örökösei a zsi­dók tragédiájának, és nehéz megbékél­niük ezzel. Megértem. Én magam is ta­núja voltam tragikus eseményeknek, amikor nem tudtam, hogyan viselked­jem. A tanú is szenved – lelki értelemben. Ez a szenvedés tovább él a szemta­núk gyermekeinek pszichéjében, és ez a forrása a zsidókkal kapcsolatos len­gyel társadalmi rögeszméknek, ami az egyik legfontosabb társadalmi rögeszme Lengyelországban. Persze jobb, ha ez a rögeszme kínozza a lengyeleket, mint ha helyette közönyösek lennének.

Létezik Lengyelországban olyasfajta érdeklődés, amiről beszél, de létezik antiszemitizmus is. Ez is egy mód, hogy a szemtanú leküzdje a nyugtalanságát?

Az emberek ebből a szempontból két csoportra oszlanak: barátságosak és ellenségesek. Miért jövök szinte minden évben Lengyelországba? Nemcsak azért, mert meghívnak a kiadóim, hanem azért is, mert minden alkalommal érdeklődés­sel és nagy kedvességgel fogadnak, sokkal inkább, mint azt Amerikában elkép­zeltem. Ugyanakkor időnként megpró­bálnak az írásaimmal együtt beskatu­lyázni, amit, függetlenül a szándéktól, eléggé rossz néven veszek. Például „zsi­dó írónak” aposztrofálnak, felújítva ez­zel a padgettót az irodalomban. Parado­xon: az Encyclopaedia Judaicában len­gyel íróként szerepelek, Lengyelország­ban viszont a „judaicához” sorolják a műveimet…

Körner Gábor fordítása