A lakmuszpapír

A HAZAI ZSIDÓSÁG társadalmi és közéleti szerepével kapcsolatosan föl-fölcsap a vita a sajtóban, és ez így megy közel két éve már. Vall­juk meg: sokakat ingerel ez. Hát nincs más, nincs fontosabb téma most ebben az országban, amikor pedig recseg-ropog a gazdaság egész épülete és meghasadnak a szociális tartópillérek ?

Nos, ahogy vesszük: vannak sok­kal fontosabb ügyek, ám a zsidóság­hoz való viszonyulás problémája majd mindegyiknek része így vagy úgy. Az a legfurcsább a dologban, hogy zsidók, és akik nem éppen ked­velnek bennünket egyaránt hiszik: a másik fél szítja föl újra meg újra a polémiát.

Legutóbb Sándor András, az ötve­nes évek elején félreállított író szólt hozzá a vitáról folyó vitához a Szél­rózsa című lapban, annak is a Ma­gyar Néppárt-Nemzeti Parasztpárt részére fenntartott oldalán. „Meg­győződésem – írta -, hogy a nyolc­vanezer magyar zsidó között nincs tízezer, akinek ez a szüntelenül tupírozó zsidókérdés-hajcihő tetsze­nék.” Azt hihetnénk, hogy ez a csil­lapító, békéltető mondat olyan em­ber tolla alól került ki, akinek elege van az antiszemitizmusból, aki tole­ráns és nyitott szellemű. Sajnos azonban a dolgok bonyolultabbak. Sándor András, aki nyilván a leg­teljesebb jóhiszeműséggel utasítaná vissza a vádat, hogy ő antiszemita álláspontot képvisel, mégis azt állít­ja cikkében: 1989 novemberében kampány indult azzal a céllal, hogy a magyar népbe „betápláljon” egy antiszemita programot, és így a ma­gyarságot kedvezőtlen színben tün­tesse fel a külföld előtt. A szerző, aki még azt is tagadja, hogy a ma­gyar nép 1944 után született nemze­déke 1989 novembere előtt egyáltalán ismerte volna a „zsidókérdést”, így eljut egy rejtélyes összeesküvés­féle föltételezéséhez. Mert különben kik indították azt a „kampányt”, kik akarják befeketíteni a magyar nemzetet?

Válaszolni akartam erre a cikkre, és mivel föltételezem, hogy gondolatai sokkal szélesebb körre jellemző­ek, nem a Szélrózsa szerkesztőségéhez fordultam, hanem nagyobb publicitású lapokhoz. Ámde itt is, ott is hümmögve fogadtak: Jó, jó, egyetértek az érveiddel, de a cikkedet mégsem közlöm. Elég volt ebből a zsidó-témából.

Már-már beláttam volna, hogy igazuk van, nem szabad folytatni ezt a vitát, amikor újabb zsidóelle­nes élű cikk jelent meg – ezúttal V. Domokos Györgytől a Hitelben. Persze ez a szerző is szilárdan hiszi magáról, hogy nem antiszemita, mi- közben zsidóellenes húrokat penget. Erre se válaszoljon senki?

Végtére is, kik kezdték másfél éve? Előbb a „vitaindító” antisze­mita förmedvény az időközben meg­szűnt debreceni hetilapban, az Útonban (olvasói levélként tálalva), aztán V. Domokos György numerus clausust óhajtó cikke a Népszabad­ságban, majd Csoóri Sándor nem éppen szerencsés megjegyzése a ha­zai zsidóságnak a mai magyar kul­túrát asszimiláló erejéről, közben- közben Csurka István és mások (vad)virágnyelven megfogalmazott finom célzásai – helyes-e válaszolatlan hagyni mindezeket?

Csoóri nyomán Sándor András is elköveti azt a logikai hibát, hogy a zsidóságot mintegy azonosítja a liberalizmussal. Ez a gondolati bak­ugrás két dologra jó. Lehetővé teszi, hogy mindenkit zsidóként szidjanak, aki pedig csupán liberális eszméket vall. Másrészt módot ad (nekünk) a felismerésre, hogy valójában nem is közvetlenül a zsidókról van itt szó, hanem a liberalizmusról, vagyis egy filozófiai, politológiai, gazdasági kategóriáról.

A kelet-közép-európai és azon belül a hazai társadalomfejlődés sa­játosságai folytán a zsidóság e ré­gióban, kivált nálunk, különlegesen fontos szerepet töltött be a múlt században megindult polgári átala­kulásban. Jelenléte elválaszthatatlan a történelem és a társadalmi élet szinte valamennyi szférájától. Történelmileg alakult úgy, hogy aki e polgári átalakulás kérdéseiben állást foglal, az – közvetve-közvetlenül – állást foglal a zsidóság szerepéről is.

Ha pedig ez így van, és így is ma­rad, a „zsidókérdésről” a vita foly­tatódni fog, akár kívánjuk, akár nem. Mert a zsidók e régióban és nálunk meg különösképpen benne vannak a polgári típusú fejlődés minden mozzanatában. És odáig ju­tunk, hogy mint a lakmuszpapír: a hozzájuk való viszony megmutatja, kinek milyen a viszonya a polgári átalakuláshoz.

Vagy talán erről se legyenek vi­ták?