A kulisszák előtt és mögött (g.j.)

A kulisszák előtt és mögött

A botránnyá dagadt ügy Orbán Viktor miniszterelnök auschwitzi látogatásával kezdődött, aki – látván az egykori haláltábor területén lévő magyar pavilon lepusztult és ideo­lógiailag az előző rendszer felfogásához kötődő tárlatát – egy új kiállítás megrendezéséről döntött, amelyet 2000. május 9-én ő maga szándékozott megnyitni. A tervezett új kiállítás anyagi fedezetét, 65 millió forintot a miniszterel­nöki külön költségvetésből biztosították volna. Az ügy gya­korlati kézben tartására Schmidt Mária történész, minisz­terelnöki főtanácsadó kapott megbízást. A főtanácsadó asszony, maga is a Soával kapcsolatos számos tanulmány szerzője, Ihász Istvánt, a Nemzeti Múzeum történészét bízta meg a kiállítás forgatókönyvének elkészítésével, szak­értőként pedig felkérte dr. Schweitzer József országos fő­rabbit és Stark Tamás történészt, aki szintén szakértője a témának. Ihász István – egy korábban szintén vitákat kivál­tó Nemzeti Múzeum-beli kiállítás (Magyarország XX. száza­di történelme) rendezője – elkészítette a forgatókönyv első változatát, és azt megküldte véleményezésre a két neve­zett szakértőnek. Stark Tamás – mint azt a Népszabadság szeptember 9-i, majd az ÉS szeptember 17-i számában el­mondta – megtette észrevételeit, azokat el is küldte Ihász Istvánnak, aki azonban, Stark megítélése szerint, ezek ér­demi részét nem vette figyelembe. Stark Tamásnak ez ak­kor jutott tudomására, amikor megkapta a forgatókönyv második, javított változatát, melyen őt szakértőként tüntet­ték fel. Stark ezt követően lemondott megbízatásáról.

A forgatókönyvről elsőként Horn Emil, az auschwitzi ma­gyar pavilonban jelenleg még látható kiállítás alkotója, egyben a magyar holocaust ötvenedik évfordulóján bemutatott 1994-es kiállítás rendezője fogalmazott meg terjedelmes, súlyosan elmarasztaló és rendkívül indulatos véleményt.

Dr. Schweitzer József országos főrabbi – aki Horn Emil tájékoztatása szerint kezdetben módosításokkal elfogad­hatónak tartotta a forgatókönyvet – augusztusban mondott le szakértői tisztéről, amint arról a Népszabadság szeptem­ber 9-i száma tudósított. Ekkor már megszületett Karsai László elmarasztaló szakvéleménye is, aki Tordai Péter Mazsihisz-elnök felkérésére a jeruzsálemi Yad Vashem Archives magyarországi kutatócsoportjának tagjaival külön húszoldalas bírálatot írt a tervezett kiállításról, melyben azt ízekre szedték.

Schmidt Mária (neve a forgatókönyvön szintén szakértő­ként szerepel) és Ihász István lektorálásra megküldték a forgatókönyvet Szita Szabolcs történésznek, valamint a Mazsihisz illetékes szervének, a Zsidó Múzeumnak. A mú­zeum igazgatója, B. Turán Róbert, valamint Karsai László történész ledorongoló hangú kritikát írt a forgatókönyvről. Ebben szerepelnek a Népszabadság által is idézett „alig burkoltan antiszemita” jelző, és az a baljóslatú jövendölés, mely szerint „ha mégis ezt a forgatókönyvet valósítják meg, Jeruzsálemtől Washingtonig és Budapesttől Berlinig gyűrűző, nemzetközi botrány lesz”. (A nagyobb hatás ked­véért a Mazsihisz véleményét idézve már csak az „antisze­mita” jelzőt közölte címében a Népszabadság-cikk.) Ez a vélemény a Mazsihisz állásfoglalásaként érkezett Schmidt Mária irodájába. Ennek indulatos megfogalmazásai napvi­lágot láttak a sajtóban, az ügy nyilvánosságra került, to­vább borzolván a „zsidókérdés” hivatalos részről történő feszegetésével amúgy is felizgatott kedélyeket.

Az elszabadult indulatokat látva ezután a hitközségi ve­zetés mérsékeltebb hangot ütött meg. A forgatókönyvet második levelében is elfogadhatatlannak nevezte, de felajánlotta segítségét egy új, mindkét fél számára megfelelő változat kidolgozásához.

Az egyértelmű és heves elutasítást tapasztalva Schmidt Mária úgy nyilatkozott, hogy a továbbiakban egyáltalán nem kíván foglalkozni az üggyel, és annak a véleményének adott hangot, hogy amennyiben a Mazsihisz fontosnak tart­ja a kiállítást, azt szervezze és finanszírozza maga. Egyben megjegyezte: sajnálja, hogy egyeseknek az az érdeke, hogy a „zsidó” szó csak a botrányokkal összefüggésben fordul­jon elő a közéletben.

Egy magát megnevezni nem kívánó minisztériumi tisztvi­selő értetlenségét fejezte ki, hogy az új kiállítás előkészíté­se során miért kerülték meg a nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumát. A kérdésre talán az a válasz, hogy a szűk­ körű előkészítés a miniszterelnök és közvetlen környezete személyes presztízsét volt hivatott növelni, feltehetőleg ezért is hagyták ki belőle az illetékes minisztériumot és ezért utalták azt a miniszterelnök közvetlen felügyelete alá tartozó kancellária hatáskörébe.

Schmidt Mária feltételezésével ellentétben a jelenlegi légkörben a kormány aligha engedheti meg magának, hogy ejtse a kiállítást. A jobbratolódás és a szélsőjobboldali kapcsolatok visszatérő vádja az ellenzéki sajtó részéről, a Kövér László és Elek István által a nyilvánosságba bedo­bott „zsidókérdés” és az ezt követő felhördülés, valamint a szerencsétlen – már a New York Timesban is pertraktált – forgatókönyv olyan légkört teremtett, amelyben igencsak indokolt az elővigyázatosság. Az ügy az előkészítetlen első kör után most feltehetőleg visszakerül eredeti gazdájához, az NKÖM-hez, ahol Visy Zsolt helyettes államtitkár a téma gazdája. Az ügy lapzártánkkor pihen. A két érintett, a kor­mány és a Mazsihisz minden bizonnyal egyeztetni fogja az előkészítést, hogy a további nézeteltéréseket, nyilvános polémiát megelőzzék.