A Krisztushívő és a zsidókérdés

Írta: Kurt Schubert - Rovat: Archívum, Külföld, Történelem

AZ ANTISZEMITIZMUSRA, a zsi­dósággal szembeni elutasító maga­tartásra sokféle magyarázat van. A történeti, gazdasági, szociológiai, pszichológiai stb. magyarázatok azonban nem elégítik ki azt, aki a Bibliát Isten kinyilatkoztatásának tekinti, Izrael Istenét pedig az egyet­len, igaz Istennek vallja. Ezért a keresztény nem érheti be az anti­szemitizmus olyan értelmezésével, amely nem számol e káros jelenség vallási vonatkozásával. Úgy vélem, az antiszemitizmus negatív oldala annak a ténynek, amelyet pozitív módon úgy szoktunk kifejezni, hogy Isten saját népévé választotta Izra­elt. Ha Isten igényét totálisan kép­viselik a világban, ahol minden más igény beéri önmagával, akkor Isten igénye és a világ igénye okvetlenül összeütközik. Sorsszerűén ez a kon­frontáció jutott és jut osztályrészéül Izrael népének.

Sorsdöntő volt Izrael népére az, hogy a Kr. e. 6. században, a babi­loni fogság idején nem hasonlott meg önmagával, hanem még mé­lyebben önmagára talált. Azonosság- tudata a mai napig biztosítani tudta számára a fennmaradást, mivel a fogság előtti idők keményfejű népe átalakult a fogság utáni korszaknak a törvényt hűségesen követő népé­vé. Isten megpihent szombaton, ezért a szombat hozzátartozik a teremtés rendjéhez, amellyel csak a zsidó van összhangban, aki megtartja a szom­batot. Isten megparancsolta Noénak és fiainak, hogy az állatok élete iránti tiszteletből ne fogyasszanak húst vérrel együtt, ezért az állatok rituális levágása révén csak a zsidók tartanak meg egy parancsolatot, amely elvileg az egész emberiségnek szólt. A nyolcnapos fiúgyermekek körülmetélése a szövetség jele volt, aminek következménye lett a többi néptől való megkülönböztetés.

A szövetség bibliai Istenéhez való hűség elkerülhetetlenül odaveze­tett, hogy a zsidók konfliktusba keveredtek azzal, amit a többi népek isteneiknek neveznek. A pogányok isteneit bálványokká fokozták le, ami megsértése volt a pogány vallá­sosságnak (pietas pagana). A zsidók­nak könyörtelenül le kellett leplez­niük a pogány isteneket (demitizálás), hogy szembeállíthassák velük Izrael Istenét mint egyetlen igaz Is­tent (Deus Verus). Már a Biblia 1. fejezete Isten teremtményeinek te­kinti a Napot, a Holdat és a csilla­gokat – egy olyan világban és kör­nyezetben, ahol ezeket istenekként tisztelték. Jer. 10,5 a bálvány szobro­kat az uborkaföldön álló madárijesztőkhöz hasonlítja. Aki zsidó akart lenni, annak el kellett magát határolnia a bálványok tiszteletétől, holott ez a pogány környezetben hozzátartozott a jó erkölcshöz. A rabbinikus hagyomány rendelkezé­sei rögzítik, hogyan kellett gyako­rolni ezt az elhatárolódást, ami fel­tétele volt a zsidó egzisztencia to­vábbfolytatásának. A Kr. e. 6. szá­zadtól kialakuló új önértelmezés Is­tennek azt a vonását hangsúlyozta, amely nem csak Izrael Istenének tekinti, mint még a tízparancsolat ko­rában, hanem az egyetlen Istennek, aki az eget és földet teremtette, és akinek Noé leszármazottjaiként a többi népek is el vannak kötelezve, így váltak az egyedül igaz Isten szolgái Isten egyedül igaz szolgáivá.

A pogány zsidógyűlölet gyökerei

Pogány környezetben a zsidóság­nak ez az önfelfogása gyakran éles visszautasításba ütközött. Amixiával, idegenellenes magatartással vádol­ták a zsidókat. Ugyanígy nevezték őket istenteleneknek, az istenek el­lenségeinek és vallástalanoknak is. Az egyetlen és igaz Isten iránti hű­séget a pogányok minden isteni erő kihívásaként kellett, hogy értelmez­zék. Különösen élesen fogalmazta ezt meg Tacitus (Korunk története, V.4): „Mózes, hogy továbbra is szo­rosan magához láncolja a népet, új rítusokat adott neki, amelyek ellen­tétesek azzal, ami más halandók kö­rében mindenütt érvényes. Náluk profán minden, ami nekünk szent, és minden meg van engedve, ami számunkra undorító.”

Már itt elkezdődik a zsidóságnak az ördögi erőkkel való azonosítása, olyan korban és társadalomban, amelynek még fogalma sem volt az ördögről. A zsidót megtették első számú közellenséggé, és úgy vélték – s ezzel az ókori szerzők már meg­előzték a modern, faji alapon álló antiszemitizmus misztifikációit -, hogy a zsidók, törvényük titkos elő­írásainak megfelelően, világuralom­ra és a nem-zsidó népek leigázására törekszenek. Így írt a zsidókról Ju­venalis és Tacitus. Ez utóbbi „Ko­runk története” című művében (V.5) megjegyzi: a zsidók nem tesznek ki újszülötteket születésszabályozás céljából, hogy számbeli fölényre te­gyenek szert a nem-zsidó népekkel szemben és leigázzák őket. A po­gány ókortól Cion bölcseinek jegy­zőkönyveiig, a holocaustig és Izrael Államnak kolonialista és imperia­lista hatalomként való elítéléséig vö­rös fonálként húzódik végig a törté­nelmen az a megtévesztésen alapuló zsidóellenesség, amely önmaga in­doklása és igazolása céljából mindig csak egy dolgot emleget, azt, hogy „a zsidó a hibás”.

Ennek az állandó és mindenütt je­len levő zsidógyűlöletnek csak elég­telen lehet minden olyan magyará­zata, amely figyelmen kívül hagyja a vallás problematikáját. Erről ad­nak felvilágosítást már az Ószövetségnek a fogság után keletkezett könyvei is, amelyek a diaszpóra-lét tapasztalatait tükrözik vissza. Dá­niel és Eszter könyvének elbeszélé­seiből kiderül, hogy a zsidókat min­dig a szövetség Istenéhez való hűség tette az uralkodó rezsim ellenfelei­vé, amely vallási motívumokkal is erősíteni kívánta világi hatalmát és jelentőségét. Így szükségszerűen el­lentétbe került az igaz Isten, Izrael Istene szolgáival…

A Krisztus előtti időkre esik IV. Antiokhosz kísérlete is a zsidó val­lás felszámolására, aminek követ­kezménye volt a Makkabeusok láza­dása (168–164). Antiokhosz theosz epiphanésznek, „megjelenő istennek” nevezte magát, és ezért összeütkö­zésbe kellett, hogy kerüljön Izrael Istenének szolgáival. Ebben az idő­ben Judeában éltek már asszimiláns zsidók, akik úgy vélték, legfőbb ide­je feladni Izrael Istenének egyet- ienségét, és Izrael Istenét úgy kell felfogni, mint az olümposzi Zeusz helyi megjelenését. Az volt a véle­ményük, hogy a zsidók ne különül­jenek el a többi néptől, hanem tel­jesen olvadjanak be. A zsidóság fennmaradását azonban nem a zsidó hellenisták biztosították, akik meg­elégelték a zsidó sorsot és Izrael Is­tenét tették érte felelőssé, hanem a Makkabeusok és a Makkabeus-fel- kelés többi részvevői, és ők alapoz­ták meg a zsidóság jövőjét a zsidó írástudókkal együtt, akik a bibliai törvény időszerű alkalmazására tö­rekedtek. Anélkül, amit ők tettek a zsidó önértelmezés megmaradásá­ért, a zsidóság megsemmisült volna jóval azelőtt, hogy egy zsidó anyá­tól megszületett a zsidó Jézus. Ezt meg kellene fontolniuk a kereszté­nyeknek, amikor meggondolatlanul magát a zsidóságot teszik felelőssé az antiszemitizmusért. Ha egy „Zeus Jahvinus” zsidó lehetőség bibliai lehetőség lett volna, akkor nem lett volna antiszemitizmus, de nem lett volna zsidóság sem, amelynek me­lléből a kereszténység kialakult.

Krisztus-hit a pogány zsidóellenesség igazolására

A zsidó Jézus, más zsidókhoz ha­sonlóan, kritikusan vitatkozott kor­társaival, nézeteikkel és vallási gya­korlataikkal. Jézusnak kétségtelenül messiási öntudata volt, ami még jobban kiélezte az egyes csoportok képviselőivel folytatott vitáját. Ez az önfeláldozás azonban nem felelt meg annak, amit saját elképzeléseik alapján a zsidóság tömegei vártak a Messiástól, ők azt várták, hogy a Messiás Isten végidőbeli, eszkatologikus országának uralkodója lesz. Némelyek csakugyan ezt várták Jé­zustól, mások kezdettől fogva szem­behelyezkedtek Jézus messiási igé­nyével. Mindenesetre a messiási igény volt az, ami a zsidóság veze­tőit Jézus ellen hangolta, és az ál­lamhatalmat közbelépésre késztette. A Golgota keresztjén ez a felirat állt: a zsidók királya. Jézus halála és sírba tétele után tanítványai azonban átélték a Feltámadottal va­ló találkozást, következésképpen a húsvéti tanúk a feltámadást úgy ér­telmezték, mint ami igazolása a föl­di Jézus messiási igényének is. Ez­zel egyre inkább hitetlenséggé fo­kozták le a zsidók hitét. A zsidók, akik saját hagyományuk alapján el­utasították Jézus messiási igényét, Jézus ellenfeleiből egyre inkább a hit ellenfeleivé váltak.

A zsidó-keresztények eleinte tilta­koztak a zsidóságból való kizárásuk ellen, aminek következtében nem élvezhették többé egy engedélyezett vallás (religio licita) előnyeit, és őket is kötelezték a császárkultusz előírásainak teljesítésére. Erre azon­ban sem mint zsidók, sem mint ke­resztények nem voltak hajlandók, inkább vállalták a vértanúságot. Ezek a körülmények magyarázzák az olyan protestáns kifejezéseket, mint amilyen „a sátán zsinagógája” (Jel. 2,9k; 3,8k). Az a vita, amelyet a zsidó-keresztények folytattak zsi­dó kortársaikkal, akik nem hittek Jézusban, mint Isten fiában és a feltámadott Messiásban …

Gyökerestül megváltozott azonban a helyzet, amikor ezt a vitát a pogány-keresztények eredeti pogány zsidógyűlöletük igazolására kezdték felhasználni. Bármennyire furcsán hangzik is: a Krisztus-hit nem já­rult hozzá a pogány antijudaizmus megszüntetéséhez, hanem elősegítet­te ideológiai elmélyítését. A János- evangélium szerzőjének erősen dua­lista színezetű üdvtörténeti elgondo­lásában a zsidók úgy szerepelnek az Isten és az ördög közötti ellenséges viszonyban, mint az ördög földi képviselői. (…)

Az a tény, hogy Jézus halálát elő­ször a legfelső zsidó hatóság, a szanhedrin követelte, s csak ezután erő­sítette meg a római helytartó, isten­gyilkosok hírébe hozta a zsidókat, ami új tápot adott a kereszténység által nemhogy megszüntetett, ha­nem ideológiailag inkább alátámasz­tott antijudaizmusnak. A zsidókat nem Jézus, Mária és az apostolok vér szerinti testvéreinek, hanem go­nosztevőknek tekintették, akik a Golgotán végrehajtott istengyilkos­sággal bebizonyították, hogy az ör­dög eszközei és az ő művét segítik elő a világban. A keresztények, akik meg voltak győződve arról, hogy krisztológiai szempontból ők értel­mezik helyesen az Ószövetséget, csak elvakultságnak, az ördög mű­vének tarthatták azt, hogy a zsidók nem fogadták el az ő értelmezésü­ket. De ha a zsidókat elvakította az ördög, akkor az ő művét akarják folytatni, s egy keresztény gyerme­ken vagy egy konszekrált ostyán meg akarják ismételni az istengyil­kosságot. így alakult ki a rituális gyilkosság és az ostyagyalázás vád­ja, amelynek alapján már a 12. és 13. században több zsidót megöltek Angliában, Franciaországban és Né­metországban. A már meggyilkolt zsidókon semmit sem segített, hogy később a császári bíróság felmentet­te őket. A 13. század szinte vala­mennyi pápája által a vérvád ellen kibocsátott bullák is hatástalanok maradtak.

Hogy a zsidókat ostyagyalázással vádolták, arra a 13. századtól kezd­ve vannak bizonyítékok. A legis­mertebb esetek a Duna térségéből 1337 Deggendorf, 1338 Pulkau és 1420, Enns. Ez utóbbi eset következ­tében űzték el 1421-ben a zsidókat az Enns környéki tartományokból, s 200-at közülük meg is égettek a Bécs melletti Erdberg libalegelőjén. Protestáns vidékeken az ostyagyalá­zás vádja egy csapásra megszűnt, mivel a protestáns eukharisztia-fogalom ezt eleve kizárja. Nem szűnt meg viszont a rituális gyilkosság vádja.

A 14. század közepén az 1348-49. évi pestisjárvánnyal kapcsolat­ban, amely főleg Nyugat-Európában pusztított, felmerült az a vád, hogy a zsidók mérgezték meg a kutakat és így ők a felelősek a pestisért Zsidók ezrei haltak máglyahalált e szándékos megtévesztés következté­ben. A lelkekben most is ugyanaz a gyanú él, mint annak idején Tacitusnál: nevezetesen, hogy a zsidók így akarják megtizedelni a keresz­ténységet és megszerezni a világ­uralmat. Bármennyire légből kapott volt is a kútmérgezés vádja, újból és újból ürügyet szolgáltatott a zsi­dók üldözésére és elkergetésére (…)

A zsidóság emancipációja

A zsidókkal szembeni keresztény magatartás egészen a felvilágosodá­sig mit sem változott a későbbi év­századok folyamán, és a felvilágo­sodás képviselői sem voltak mind­nyájan zsidóbarátok, mint Lessing és Dohm. De még a felvilágosodás sem fogadta el a zsidóságot, hanem csak az egyes zsidókat, mint min­den más embert is. A zsidóság emancipációja a 19. század elején a zsidó azonosságtudat eddig pél­dátlan méretű válságát idézte elő. A nem-zsidó kultúra és szokások át­vétele következtében elvesztették vonzerejüket a régi zsidó értékek, és a zsidók közül sokan kívánatos cél­nak tartották zsidóságuk feladását. Ezzel egyidejűleg azonban alakvál­tozáson ment keresztül a zsidóellenesség is, és a szó szigorú értelmé­ben átváltozott antiszemitizmussá: ez a szó maga körülbelül 1880-tól kezdve bukkan fel. Ha eddig azt ve­tették a zsidók szemére, hogy nem asszimilálódnak, mostantól kezdve épp az asszimilációra való készségük miatt kezdték gyalázni és ócsárolni őket. Az eddig túlnyomórészt vallási színezetű antiszemitizmus új, rasszista elemmel bővült.

A zsidógyűlöletnek ez az új for­mája egyfajta vulgáris darwiniz­musra támaszkodott, amely különb­séget tett magasabb rendű és ala­csonyabb rendű rasszok között. E két rassz tagjainak egymással való házasodása a magasabb rendű rassz elkorcsosulásához kell, hogy vezes­sen. Ezen az ideológiai alapon jöt­tek létre a nemzetiszocialista faji törvények. A rasszizmus ideológiá­ját már a múlt század utolsó negye­dében sokan képviselték (köztük Wilhelm Marr és Eugen Dühring), leghatásosabb szószólója azonban Richard Wagner veje, Houston Ste­wart Chamberlain volt, akinek „A 19. század alapjai” című, 1896-ban megjelent könyve az I. világhábo­rúig 11 kiadást ért meg. E fércmű szerint testi és lelki értelemben egyaránt a germán az ideális em­bertípus. Született vezér és uralko­dó, mivel természettől fogva birto­kában van minden erénynek. Ellen­téte a zsidó, aki különféle keveredé­sek eredménye, és ennélfogva telje­sen elkorcsosult. Ezzel a zsidók ör­dögi vonásokkal való felruházása biológiai „megalapozást” kapott. En­nek az őrült elméletnek volt szomo­rú következménye a nácik ama törekvése, hogy biológiailag kiirtsák a zsidóságot.

Mindezekhez hozzájött még a ke­resztényszociális, főképp gazdasági irányú antiszemitizmus. A beérke­zett zsidókat mint a politikai és gazdasági liberalizmus képviselőit a hagyományos rendi társadalmi és gazdasági berendezkedés felbomlasz­tóinak tekintették. Az antiszemiták nem vették észre, hogy a kapitaliz­mus nem a zsidóemancipációnak, hanem az ipar és a technika fejlő­désének következménye volt. A ke­resztény antiszemiták azt hitték, hogy ha kiiktatják a zsidókat a gaz­dasági életből, akkor vissza lehet térni a prekapitalista struktúrákhoz. A gazdasági liberalizmus csakugyan egzisztenciálisan fenyegette a kis­kereskedőket és kisiparosokat. S a vállalkozók között csakugyan vol­tak szép számmal zsidók, ám a kis kézművesek inkább saját gazdasági nehézkességük miatt süllyedtek pro­letársorsba, semmint a vállalkozók zsidó volta miatt. Az általános vá­lasztójog bevezetése után e kisiparo­sok sérelmeit fel lehetett használni a választási taktikában.

További megtévesztésként jelent meg Németországban közvetlenül az I. világháború után a „Cion bölcsei­nek jegyzőkönyvei” című tákol­mány. Ez eredetileg oroszul hagyta el a sajtót a cári Oroszországban, és az antiszemitizmust kívánta be­vetni a szocializmus elleni harcban. A „Jegyzőkönyvek” szerint a zsidók világuralomra törnek, pl. a nagyvá­rosokban azért épültek földalatti vasutak, hogy a zsidók az alagutakból felrobbanthassák a közigazgatási központokat és hatalomra juttathas­sák a zsidó világkormányt. Mivel ilyen őrült nézeteket sok olyan em­ber elhitt, aki magát értelmesnek és másokat veszélyesen bolondnak tar­tott, a nemzetiszocializmus az anti­szemitizmus által számos németet és osztrákot megnyert magának. A nemzetiszocializmus éppen az anti­szemitizmusa által különbözött más fasiszta mozgalmaktól. Bár a lakos­ság többsége nem hitt el mindent, amit a nemzetiszocialista propagan­da a zsidóságról állított, lappan­gó antiszemitizmusa következtében azonban ez a többség mégis hallga­tott, amikor a zsidókat gyalázták. A megtorlástól való félelem következ­tében pedig semmit sem tett akkor, amikor a német és osztrák zsidókat elindították a megsemmisítő tábo­rok felé, amit az akkori szóhaszná­lat szerint a zsidók „Keletre telepí­tésének” neveztek.

Politikai cionizmus

Az európai antiszemiták a 19. szá­zad végétől kezdve azt követelték, hogy a zsidók menjenek Palesztiná­ba. A zsidókérdés megoldásának egyik útját ebben látta a politikai cionizmus is. Az utóbbi húsz évben azonban az antiszemitizmus újabb alakváltozását figyelhetjük meg. Az antiszemitizmusnak ez az újabb változata az európai baloldalban lelt táptalajra. A politikai cionizmus alapítója, Herzl Tivadar, aki 1904-ben halt meg az alsó-ausztriai Edlachban, kétségkívül olyan korszak­ban élt és működött, amikor a kolonialista gondolkodásmód még egyáltalán nem volt vitatott. Kétség­telen, hogy sem ő, sem az első nem­zedék többi cionista vezetői nem sejtették, milyen problémákat fog okozni a palesztinai arabok számára a zsidó bevándorlás. Mindnyájan úgy vélték, békésen megoldhatók lesznek az összes problémák, anél­kül, hogy bárkivel igazságtalanság­nak kellene történnie. A zsidó tele­pesek kétségkívül nem gondoltak sem imperializmusra, sem kolonia- lizmusra, amikor maláriától fertő­zött vidékeken, köves hegyoldalakon vagy a Negev-sivatagban létrehoz­ták településeiket. Egyszerűen a zsi­dó azonosság új formáját keresték atyáik országában vagy az antisze­miták támadásai elől menekültek. Szerették volna, ha országépítő munkájuk bámulatot kelt azokban, akik elűzték őket. Ezáltal viszont el­lentét támadt köztük és az ott lakó arabok között, s ma még nem tud­hatjuk, mivé fog ez az ellentét fej­lődni.

Az európai baloldal képviselői kö­zül sokan elnyomóknak és agresszoroknak nevezik a zsidókat, a holocaust túlélőit és gyermekeiket, amiért nem hajlandók Palesztinában felépített országukat átengedni az araboknak és visszatérni azokba az országokba, amelyekből a legszé­gyenletesebb körülmények között űzték el őket vagy szüleiket. Nem marxista-leninista neveltetésű kortársaink is ujjal mutogatnak a zsi­dókra, ha olykor az ő hatalmi szfé­rájukban is történik olyan igazság­talanság, amely másutt – amiről nem szokás beszélni – a dolgok rendes menetéhez tartozik. A zsidók továbbra is a figyelem középpontjá­ban állnak, és azt a tényt, hogy ők is emberek, mint mindenki más, ar­ra használják fel, hogy jogtalanul a szemükre vessék ugyanazokat az embertelenségeket, amelyeket ke­resztény vagy rasszista antiszemiták ellenük elkövettek. Ha a rasszista antiszemiták jelszava az volt: „Ta­karodjatok Palesztinába!”, az újsü­tetű antiszemiták jelszava az, hogy „Takarodjatok ki Palesztinából!”. Bármit csinál a zsidó, mindig rosszat tesz. Keresztényszocialisták, nemzetiszocialisták és baloldali anticionisták ebben megegyeznek.

Közös úton

Mi következik a keresztény ember számára mindebből? Először is el kell ismernie, hogy a zsidóellenesség nem keresztény, hanem pogány ere­detű és jellegű dolog és ezért nem tartozik hozzá a kereszténység lé­nyegéhez. A keresztény embernek az a feladata, hogy legyőzze ezt az ellenséges indulatot. Az újszövetségi iratokban található zsidóellenes ki­tételeket az élettel való összefüggésük – Sitz im Leben-jük – alapján kell megérteni, vagyis abból, hogy a fiatal keresztény egyház ekkor vált ki a zsidóságból. Ilyen helyzetben mindig polemikus éllel emlegetik az ellenfelet. Ilyen polemikus kifejezé­sekből éppúgy nem lehet következ­tetni a mindenkori ellenfél lényegé­re, mint ahogy egy választási hadjá­ratnál sem lehet következtetni egy politikus jellemére vetélytársának megnyilatkozásaiból. A „keresztény nyugat” korában, abban a korban, amikor tanaival és szokásaival a ke­reszténység a mindennapi élet ma­gától értődő adottsága volt, a ke­resztények – ha komolyan akarták venni magukat olyan emberekként, akik a teljes igazság birtokában vannak – egyáltalán nem gondol­kodhattak másképp, csak úgy, hogy megátalkodottnak tartották azokat, akik az ő felfogásukkal szembesze­gültek. Világos jele ennek az Adversus Judaeos-irodalom.

A zsidóság a maga hite iránti hű­ségével folytonos kihívás volt a ke­resztény hit számára. A zsidóknak ugyanazok voltak a szent könyveik, de egészen másként értették azokat, mint a keresztények. A keresztények Jézust tartották a Megváltónak, a zsidók viszont azt kérdezték a ke­resztényektől, miben áll tulajdon­képpen ez a megváltás. Ezzel felve­tettek egy olyan problémát a közép­korban, amelyre a keresztények egy diadalmas egyház (ecclesia triumphans) feltételezése alapján vála­szoltak. De helyesen nem gondolták végig és teológiailag sem aknázták ki ezt a kérdést. Ezért vitathatatlan, hogy a zsidók hűsége a saját hitük­höz kihívás volt a keresztény önfel­fogás számára is.

Ez a szituáció napjainkra meg­változott. A felvilágosodás a 18. szá­zad végétől kezdve „toleranciát” hirdetett a másként hívőkkel szem­ben, s e tolerancia korunkban igazi és termékeny ökumenikus párbeszéddé alakult át. A másként hívő­ben partnert látunk, nem pedig el­vakult és tévedésében megrögzött embert, akit meg kell győzni, és aki ellen küzdeni kell. Korunkban a vallásos ember számára nem más vallások hívei jelentik a kihívást, hanem a hitetlenség, amely egy alapjában véve elvilágiasodott gondolkodás eredménye. Ha a valláso­kat ma úgy tekintjük, mint külön utakat az egy Istenhez, akkor épp a zsidó messiásvárástól nem vitatha­tunk el minden valóságérzetet egy olyan világban, amelyben az embe­rek maguk elé tudják idézni a világ végét. A keresztények és a zsidók ta­lálkozásának az a feladata, hogy együtt, olyan utat keressenek és ta­láljanak, amely nem a katasztrófá­ban, hanem az üdvösségben látja a történelem célját. Zsidóknak és ke­resztényeknek közösen erre a célra kell emlékeztetniük egymást, az an­tiszemitizmust pedig nyugodtan el lehet hagyni, mint fölösleges teher­tételt. Mindenesetre egyértelműen erre intenek bennünket a II. Vati­káni Zsinat határozatai és más egy­házi dokumentumok.

(Endreffy Zoltán fordítása.)

A tanulmány a Bibel und Liturgie cí­mű osztrák katolikus folyóiratban jeleni meg. A fordítást kissé rövidítve – a Mérleg című katolikus lapok és könyvek szemléjét közlő folyóirat 1990. 2. számá­ból vettük át a szerkesztőség szíves en­gedélyével.

Címkék:1990-11

[popup][/popup]