A Krisztushívő és a zsidókérdés
AZ ANTISZEMITIZMUSRA, a zsidósággal szembeni elutasító magatartásra sokféle magyarázat van. A történeti, gazdasági, szociológiai, pszichológiai stb. magyarázatok azonban nem elégítik ki azt, aki a Bibliát Isten kinyilatkoztatásának tekinti, Izrael Istenét pedig az egyetlen, igaz Istennek vallja. Ezért a keresztény nem érheti be az antiszemitizmus olyan értelmezésével, amely nem számol e káros jelenség vallási vonatkozásával. Úgy vélem, az antiszemitizmus negatív oldala annak a ténynek, amelyet pozitív módon úgy szoktunk kifejezni, hogy Isten saját népévé választotta Izraelt. Ha Isten igényét totálisan képviselik a világban, ahol minden más igény beéri önmagával, akkor Isten igénye és a világ igénye okvetlenül összeütközik. Sorsszerűén ez a konfrontáció jutott és jut osztályrészéül Izrael népének.
Sorsdöntő volt Izrael népére az, hogy a Kr. e. 6. században, a babiloni fogság idején nem hasonlott meg önmagával, hanem még mélyebben önmagára talált. Azonosság- tudata a mai napig biztosítani tudta számára a fennmaradást, mivel a fogság előtti idők keményfejű népe átalakult a fogság utáni korszaknak a törvényt hűségesen követő népévé. Isten megpihent szombaton, ezért a szombat hozzátartozik a teremtés rendjéhez, amellyel csak a zsidó van összhangban, aki megtartja a szombatot. Isten megparancsolta Noénak és fiainak, hogy az állatok élete iránti tiszteletből ne fogyasszanak húst vérrel együtt, ezért az állatok rituális levágása révén csak a zsidók tartanak meg egy parancsolatot, amely elvileg az egész emberiségnek szólt. A nyolcnapos fiúgyermekek körülmetélése a szövetség jele volt, aminek következménye lett a többi néptől való megkülönböztetés.
A szövetség bibliai Istenéhez való hűség elkerülhetetlenül odavezetett, hogy a zsidók konfliktusba keveredtek azzal, amit a többi népek isteneiknek neveznek. A pogányok isteneit bálványokká fokozták le, ami megsértése volt a pogány vallásosságnak (pietas pagana). A zsidóknak könyörtelenül le kellett leplezniük a pogány isteneket (demitizálás), hogy szembeállíthassák velük Izrael Istenét mint egyetlen igaz Istent (Deus Verus). Már a Biblia 1. fejezete Isten teremtményeinek tekinti a Napot, a Holdat és a csillagokat – egy olyan világban és környezetben, ahol ezeket istenekként tisztelték. Jer. 10,5 a bálvány szobrokat az uborkaföldön álló madárijesztőkhöz hasonlítja. Aki zsidó akart lenni, annak el kellett magát határolnia a bálványok tiszteletétől, holott ez a pogány környezetben hozzátartozott a jó erkölcshöz. A rabbinikus hagyomány rendelkezései rögzítik, hogyan kellett gyakorolni ezt az elhatárolódást, ami feltétele volt a zsidó egzisztencia továbbfolytatásának. A Kr. e. 6. századtól kialakuló új önértelmezés Istennek azt a vonását hangsúlyozta, amely nem csak Izrael Istenének tekinti, mint még a tízparancsolat korában, hanem az egyetlen Istennek, aki az eget és földet teremtette, és akinek Noé leszármazottjaiként a többi népek is el vannak kötelezve, így váltak az egyedül igaz Isten szolgái Isten egyedül igaz szolgáivá.
A pogány zsidógyűlölet gyökerei
Pogány környezetben a zsidóságnak ez az önfelfogása gyakran éles visszautasításba ütközött. Amixiával, idegenellenes magatartással vádolták a zsidókat. Ugyanígy nevezték őket istenteleneknek, az istenek ellenségeinek és vallástalanoknak is. Az egyetlen és igaz Isten iránti hűséget a pogányok minden isteni erő kihívásaként kellett, hogy értelmezzék. Különösen élesen fogalmazta ezt meg Tacitus (Korunk története, V.4): „Mózes, hogy továbbra is szorosan magához láncolja a népet, új rítusokat adott neki, amelyek ellentétesek azzal, ami más halandók körében mindenütt érvényes. Náluk profán minden, ami nekünk szent, és minden meg van engedve, ami számunkra undorító.”
Már itt elkezdődik a zsidóságnak az ördögi erőkkel való azonosítása, olyan korban és társadalomban, amelynek még fogalma sem volt az ördögről. A zsidót megtették első számú közellenséggé, és úgy vélték – s ezzel az ókori szerzők már megelőzték a modern, faji alapon álló antiszemitizmus misztifikációit -, hogy a zsidók, törvényük titkos előírásainak megfelelően, világuralomra és a nem-zsidó népek leigázására törekszenek. Így írt a zsidókról Juvenalis és Tacitus. Ez utóbbi „Korunk története” című művében (V.5) megjegyzi: a zsidók nem tesznek ki újszülötteket születésszabályozás céljából, hogy számbeli fölényre tegyenek szert a nem-zsidó népekkel szemben és leigázzák őket. A pogány ókortól Cion bölcseinek jegyzőkönyveiig, a holocaustig és Izrael Államnak kolonialista és imperialista hatalomként való elítéléséig vörös fonálként húzódik végig a történelmen az a megtévesztésen alapuló zsidóellenesség, amely önmaga indoklása és igazolása céljából mindig csak egy dolgot emleget, azt, hogy „a zsidó a hibás”.
Ennek az állandó és mindenütt jelen levő zsidógyűlöletnek csak elégtelen lehet minden olyan magyarázata, amely figyelmen kívül hagyja a vallás problematikáját. Erről adnak felvilágosítást már az Ószövetségnek a fogság után keletkezett könyvei is, amelyek a diaszpóra-lét tapasztalatait tükrözik vissza. Dániel és Eszter könyvének elbeszéléseiből kiderül, hogy a zsidókat mindig a szövetség Istenéhez való hűség tette az uralkodó rezsim ellenfeleivé, amely vallási motívumokkal is erősíteni kívánta világi hatalmát és jelentőségét. Így szükségszerűen ellentétbe került az igaz Isten, Izrael Istene szolgáival…
A Krisztus előtti időkre esik IV. Antiokhosz kísérlete is a zsidó vallás felszámolására, aminek következménye volt a Makkabeusok lázadása (168–164). Antiokhosz theosz epiphanésznek, „megjelenő istennek” nevezte magát, és ezért összeütközésbe kellett, hogy kerüljön Izrael Istenének szolgáival. Ebben az időben Judeában éltek már asszimiláns zsidók, akik úgy vélték, legfőbb ideje feladni Izrael Istenének egyet- ienségét, és Izrael Istenét úgy kell felfogni, mint az olümposzi Zeusz helyi megjelenését. Az volt a véleményük, hogy a zsidók ne különüljenek el a többi néptől, hanem teljesen olvadjanak be. A zsidóság fennmaradását azonban nem a zsidó hellenisták biztosították, akik megelégelték a zsidó sorsot és Izrael Istenét tették érte felelőssé, hanem a Makkabeusok és a Makkabeus-fel- kelés többi részvevői, és ők alapozták meg a zsidóság jövőjét a zsidó írástudókkal együtt, akik a bibliai törvény időszerű alkalmazására törekedtek. Anélkül, amit ők tettek a zsidó önértelmezés megmaradásáért, a zsidóság megsemmisült volna jóval azelőtt, hogy egy zsidó anyától megszületett a zsidó Jézus. Ezt meg kellene fontolniuk a keresztényeknek, amikor meggondolatlanul magát a zsidóságot teszik felelőssé az antiszemitizmusért. Ha egy „Zeus Jahvinus” zsidó lehetőség bibliai lehetőség lett volna, akkor nem lett volna antiszemitizmus, de nem lett volna zsidóság sem, amelynek melléből a kereszténység kialakult.
Krisztus-hit a pogány zsidóellenesség igazolására
A zsidó Jézus, más zsidókhoz hasonlóan, kritikusan vitatkozott kortársaival, nézeteikkel és vallási gyakorlataikkal. Jézusnak kétségtelenül messiási öntudata volt, ami még jobban kiélezte az egyes csoportok képviselőivel folytatott vitáját. Ez az önfeláldozás azonban nem felelt meg annak, amit saját elképzeléseik alapján a zsidóság tömegei vártak a Messiástól, ők azt várták, hogy a Messiás Isten végidőbeli, eszkatologikus országának uralkodója lesz. Némelyek csakugyan ezt várták Jézustól, mások kezdettől fogva szembehelyezkedtek Jézus messiási igényével. Mindenesetre a messiási igény volt az, ami a zsidóság vezetőit Jézus ellen hangolta, és az államhatalmat közbelépésre késztette. A Golgota keresztjén ez a felirat állt: a zsidók királya. Jézus halála és sírba tétele után tanítványai azonban átélték a Feltámadottal való találkozást, következésképpen a húsvéti tanúk a feltámadást úgy értelmezték, mint ami igazolása a földi Jézus messiási igényének is. Ezzel egyre inkább hitetlenséggé fokozták le a zsidók hitét. A zsidók, akik saját hagyományuk alapján elutasították Jézus messiási igényét, Jézus ellenfeleiből egyre inkább a hit ellenfeleivé váltak.
A zsidó-keresztények eleinte tiltakoztak a zsidóságból való kizárásuk ellen, aminek következtében nem élvezhették többé egy engedélyezett vallás (religio licita) előnyeit, és őket is kötelezték a császárkultusz előírásainak teljesítésére. Erre azonban sem mint zsidók, sem mint keresztények nem voltak hajlandók, inkább vállalták a vértanúságot. Ezek a körülmények magyarázzák az olyan protestáns kifejezéseket, mint amilyen „a sátán zsinagógája” (Jel. 2,9k; 3,8k). Az a vita, amelyet a zsidó-keresztények folytattak zsidó kortársaikkal, akik nem hittek Jézusban, mint Isten fiában és a feltámadott Messiásban …
Gyökerestül megváltozott azonban a helyzet, amikor ezt a vitát a pogány-keresztények eredeti pogány zsidógyűlöletük igazolására kezdték felhasználni. Bármennyire furcsán hangzik is: a Krisztus-hit nem járult hozzá a pogány antijudaizmus megszüntetéséhez, hanem elősegítette ideológiai elmélyítését. A János- evangélium szerzőjének erősen dualista színezetű üdvtörténeti elgondolásában a zsidók úgy szerepelnek az Isten és az ördög közötti ellenséges viszonyban, mint az ördög földi képviselői. (…)
Az a tény, hogy Jézus halálát először a legfelső zsidó hatóság, a szanhedrin követelte, s csak ezután erősítette meg a római helytartó, istengyilkosok hírébe hozta a zsidókat, ami új tápot adott a kereszténység által nemhogy megszüntetett, hanem ideológiailag inkább alátámasztott antijudaizmusnak. A zsidókat nem Jézus, Mária és az apostolok vér szerinti testvéreinek, hanem gonosztevőknek tekintették, akik a Golgotán végrehajtott istengyilkossággal bebizonyították, hogy az ördög eszközei és az ő művét segítik elő a világban. A keresztények, akik meg voltak győződve arról, hogy krisztológiai szempontból ők értelmezik helyesen az Ószövetséget, csak elvakultságnak, az ördög művének tarthatták azt, hogy a zsidók nem fogadták el az ő értelmezésüket. De ha a zsidókat elvakította az ördög, akkor az ő művét akarják folytatni, s egy keresztény gyermeken vagy egy konszekrált ostyán meg akarják ismételni az istengyilkosságot. így alakult ki a rituális gyilkosság és az ostyagyalázás vádja, amelynek alapján már a 12. és 13. században több zsidót megöltek Angliában, Franciaországban és Németországban. A már meggyilkolt zsidókon semmit sem segített, hogy később a császári bíróság felmentette őket. A 13. század szinte valamennyi pápája által a vérvád ellen kibocsátott bullák is hatástalanok maradtak.
Hogy a zsidókat ostyagyalázással vádolták, arra a 13. századtól kezdve vannak bizonyítékok. A legismertebb esetek a Duna térségéből 1337 Deggendorf, 1338 Pulkau és 1420, Enns. Ez utóbbi eset következtében űzték el 1421-ben a zsidókat az Enns környéki tartományokból, s 200-at közülük meg is égettek a Bécs melletti Erdberg libalegelőjén. Protestáns vidékeken az ostyagyalázás vádja egy csapásra megszűnt, mivel a protestáns eukharisztia-fogalom ezt eleve kizárja. Nem szűnt meg viszont a rituális gyilkosság vádja.
A 14. század közepén az 1348-49. évi pestisjárvánnyal kapcsolatban, amely főleg Nyugat-Európában pusztított, felmerült az a vád, hogy a zsidók mérgezték meg a kutakat és így ők a felelősek a pestisért Zsidók ezrei haltak máglyahalált e szándékos megtévesztés következtében. A lelkekben most is ugyanaz a gyanú él, mint annak idején Tacitusnál: nevezetesen, hogy a zsidók így akarják megtizedelni a kereszténységet és megszerezni a világuralmat. Bármennyire légből kapott volt is a kútmérgezés vádja, újból és újból ürügyet szolgáltatott a zsidók üldözésére és elkergetésére (…)
A zsidóság emancipációja
A zsidókkal szembeni keresztény magatartás egészen a felvilágosodásig mit sem változott a későbbi évszázadok folyamán, és a felvilágosodás képviselői sem voltak mindnyájan zsidóbarátok, mint Lessing és Dohm. De még a felvilágosodás sem fogadta el a zsidóságot, hanem csak az egyes zsidókat, mint minden más embert is. A zsidóság emancipációja a 19. század elején a zsidó azonosságtudat eddig példátlan méretű válságát idézte elő. A nem-zsidó kultúra és szokások átvétele következtében elvesztették vonzerejüket a régi zsidó értékek, és a zsidók közül sokan kívánatos célnak tartották zsidóságuk feladását. Ezzel egyidejűleg azonban alakváltozáson ment keresztül a zsidóellenesség is, és a szó szigorú értelmében átváltozott antiszemitizmussá: ez a szó maga körülbelül 1880-tól kezdve bukkan fel. Ha eddig azt vetették a zsidók szemére, hogy nem asszimilálódnak, mostantól kezdve épp az asszimilációra való készségük miatt kezdték gyalázni és ócsárolni őket. Az eddig túlnyomórészt vallási színezetű antiszemitizmus új, rasszista elemmel bővült.
A zsidógyűlöletnek ez az új formája egyfajta vulgáris darwinizmusra támaszkodott, amely különbséget tett magasabb rendű és alacsonyabb rendű rasszok között. E két rassz tagjainak egymással való házasodása a magasabb rendű rassz elkorcsosulásához kell, hogy vezessen. Ezen az ideológiai alapon jöttek létre a nemzetiszocialista faji törvények. A rasszizmus ideológiáját már a múlt század utolsó negyedében sokan képviselték (köztük Wilhelm Marr és Eugen Dühring), leghatásosabb szószólója azonban Richard Wagner veje, Houston Stewart Chamberlain volt, akinek „A 19. század alapjai” című, 1896-ban megjelent könyve az I. világháborúig 11 kiadást ért meg. E fércmű szerint testi és lelki értelemben egyaránt a germán az ideális embertípus. Született vezér és uralkodó, mivel természettől fogva birtokában van minden erénynek. Ellentéte a zsidó, aki különféle keveredések eredménye, és ennélfogva teljesen elkorcsosult. Ezzel a zsidók ördögi vonásokkal való felruházása biológiai „megalapozást” kapott. Ennek az őrült elméletnek volt szomorú következménye a nácik ama törekvése, hogy biológiailag kiirtsák a zsidóságot.
Mindezekhez hozzájött még a keresztényszociális, főképp gazdasági irányú antiszemitizmus. A beérkezett zsidókat mint a politikai és gazdasági liberalizmus képviselőit a hagyományos rendi társadalmi és gazdasági berendezkedés felbomlasztóinak tekintették. Az antiszemiták nem vették észre, hogy a kapitalizmus nem a zsidóemancipációnak, hanem az ipar és a technika fejlődésének következménye volt. A keresztény antiszemiták azt hitték, hogy ha kiiktatják a zsidókat a gazdasági életből, akkor vissza lehet térni a prekapitalista struktúrákhoz. A gazdasági liberalizmus csakugyan egzisztenciálisan fenyegette a kiskereskedőket és kisiparosokat. S a vállalkozók között csakugyan voltak szép számmal zsidók, ám a kis kézművesek inkább saját gazdasági nehézkességük miatt süllyedtek proletársorsba, semmint a vállalkozók zsidó volta miatt. Az általános választójog bevezetése után e kisiparosok sérelmeit fel lehetett használni a választási taktikában.
További megtévesztésként jelent meg Németországban közvetlenül az I. világháború után a „Cion bölcseinek jegyzőkönyvei” című tákolmány. Ez eredetileg oroszul hagyta el a sajtót a cári Oroszországban, és az antiszemitizmust kívánta bevetni a szocializmus elleni harcban. A „Jegyzőkönyvek” szerint a zsidók világuralomra törnek, pl. a nagyvárosokban azért épültek földalatti vasutak, hogy a zsidók az alagutakból felrobbanthassák a közigazgatási központokat és hatalomra juttathassák a zsidó világkormányt. Mivel ilyen őrült nézeteket sok olyan ember elhitt, aki magát értelmesnek és másokat veszélyesen bolondnak tartott, a nemzetiszocializmus az antiszemitizmus által számos németet és osztrákot megnyert magának. A nemzetiszocializmus éppen az antiszemitizmusa által különbözött más fasiszta mozgalmaktól. Bár a lakosság többsége nem hitt el mindent, amit a nemzetiszocialista propaganda a zsidóságról állított, lappangó antiszemitizmusa következtében azonban ez a többség mégis hallgatott, amikor a zsidókat gyalázták. A megtorlástól való félelem következtében pedig semmit sem tett akkor, amikor a német és osztrák zsidókat elindították a megsemmisítő táborok felé, amit az akkori szóhasználat szerint a zsidók „Keletre telepítésének” neveztek.
Politikai cionizmus
Az európai antiszemiták a 19. század végétől kezdve azt követelték, hogy a zsidók menjenek Palesztinába. A zsidókérdés megoldásának egyik útját ebben látta a politikai cionizmus is. Az utóbbi húsz évben azonban az antiszemitizmus újabb alakváltozását figyelhetjük meg. Az antiszemitizmusnak ez az újabb változata az európai baloldalban lelt táptalajra. A politikai cionizmus alapítója, Herzl Tivadar, aki 1904-ben halt meg az alsó-ausztriai Edlachban, kétségkívül olyan korszakban élt és működött, amikor a kolonialista gondolkodásmód még egyáltalán nem volt vitatott. Kétségtelen, hogy sem ő, sem az első nemzedék többi cionista vezetői nem sejtették, milyen problémákat fog okozni a palesztinai arabok számára a zsidó bevándorlás. Mindnyájan úgy vélték, békésen megoldhatók lesznek az összes problémák, anélkül, hogy bárkivel igazságtalanságnak kellene történnie. A zsidó telepesek kétségkívül nem gondoltak sem imperializmusra, sem kolonia- lizmusra, amikor maláriától fertőzött vidékeken, köves hegyoldalakon vagy a Negev-sivatagban létrehozták településeiket. Egyszerűen a zsidó azonosság új formáját keresték atyáik országában vagy az antiszemiták támadásai elől menekültek. Szerették volna, ha országépítő munkájuk bámulatot kelt azokban, akik elűzték őket. Ezáltal viszont ellentét támadt köztük és az ott lakó arabok között, s ma még nem tudhatjuk, mivé fog ez az ellentét fejlődni.
Az európai baloldal képviselői közül sokan elnyomóknak és agresszoroknak nevezik a zsidókat, a holocaust túlélőit és gyermekeiket, amiért nem hajlandók Palesztinában felépített országukat átengedni az araboknak és visszatérni azokba az országokba, amelyekből a legszégyenletesebb körülmények között űzték el őket vagy szüleiket. Nem marxista-leninista neveltetésű kortársaink is ujjal mutogatnak a zsidókra, ha olykor az ő hatalmi szférájukban is történik olyan igazságtalanság, amely másutt – amiről nem szokás beszélni – a dolgok rendes menetéhez tartozik. A zsidók továbbra is a figyelem középpontjában állnak, és azt a tényt, hogy ők is emberek, mint mindenki más, arra használják fel, hogy jogtalanul a szemükre vessék ugyanazokat az embertelenségeket, amelyeket keresztény vagy rasszista antiszemiták ellenük elkövettek. Ha a rasszista antiszemiták jelszava az volt: „Takarodjatok Palesztinába!”, az újsütetű antiszemiták jelszava az, hogy „Takarodjatok ki Palesztinából!”. Bármit csinál a zsidó, mindig rosszat tesz. Keresztényszocialisták, nemzetiszocialisták és baloldali anticionisták ebben megegyeznek.
Közös úton
Mi következik a keresztény ember számára mindebből? Először is el kell ismernie, hogy a zsidóellenesség nem keresztény, hanem pogány eredetű és jellegű dolog és ezért nem tartozik hozzá a kereszténység lényegéhez. A keresztény embernek az a feladata, hogy legyőzze ezt az ellenséges indulatot. Az újszövetségi iratokban található zsidóellenes kitételeket az élettel való összefüggésük – Sitz im Leben-jük – alapján kell megérteni, vagyis abból, hogy a fiatal keresztény egyház ekkor vált ki a zsidóságból. Ilyen helyzetben mindig polemikus éllel emlegetik az ellenfelet. Ilyen polemikus kifejezésekből éppúgy nem lehet következtetni a mindenkori ellenfél lényegére, mint ahogy egy választási hadjáratnál sem lehet következtetni egy politikus jellemére vetélytársának megnyilatkozásaiból. A „keresztény nyugat” korában, abban a korban, amikor tanaival és szokásaival a kereszténység a mindennapi élet magától értődő adottsága volt, a keresztények – ha komolyan akarták venni magukat olyan emberekként, akik a teljes igazság birtokában vannak – egyáltalán nem gondolkodhattak másképp, csak úgy, hogy megátalkodottnak tartották azokat, akik az ő felfogásukkal szembeszegültek. Világos jele ennek az Adversus Judaeos-irodalom.
A zsidóság a maga hite iránti hűségével folytonos kihívás volt a keresztény hit számára. A zsidóknak ugyanazok voltak a szent könyveik, de egészen másként értették azokat, mint a keresztények. A keresztények Jézust tartották a Megváltónak, a zsidók viszont azt kérdezték a keresztényektől, miben áll tulajdonképpen ez a megváltás. Ezzel felvetettek egy olyan problémát a középkorban, amelyre a keresztények egy diadalmas egyház (ecclesia triumphans) feltételezése alapján válaszoltak. De helyesen nem gondolták végig és teológiailag sem aknázták ki ezt a kérdést. Ezért vitathatatlan, hogy a zsidók hűsége a saját hitükhöz kihívás volt a keresztény önfelfogás számára is.
Ez a szituáció napjainkra megváltozott. A felvilágosodás a 18. század végétől kezdve „toleranciát” hirdetett a másként hívőkkel szemben, s e tolerancia korunkban igazi és termékeny ökumenikus párbeszéddé alakult át. A másként hívőben partnert látunk, nem pedig elvakult és tévedésében megrögzött embert, akit meg kell győzni, és aki ellen küzdeni kell. Korunkban a vallásos ember számára nem más vallások hívei jelentik a kihívást, hanem a hitetlenség, amely egy alapjában véve elvilágiasodott gondolkodás eredménye. Ha a vallásokat ma úgy tekintjük, mint külön utakat az egy Istenhez, akkor épp a zsidó messiásvárástól nem vitathatunk el minden valóságérzetet egy olyan világban, amelyben az emberek maguk elé tudják idézni a világ végét. A keresztények és a zsidók találkozásának az a feladata, hogy együtt, olyan utat keressenek és találjanak, amely nem a katasztrófában, hanem az üdvösségben látja a történelem célját. Zsidóknak és keresztényeknek közösen erre a célra kell emlékeztetniük egymást, az antiszemitizmust pedig nyugodtan el lehet hagyni, mint fölösleges tehertételt. Mindenesetre egyértelműen erre intenek bennünket a II. Vatikáni Zsinat határozatai és más egyházi dokumentumok.
(Endreffy Zoltán fordítása.)
A tanulmány a Bibel und Liturgie című osztrák katolikus folyóiratban jeleni meg. A fordítást – kissé rövidítve – a Mérleg című katolikus lapok és könyvek szemléjét közlő folyóirat 1990. 2. számából vettük át a szerkesztőség szíves engedélyével.
Címkék:1990-11