A korszerűtlenség dicsérete

A magyarországi radikalizmus két világháború közötti történetéhez

(Második, befejező rész)

III. A Századunk

A polgári radikálisok legfontosabb elméleti fórumának, a Huszadik Századnak az utolsó, Ady Endre em­lékének szentelt száma a zivataros állapotok ellenére 1919 őszén még megjelenhetett, ám a későbbiekben, annak ellenére, hogy felmerült az újrakiadás gondolata, a folytatásról szó sem lehetett. Jelentős változatásra csak 1926-ban került sor, ekkor ugyanis Századunk címmel indult újra a folyóirat. (A Huszadik Század névvel történő megjelentetést a hatóságok nem engedélyezték.) A lap 1926 és 1939 között a polgári radikalizmus legjelentősebb intézménye volt, úgyis, mint szellemi fórum és úgyis, mint gyülekező hely. Az évente tíz alkalommal megjelenő folyóirat szerkesztése kezdetben rövid ideig Braun Róbert kezében volt, tőle vette át Vámbéry Rusztem, Szekeres János és Varró István. S egy ideig Purjesz Imre is részt vett a szerkesztőség munkájában. A lap megújítására és felfrissítésére, a szerzőgárda megőrzésére és kibővítésére, valamint az igen szerény anyagi bázis megerősítésére Csécsy Imre tett kísérletet. 1934-ben, Jászi tanácsára lépett a szerkesztőség tagjainak sorába.

A lap állandó anyagi nehézségek közepette jelent meg, a veszteséget a szerkesztők többnyire saját maguk finanszírozták. Az indulás éveiben igen alacsony volt az előfizetők száma – 500 körül mozgott – a helyzet csak később javult valamelyest. 1938-ban 1200 rendszeres olvasója volt a lapnak, de ez sem volt elegendő az anyagi háttér stabilizálásához.

Szellemiségét tekintve „a Századunk, amely a Huszadik Század egyenes folytatásának tekinthető (bi­zonyos hiátusokkal) ugyanazt az elvbokrot képviselte, amelynek Jászi a legjelentősebb előharcosa. Ter­mészetesen a harmincas évek Magyarországára alkal­mazva.”²²

Az újrainduláskor a szerkesztőség a pozitivista tár­sadalomtudományi gondolkodás Huszadik Századbeli hagyományaihoz híven, a napi politikától független, de nem eleve politikamentes, a modern tudomány ered­ményeit közvetítő, illetve felhasználó orgánumként határozta meg a lap irányvonalát. „Szemlénk kiter­jeszkedik az összes társadalomtudományokra, mind­arra, ami a társadalom egészének kérdéseire tartozik. Tehát társadalomgazdasági, társadalomtörténeti (gazdaságtörténeti, kultúrtörténeti), társadalmi jogi, társadalomfilozófiai stb. stb. kérdésekre. Érdeklik revünket az irodalmi, művészeti kérdések is, amennyiben társadalmi vonatkozásaik vannak. Tekintettel vagyunk minden társadalmi vonatkozású aktualitásra, de nem egy nap számára írunk, és nem keveredünk bele semminemű politikai torzsalkodásba. Vezérelvünk a tudományos haladás és a gondolatszabadság.”²³

Azt a korábban bevált gyakorlatot próbálták meg folytatni, hogy a csoportosulás tagjai politikai ér­zékenységüket tudományos és közírói tevékenységük során igyekeztek kamatoztatni, így egy olyan elvi poli­tikát képviseltek, amiben a tudományosság kiemelkedő hangsúlyt kapott. Ennek révén a Századunk – különösen a harmincas évek fordulójától – kísérleti terepül szolgált egy a humanizmust és a demokráciát, valamint a magyarságot és az európaiságot a közép­pontba állító nézetrendszer kidolgozásához. A szellemi bázist ehhez a lap viszonylag széleskörű szerzői gárda foglalkoztatásával igyekezett megteremteni. Az elmúlt közel félévszázad során a feledés homályába merült folyóirat rendszeres munkatársai közé tartozott Jászi Oszkár, Braun Róbert, Szende Pál, Farkas Géza, Csécsy Imre, Varró István, Rubin László, Kolnai Aurél, Gönczi Jenő, Polányi Mihály, Vámbéry Rusztem. Az októbrista és radikális hagyományokhoz valamilyen formában kötődő szerzők mellett azonban Benedek Marcell, Komlós Aladár, Kassák Lajos, József Attila, Nagy Lajos, Füst Milán, Ignotus Pál, Kodolányi János, Illyés Gyula, Kecskeméti György, Veres Péter, Kecs­keméti Pál írásai is olvashatók a megsárgult évfolyamok lapjain.

Az első évfolyamok még szigorúan az „aktualitás, de nem napi politizálás” elv jegyében szerkesztődtek. Meglehetősen sok az elméleti részkérdéseket tárgyaló cikk és tanulmány és ugyancsak nagy számban olvashatók természettudományi jellegű írások is. A korai időszak legjelentősebb eseménye az 1927-ben és 1928-ban zajló demokrácia vita²⁴ volt. A szerkesztők nyilvánvalóan a korszak hazai és nemzetközi politikai fejlődési folyamatainak tükrében érezték fontosnak és aktuálisnak a demokráciáról való eszmecserét. Az 1927-ben közzé tett, a demokrácia valamennyi lényegi problémáját fölvető körkérdésre többek között Jászai Oszkár, Szende Pál, Vámbéry Rusztem, Kolnai Aurél, Braun Róbert, és Farkas Géza válaszolt. A részkérdések eltérő megítélése mellett, abban mind­annyian egyetértettek, hogy a demokrácia eszméje a végbement változások ellenére nincs válságos hely­zetben. A vita nem is elsősorban a demokrácia elméleti meghatározása, hanem a megvalósítás mikéntje és lehetőségei körül csúcsosodott ki. A demokráciát a többség úgy értelmezte, mint a szabadságjogok működtetésének keretét, ami nem pusztán a többségi elven nyugvó népuralom.

A Századunk történetének tizennégy esztendeje alatt a diktatórikus társadalomszervezéssel szemben a demokratikusát hirdette, de 1932, Gömbös hatalomra jutása még többet foglalkozott a demokrácia elméleti kérdéseivel. „A többség és a kisebbség viszonya, az erőszak alkalmazásának lehetősége, az emberi szabadságjogok határai – az évtized ezeket a kérdéseket tolta előtérbe.”²⁵ A folyóirat szerkesztői a felmerülő vitás kérdésekben szinte minden alkalommal kikérték az oberlini emigrációban élő Jászi véleményét, aki így, ha közvetett módon is, de részt vállalt a követendő irányvonal meghatározásában. Pontosan azért javasolta Vámbérynek Csécsy Imre szerkesz­tőként történő bevonását, mert azt a személyt látta benn, aki képes lehet a radikális-demokrata gondolat­kör felfrissítésére és megújítására. Kétségtelen tény, hogy Csécsy – aki maga is igen nagy ambícióval látott hozzá a feladathoz – tevékenysége révén a lap rövid idő alatt karakteresebb, politikusabb lett. Csécsy ugy­anis a demokrácia témakörének napirenden tartása mellett arra törekedett, hogy a Századunk jellegét – politikai vonatkozások tekintetében is – határozottabbá tegye és ily módon fogalmazza újra nemcsak a lap, hanem az egész irányzat viszonyát a kapitalizmushoz és a szocializmushoz, illetve a hagyományokból merítő régi baloldali progresszió és az újonnan jelentkező népi radikális irányok kapcsolatát.²⁶ Az újító kezde­ményezések hamarosan vitát kavartak a szer­kesztőség köreiben, ami előbb formális, majd valós értelemben is Varró István távozásához vezetett. Varró ugyanis egy félig-meddig személyes vonatkozásokkal is terhelt ügy kapcsán kifogásolta a tudományos szem­lélet háttérbe szorulását a világnézeti szempontokkal szemben. A nézeteltérés Csécsy Imre: A fasizmus alkonya című írása kapcsán került a felszínre. Varró helytelenítette a cikk néhány kitételét. Csécsy, aki a Századunk szerkesztésének átvételét követően a tájékozódás időszakában még maga is úgy látta, hogy a folyóirat létérdeke néhány kérdés óvatos kezelése²⁷, 1935 nyarára megváltoztatta korábbi álláspontját. Véleménye szerint mégsem lehet belemenni abba, hogy akár ilyen, akár egyébként nagyon is méltány­landó emberi szempontok, de sőt magának a lapnak a létérdeke is megakadályozzon bennünket abba, hogy egyik legfontosabb hivatásunkat teljesítsük. „Ha a Századunk (….) komoly és bátor világnézeti álláspontot nem képviselhet, akkor nincs is semmiféle létjogosult­sága és akkor jobb és szebb, mindenekfölött demonstratívabb is a hősi halál, mint tovább vegetálni a szürke cikkek mocsarában. (…) Varrónak a személyi ér­zékenységén és a fiáért való aggodalmán kívül egy elvi kifogása is volt. A Századunk mindinkább elpolitizálódik, tudomány helyett publicisztikát ad. Elis­mertem, hogy ez komoly elvi kérdés, amelyet meg kell vitatni, még azt is kívánatosnak tartom, hogy legyen valaki a szerkesztők között, aki ezt az irányzatot fékezze. De végre is: nemcsak tudományt, hanem világnézetet is kell adnunk.”²⁸ Csécsy ugyanilyen értelemben tájékoztatta a vitáról Vámbéry Rusztemet is. Az irányváltást végül is szentesítő polémia mellett természetesen időről-időre más, kisebb jelentőségű, elsősorban a lap közléspolitikájával kapcsolatos viták is voltak (Lásd. Braun Róbert Macartney cikke körüli nézeteltéréseket), ezek azonban nem befolyásolták különösebben a kör belső viszonyait.

1935-ben elsősorban Csécsy Imre: Megbukott-e a demokrácia? című írása kapcsán ismét felelevenedett a demokrácia lehetőségeiről folytatott eszmecsere, ami azonban lényegesen új elméleti eredményeket nem hozott. Jelentősége abban állt, hogy megerősítette a demokratikus megoldások melletti kiállást a totalitariánus elképzelésekkel szemben.

A Századunk meglehetősen sokat foglalkozott a nemzeti, nemzetiségi kérdéssel. A radikalizmus már jelentkezésével egyidejűleg elutasította a hagyomá­nyos magyar nacionalizmust és az annak köntösében jelentkező kárpát-medencei szupremácia igényt. Ehe­lyett egy új európai kitekintésű, modern nemzetfelfogás kialakítására törekedett. Ezen a területen első sorban Jászi Oszkár és Braun Róbert végzett kiemelkedő munkát. Mindketten tárgyszerű racionalizmussal és az európai hatalmi-politikai konstellációk figyelembevételével közelítették meg és kezelték ezt a fölöttébb kényes kérdést. A Századunk köre ezeket a hagyomá­nyokat követte. Nem tartották ugyan teljesen elképzel­hetetlennek a trianoni békekötés tárgyalásos úton történő felülvizsgálatát és a népek demokratikus önrendelkezési jogának figyelembevételével történő újragon­dolását, de a Horthy-korszak keresztény-nemzeti alapokon álló irredenta politikáját határozottan és következetesen elutasították.²⁹

A folyóirat köré tömörülő radikálisok a harmincas évek közepén a bolsevizmus és a fasizmus végzetes előretörésének időszakában alapvető fontosságúnak tartották a totalitarianizmus éles elutasítását. Széleskörű tájékozottságuknak köszönhetően több­nyire pontos információkkal rendelkeztek mindarról, ami Németországban és a Szovjetunióban a fenti ideológiák jegyében történt. Az új fejleményeket részletes elemzésekben tárgyalták meg.

Minden túlzás nélkül állítható, hogy a folyóirat Csécsy szerkesztői tevékenységének köszönhetően életközelibbé, színvonalasabbá vált. Ennek ellenére sem sikerült megoldani a két legfontosabb feladatosa Századunk anyagi hátterének stabilizálását és a szer­zői gárda felfrissítését..

Anyagi téren megoldási lehetőségként kínálkozott a Hatvány Lajos által 1933-34-ben felajánlott támogatás. Ezt azonban a szerkesztők, elsősorban Csécsy – a támogatással együtt támasztható feltételek miatt – önállóságuk megőrzésére hivatkozva elutasították. An­nak ellenére, hogy a helyzet ismeretében maga Jászi is az elfogadás mellett foglalt állást.

A lap fokozatosan afféle egyszemélyes vállal­kozássá vált. Csécsy Jászinak írt levelében némi ke­serűséggel, maga is nyugtázta ezt a folyamatot. ,A legtöbb munkát (….) a Századunk adja. Tőke hiányában nem lehet a teendőket megorganizálni, önkéntes munkatársainkra sem lehet nagyon számítani s így az előfizetők nyilvántartásától, az adminisztratív levelezéstől, az eredeti formájukban gyakorta hasznavehetetlen kéziratok javításán át a többszöri korrektúráig jóformán mindent magamnak kell irányítanom, de ellenőriznem is.”³⁰

Csécsy úgy ítélte meg, hogy két lehetőség van: vagy még kisebb vállakózássá zsugorodik össze a lap vagy olyan kiadói hátteret kísérelnek meg létrehozni, ami termel annyi nyereséget, hogy képes legyen a lap, veszteségének fedezésére. 1937-38 fordulóján hosszas előkészítés után végűi is sikerült létrehozni a „Századunk folyóirat és könyvkiadó kft-t”. A cég más­fél-két éves létezése alatt olyan könyvek megjelen­tetésére vállalkozott, amelyek szerzői, illetve szellemiségük közel állt a folyóirat szerzői körének gondolkodásmódjához. így többek között Salvador de Madariaga, Benedetto Croce, R. M. Coudenhove-Kalergi, Halász Miklós, Rédei József és mások műveit adták közre. A tematika meghatározottsága azonban eleve leszűkítette a lehetséges piacot s így a kiadói vállalkozás sem hozta meg a várt anyagi stabilitást.

A másik megoldásra váró feladat, a lap szerzői körének kibővítése volt. A szerkesztők kezdettől fogva arra törekedtek, hogy lehetőség szerint a hazai prog­resszió minden irányzata megjelenjen a véleményével, azt remélve, hogy az így keletkező viták elősegíthetik az eltérő álláspontok közeledését. A Századunk ennek jegyében, más ún. urbánus orgánu­mokhoz képest meglehetősen toleránsán viszonyult a népi-nemzeti radikalizmus ideológiájához és annak képviselőihez. (Veres Péter és Erdei Ferenc korai írásai is megtalálhatók a folyóirat hasábjain.) Ez természete­sen korántsem jelentett nézetazonosságot, csupán a népiek által felvetett agrár, illetve politikai-társadalmi kérdések jogosságának részbeni elismerését fejezte ki.³¹

Csécsy a szerkesztői munkák átvételét követően megpróbált a laphoz kötni olyan tehetséges fiatalokat, mint K. Havas Géza vagy Gáspár Zoltán, de ők a maguk szellemi otthonát elsősorban a Szép Szó köreiben találták meg. Átmeneti, reményteljes lépések után a lap szerzői körének kibővítése sem járt sikerrel. 1937-ben Csécsy többé kevésbé reálisan konstatálta a helyzetet. A régi szabadkőműves és radikális csoportok széthul­lottak és ami megmaradt belőlük, az mind igen te­hetetlen ember. A hajdani Új Magyarország r.t. meg­szűnt, pedig mint keret esetleg felhasználható lett volna. Arra is gondoltam ezzel kapcsolatban, hogy megpróbálom feltámasztani a T. T.-t (Társadalom- tudományi Társaság – a szerző.) de ennek közjogi akadályai vannak (. ..) A Századunk, a Huszadik Század és általában a régi polgári radikalizmus még mindig bizonyos hallgatag proskribció alatt áll és ez alól sajnos a fiatalok sem vonják ki magukat. (…) Én igen fontosnak tartanám, hogy ezt a proskribciót legalább ezen a ponton áttörjem…”³²

A radikalizmus megújítása és korszerűsítése ilyen körülmények között meglehetősen nehéz feladat volt. Csécsy ennek kapcsán vitába keveredett Vámbéryvel, akinek többek között felrótta, hogy tizenöt év alatt sem­mit sem tett a radikális ideológia átmentéséért. Ez a vád, ismerve Vámbéry meglehetősen széles közéleti tevékenységét és publicisztikai munkásságát, némileg igaztalan volt. Annyi kétségtelen, hogy Vámbéry a poli­tikai filozófia megújításával kétségtelenül keveset fo­glalkozott.

Részleges számvetésre a folyóirat tizedik évfolyamának megjelenése kínált alkalmat. Vámbéry önmagukat az előítélet mentes társadalomtudományok és a haladó társadalomelmélet napszámosaiként jelle­mezte, akik a szubkulturális gettóba szorítottság hely­zetében tették azt, ami lehetséges volt. Ehhez a személyes elkötelezettség mellett, – írta – erőt adott az a tudat, hogy a gondolatok igazsága független a politi­kai divattól, éreztük, „hogy a népszerűtlen igazságok még fokozottabb kötelezettséget rónak hirdetőikre.”³³ Vámbéry évfordulós írásában nem kerülte meg azt a kérdést sem, hogy igazán időszerűtlen-e az a szellemi portéka, amit kínálunk…? Az ordas eszmék előretörése a harmincas évek fordulóján nyilvánvalóan csak egy válaszlehetőséget engedélyezett számára, a vállalást. Ennek jegyében tehát úgy vélekedett, hogy „akárhányszor holttá nyilvánítják is azt a gondo­latvilágot, amelyet a Századunk – lehet jól, lehet rosszul, de mindenesetre becsülettel képvisel, mégis tovább fog élni, mert sem a szabadság, vagy az emberi élet tisztelete, sem a tömegek jóléte vagy a nemzetközi megértés nem szezonáru a társadalom piacán.”³⁴

A történelem azonban ismét nem kedvezett az etikumra és a humánumra épülő szellemi-politikai ma­gatartásformáknak. A háború előszelét jelző magyarországi jobbratolódás, a vele járó intézkedések és rendelkezések (lásd. sajtótörvény, zsidótörvények) más hasonló kezdeményezésekkel együtt a Századunk és az egyre fogyatkozó radikális kör sorsát is megpecsételték. Csécsy Imre 1939-ben felfüg­gesztette a lap megjelentetését.

IV. A háború évei és a koalíciós korszak

Az októbrista hagyományokat követő radikális-demok­rata beállítottságú társaság a háborús évek alatt is igyekezett megőrizni összetartozását, ami az adott körülmények között egyre nehezebb feladatnak bi­zonyult. Többségük világosan látta a háború várható végkifejletét és fontosnak tartotta a demokratikus erők hatékony akciószövetségének létrehozását, illetve a háború utáni időszakra történő felkészülést. Csécsy Imre 1941 kora nyarán írt naplójegyzetében egy Illyés Gyulával folytatott beszélgetést felidézve úgy vélte: „katasztrófa lenne, ha holnap hirtelen uralomra kerül­nénk. A demokrácia ma még valahol egy ’megszépítő messzeségben’ él: üldözik, elnyomják, háborút visel­nek ellene, tehát lehet bízni benne, van hitele, remények fűződnek hozzá. De ha holnap Anglia győzne és itt Magyarországon isten ments egy demokratikus kormányt kellene alakítani, a legnagyobb botrány törne ki. (….) egy jövendő demokrácia elvi alapjai egyáltalán nincsenek tisztázva. Vannak demokratikus szocialisták és bigott georgisták; vannak megszerényedett liberálisok és vérbeborult szemű földosztók, valószínűleg, hogy megint kész, lezárt, csalhatatlan elméletek kerekednének felül.”³⁵

A radikálisok korábban is létező körei közül a Keddi Társaság az összejövetelek gyakoriságát megritkítva ugyan, de folytatta működését és sor került a Századunk havi találkozójára is.

A radikális párt újjáalakításának gondolata 1944 ele­jén, az antifasiszta ellenállás szerveződése kapcsán merült fel, de megvalósítására csak később, immár illegális körülmények között került sor. Még ezt megelőzően felvetődött a liberális ellenzék polgári de­mokrata szárnyával történő közös pártalapítás ötlete, ez azonban rövid idő alatt lekerült a napirendről.

Az 1945-ös korszakváltásnak köszönhetően a radi­kalizmus nehézségek közepette kiszabadult a korábbi évtizedek elszigeteltségéből, ám nem tudott igazán jelentős politikai erővé válni. A még 1944 őszén újraalapított pártot csak hosszas huzavona után si­került bejegyeztetni Magyar Radikális Párt³⁶ néven. Programjának meghatározása szerint a „pártatlanok pártjaként”, a „haladó szellemű dolgozó értelmi­ségieket” célozta meg társadalmi bázisként. Az elkésettség és bizonyos értelemben az új helyzetben való gyakorlati politizálásra való felkészületlenség következtében a párt az 1945-ös választásokon gya­korlatilag megbukott, mert nem sikerült képviselői he­lyet szerezni az új országgyűlésben. A fentebb említett tényezők mellett a kudarc oka az volt, hogy a párt nem tudott valóságos társadalmi bázist teremteni azokból a rétegekből, amelyeket programjával megcélzott. Ez az egyébként sem túlságosan széles, baloldali beállítottságú polgár és értelmiségi réteg ekkorra már nagyrészt elkötelezte magát a Nemzeti Parasztpárt vagy a Kommunista Párt, illetve a Polgári Demokrata Párt irányában. A pártszervezés egyéb hiányosságait pedig a – rövid idő alatt népszerű orgánummá váló – Haladás³⁷ című hetilap önmagában nem volt képes pótolni.

A koalíciós korszakban újjáalakult a Társadalom- tudományi Társaság és elhúzódó engedélyeztetési procedúra után – néhány szám erejéig a Társaság folyóirataként, később független társadalomtudomá­nyos szemleként – 1947 tavaszán megjelent a Huszadik Század is. Csécsy Imre 1945 nyarán még egy széles szellemi összefogáson nyugvó lap megjelentetéséért szállt síkra. A tervünk az, hogy újra megindítjuk a Századunkat. Főszerkesztő Vámbéry Rusztem, felelős szerkesztő én, ezen kívül egy szerkesztőbizottságot akarunk létrehozni, amelyikben mindegyik párt képviselve legyen. Ezzel is szeretnénk kidomborítani, hogy a Századunk a pártok feletti tudomány szabad fóruma: E szerkesztőbizottság tagjai lennének: Erdei Ferenc, Gönczi Jenő, Jusztusz Pál, Kemény Gábor, Kende Zsigmond, Wesselényi Miklós. Szívesen látnánk ezek között Révai Józsefet is, akkor a paritás kedvéért valamelyik másik pártból is beven­nénk egy szociológust.”³⁸

Két évvel később, a jelentősen átalakuló politikai viszonyok közepette, már csak jóval szűkebb szerzői, munkatársi körre lehetett számolni. Arról nem is beszélve, hogy a lapengedélyt is csak Révai József személyes közbenjárására kapta meg Csécsy Imre.

Az amerikai emigrációját csak egy rövid hazautazás erejéig megszakító Jászi, sem az egykori radikális kör párttá szerveződését, sem a Huszadik Század két év­vel későbbi újraindítását nem tartotta szerencsés lépésnek. A kívülálló szemlélő pozíciójából ugyanis hamarabb észlelte azokat a torzulásokat, amiket a hazaiak a mindennapos politikai küzdelem sodrában nem vagy csak később vehettek észre. Ő már 1946 tavaszán feltette a kérdést: „nem készül-e itt egy új totalitarianizmus?”³⁹

Jászinak a radikálisok közszereplésével kapcsolatos tartózkodó álláspontját az 1945-ös választás ered­ményei nyilvánvalóan igazolták, véleményét tehát en­nek ismeretében erősítette meg. „Én nem örültem a Radikális Párt felújításának, bár jól esett látni, hogy eszméink tovább élnek. Károlyival értek egyet, hogy az ’októbristáknak’ nem volna szabad új pártot csinálni. Erre hiányoznak a tömegek. Amire én gondolok az valami Fábián Society alakulat volna, mely pártoktól függetlenül az eszméket érlelné és egy nem dogma­tikus demokrácia összes problémáit megvitatná.”⁴⁰

A pártalakítás kérdésében az élet azoknak adott igazat, akik Jászihoz hasonlóan kétségbe vonták a Radikális párt létjogosultságát. Az MRP az 1945-ös választásokat követően gyakorlatilag tetszhalott ál­lapotba került és csak az 1947-es választásokra támasztották fel ismét. A szociáldemokrata pártból kiválásra kényszerített Peyer-csoport csatlakozása révén, illetve a megváltozott politikai viszonyok követ­keztében már sikeresebben szerepeltek. Ám a történelem fintoraként akkor jutottak parlamenti képviselői helyekhez, amikor annak már igen csekély jelentősége volt. így részben már a választások előtt – éppen a Peyer ügy kapcsán – és azt követően a kom­munista párt egyeduralmi törekvéseinek kiszolgálta­tottjaivá váltak. A párt fokozatosan két táborra szakadt: azokra, akik a totalitarianizmus előretörését lassítani próbálták s azokra, akik az árral sodródva később saját pártjuk teljes felszámolását is végrehajtották.

A Huszadik Század, amely 1947 tavasza és 1949 ősze között jelent meg, talán az első évfolyam kivételével, már nem tudta elérni azt a színvonalat, amit a Századunk a harmincas évek közepén képviselt. Jászi jól látta, hogy a „Huszadik Század újra megindításának nincs meg a szellemi légköre. „⁴¹ Ezért inkább már a működő lapok valamelyikéhez – többek között a Válaszhoz – történő csatlakozást javasolta. Csécsyék azonban elutasították a Válaszban való munkálkodás gondolatát. Azt, hogy Jászinak valóban igaza volt, a folyóirat első számában megjelent beköszöntő írása körül kirobbant vita is jelezte. Az osztályharcot elvető, az organikus és demokratikus fejlődés gondolatát hirdető cikk kapcsán Gimes Miklós „Az elárult Huszadik Század”című írásában fogalmazta meg elutasító véleményét a Szabad Nép hasábjain. Az általa képviselt egyoldalúságot és a leegyszerűsítő szemléletet később Csécsy utasította vissza a Huszadik Században. A vita a radikális körön belül is megosztottságot eredményezett a kommunista párttal fenntartandó viszonyt illetően.

A nehézségek ellenére Csécsy a Huszadik Század hasábjain mégis megpróbálta a lehetetlent, a szólásszabadság maradványainak védelmezését, az indi­vidualizmus és a kollektivizmus szintézisének kimun­kálását. Ám 1949 őszén maga is úgy látta, hogy a kialakult feltételek között ezeknek a törekvéseknek az érvényesítésére nincsen semmiféle lehetőség s beszüntette a lap megjelentetését.

A radikalizmus sok más, az európai szellemiséghez szervesen kötődő eszmeáramlattal egyetemben a negyvenes évek végén ismételten, hosszabb időre nem kívánatosnak minősíttetett. S eltekintve attól a tiszavirág életű kísérlettől, amit 1956 októberének végén a párt újjászervezése jelentett, csak a hatvanas években kezdődött meg lassú újrafelfedezése.

Jegyzetek:

A tanulmány a Soros Alapítvány támogatásával készült.

22. Bán D. András beszélgetése Schöpflin Gyulával Újhold- évkönyv, 1989. 2. sz. 430-437. old.
23. Századunk, II.évf.1927. 1-2.sz. belső borító
24. Részletesen lásd. Bán D. András: Az ész és erkölcs tár­sadalmához Újhold-évkönyv, 1987. 2. sz. 377-394. old.
25. Lásd. uott.
26. Litván György-Varga F. János: A Századunk körül (Csécsy Imre és Jászi Oszkár levelezésévé)!) Újhold-évkönyv, 1987. 2. sz. 395-411. old.
27. Csécsy Imre levele Jászi Oszkárnak 1934. július 12. OSZK. Kézirattár 163. fond.

„Én igazán nem vagyok híve a kompromisszumoknak, de most, hogy az egyetlen progresszív magyar folyóiratért való felelősség legnagyobb része mégis rám nehezedik, azt hiszem, tisztában kell lennem azzal, hogy csak két lehetőség között választhatok: vagy óvatosan kezelek bizonyos kényes kérdéseket, vagy veszélyeknek teszem ki – nem magamat, mert ez nem fontos, hanem a folyóiratot.”

22. Csécsy Imre levele Jászi Oszkárnak 1935. aug. 9. OSZK Kézirattár, 163. fond.
23. Lásd. Vámbéry Rusztem írásait, elsősorban A revízió tízpa­rancsolata című esszéjét. Századunk, III. évf. 1928. 8. sz.
24. Csécsy Imre levele Jászi Oszkárnak 1936. nov. 16. OSZK Kézirattár 163. fond.
25. Lásd. Jászi Oszkár: Leszámolás – beszámolás nélkül Századunk, XIII. évf. 1938. 2. sz.

32 Csécsy Imre levele Jászi Oszkárnak 1937. június 12. OSZK Kézirattár 163. fond.

33. Vámbéry Rusztem: Tíz év Századunk, X. évf. 1935. 10. sz.
34. Uott.
35. Csécsy Imre: Napló – az 1941. június 9-i bejegyzés OSZK Kézirattár 163. fond.

36., Részletesebben lásd. Varga F. János: A Magyar Radikális Párt újjáalakulása 1945-ben, Történelmi Szemle, 1975. 1. sz. 96-106, old.

37. Részletesen lásd. Szalai Pál: A magyar radikalizmus helyzete a „Haladás” című hetilap tükrében Bp. 1986. kézirat.
38. Csécsy Imre levele Kemény Gábornak 1945. június 16. OSZK Kézirattár 163. fond.
39. Jászi Oszkár levele Csécsy Imrének 1946. április 29. OSZK Kézirattára 163. fond.
40. Jászi Oszkár levele Csécsy Imrének 1946. január 13. OSZK Kézirattára 163. fond.

41. Jászi Oszkár levele Csécsy Imrének 1947. március 12. OSZK Kézirattára 163. fond.