A könyv népe – filmen

A múlt év májusában a Magyar Filmklub Szövetség több hazai és külföldi szervezet és intézmény támogatásával megrendezte az első Budapesti Nemzetközi Zsidó Filmfesztivált. Az eseményre a szervezők meghívták négy film alkotóját, többek között Renen Schorr izraeli rendezőt. Vele készült – eredetileg a TV2 részére – az alábbi interjú.

A pacifista hangvételű, témájában, hangulatában kicsit a Hairre emlékeztető Nyárvégi dallamok (Late Summer Blues) 1970 nyarát idézi. (1969 márciusa és 1970 augusztusa között folyt nagyrészt a Szuezi-csatorna mellett az úgynevezett anyagháború.) Néhány érettségi előtt álló, rokonszenves fiatal utolsó együtt töltött heteit kísérhetjük nyomon. A baráti társaság fiú tagjait behívják, s egyikük hamarosan meghal a fronton.

– Filmem 1970-ben játszódik, önéletrajzi jellegű: a tel-avivi osztályomról szól. Ahhoz a generációhoz tartozunk, amely az izraeli politikai mozgalmak történetében először fordult szembe az ország vezetőivel. Ez jóval a hatnapos háború hatalmas győzelme után történt. Diáktársaimmal az 1970-es háború idején azt vallottuk, hogy Izraelnek békés megoldást kell találnia az arab nemzetekkel. Úgy véltük, az izraeli politikusok semmit sem tesznek ennek érdekében. A hatvanas évek diákmozgalmai – az Egyesült Államokban, Franciaországban s a világon sok helyütt, így Izraelben is – a békét tűzték zászlajukra. De a mi helyzetünk különbözött az övékétől. Bevonultunk katonának, s mindjárt a frontra kerültünk. Halálosan féltünk, s nem volt semmilyen technikánk, módszerünk, amivel leküzdhettük volna a félelmünket. A félelmünk és aggodalmunk egy részét tüntetésekkel vezettük le. A demonstrációk némelyikét a fekete humor hatotta át. Ha akkortájt, mondjuk, valamelyik sorozás előtt álló osztálytársunkkal találkoztunk az utcán, megkérdeztük: mikor vonul be. Aztán a válaszhoz hozzátettük: „Hát akkor viszontlátásra az iskola dicsőségtábláján.” Tudniillik oda írták ki az elesettek nevét. Mint afféle vidéki izraeli gyerekek, mi mindent megtettünk, hogy a magunk módján fellázadjunk a kormány és a rendszer ellen. A Hair, a hatvanas évek végének színháza és zenéje hatott ránk, Jimmy Hendrix, Bob Dylan, a Doors és az amerikai filmek. Igyekeztünk megváltoztatni a soha véget nem érő háború izraeli valóságát.

– Úgy tudom, sokáig tartott, amíg elkészíthette az első játékfilmjét. Miért?

– Tíz évet vett igénybe, mire az ötletből valóság lett, s 1986 decemberében elkezdhettünk forgatni. A hosszú várakozás oka, hogy ez volt az első játékfilmem, másrészt meg Izraelben rendkívül nehéz pénzt szerezni egy ilyenfajta filmhez.

A tizenévesekkel foglalkozó filmek a világon mindenütt általában a szexualitás felfedezésével foglalkoznak. A fiúnak tetszik a lány, de a lánynak nem tetszik a fiú, vagy a fiú első szexuális élményéről van szó stb. Az én filmem azonban igazi egzisztenciális kérdéssel, az izraeli élet lényegi problémáival néz szembe, szereplői a hadkötelezettséget vitatják, mégpedig az izraelit, és nem a vietnami háború idején az amerikait. Amikor mi ezzel a szövegkönyvvel felkerestük a lehetséges befektetőket, azt mondták, hogy egy ilyen filmet senki sem akarna megnézni, ez a téma unalmas. Tévedtek, a film Izraelben komoly kasszasikert hozott, Izrael sírt a mozikban, akik pedig nem láttak fantáziát a filmben, azért zokogtak, mert nem fektették be a pénzüket a filmbe.

– Nem volt problémájuk a katonai cenzúrával?

Volt is, meg nem is. Az izraeli rendszer képviselői nem örültek a film forgatásának, mert a film addig szőnyeg alá söpört kérdéseket vet fel. A film elkészítéséhez egyébként magánvállalkozók mellett az állam, a kulturális minisztérium is támogatást nyújtott. Nem is a katonaság, hanem más izraeli hatóságok nem örültek a filmnek. Végül is bemutatták, és a film érzelmileg utat talált a nézőkhöz, az izraeli hatóságok pedig túlélték a dolgot.

– Valahol olvastam, hogy 1948-tól mostanáig az izraeli filmrendezők hatvan-hetven százaléka legfeljebb csak két filmet készített. Olybá tűnik tehát, hogy nem könnyű Izraelben a filmrendezők helyzete.

– Szerintem sehol sem könnyű. Kétségtelen azonban, hogy Izraelben nehéz talpon maradni és különösen nehéz megrendezni a második és a harmadik játékfilmet. Izrael kis ország, más országokban nem beszélnek héberül, ezért kicsi a piac. Egy-egy hazai filmet a lakosság legalább egyharmadának kellene megnéznie, hogy nyereséges legyen, vagy a filmnek ki kellene jutnia a külföldi piacra, de hát erre nincs sok esélye.

– Ön az izraeli minőségi filmeket támogató alapítvány egyik létrehozója. Milyen célt szolgál ez az alapítvány?

– Az alapítvány az izraeli filmgyártás motorja. Filmrendezők hozták létre filmrendezők részére. Jelenleg évente öt-hat film elkészítéséhez nyújt jelentős segítséget, vagyis filmenként 150-250 ezer dollárt. Ez az összeg több induló pénznél, több a film költségvetésének a felénél. A másik régnek magánforrásból kell származnia. Az alap évente hat játékfilm elkészítéséhez nyújt támogatást, de persze az izraeli film problémáját nem oldja meg.

– Képes-e az izraeli film megküzdeni Hollywooddal?

– Hollywooddal senki sem tud megküzdeni. Sem az olaszok, sem a franciák, sem az oroszok, sem az angolok.

– Akkor miként tud fennmaradni az izraeli filmipar?

– Csak akkor, ha jobb lesz és megőrzi nemzeti jellegét. Nem utánozhatja az amerikai mozit, mert ez olyan lenne, mintha, mondjuk, eszkimóknak jeget akarnánk eladni. Az amerikaiakat a saját filmjeikkel nem lehet megverni, olyasmit kell találni, ami egy ország filmművészetét egyetemessé teszi. Ez nem a különleges hatásoktól, a gyártási költségektől függ, hanem a történettől és a hősöktől.

– Létezik-e izraeli kultúra, vagy ez inkább különböző kultúrák keveréke? Van-e jellegzetes vonása az izraeli kultúrának?

– Ez meglehetősen nehéz kérdés. Az izraeli kultúrának sokféle sajátossága van. Izrael olyan, mint bevándorlók egyetlen hatalmas tábora, mert az emberek a világ minden részéből érkeznek ide és hozzák magukkal a saját kultúrájukat. De az elmúlt negyvenöt évben igenis kialakult egy jellegzetes izraeli kultúra.

Gervai András