A kivonulás és a Hallél

Az alábbi írás furcsának tűnhet a témában járatlan olvasó szemében. Jel­legzetes rabbinikus gondolatmenet, amely teljesen a szöveghagyomány világából magyarázza mind a hétköznapi élet szabályait (Halacha), mind a környező világot (Aggada). A midrás szerepe ezen belül egyrészt az, hogy megvilágítsa: miért van valami úgy, ahogy van, miért található egy szöveg épp egy adott helyen; másrészt kiegészíti azokat a hiányokat, amelyeket a Szentírás tömör stílusával betöltetlenül hagy. Az alábbiakban először annak magyarázatát láthatjuk, miért mondjuk a Hallél (a 113-118 zsoltárok által alkotott bibliai rész önálló neve) részét alkotó 113. zsoltárt Pészachkor, holott témájában nem szerepel az egyiptomi kivonulás. Utána néhány olyan történet olvasható, amelyek kiegészítik, illetve értelmezik a bibliai elbeszélést.

MISNA, Peszachim 10,5:

„Rabban Gamliél mondta:

a) Mindaz, aki nem beszélt a követke­ző három dologról Pészachkor, nem teljesítette a parancsolatot. Ez a három pedig a következő: peszach, macca és maror.

A peszachról azért, mert elkerülte (paszach) az Örökkévaló atyáink házait Egyiptomban.

A maccáról azért, mert kiszabadíttattak atyáink Egyiptomból.

A marorról azért, mert megkeserítet­ték (méreru) az egyiptomiak atyáink életét Egyiptomban.

b) Minden nemzedék minden tagja köteles úgy tekinteni magát, mintha ő maga jött volna ki Egyiptomból, amint meg van írva: „És mondd el fiadnak azon a napon, mondván: amiatt törté­nik ez, amit az Örökkévaló cselekedett velem, amikor kijöttem Egyiptomból” (Ex 13,8).

c) Ezért kötelesek vagyunk hálát adni és ujjongani (lehallél), dicsőíteni, tisz­telni, magasztalni, áldani, tapsolva ün­nepelni azt, aki atyáinkkal és velünk mindezeket a csodákat művelte. Kihozott minket a szolgaságból a szabad­ságba, a bánatból az örömbe, a gyász­ból az ünnepbe, a homályból a nagy fé­nyességbe, a szolgaságból a szabadu­lásba, és azt mondjuk színe előtt: halleluja!”

A Misnában idézett három étel (peszach-bárány, kovásztalan kenyér és keserű fű) fogyasztása: tórái parancs. Ezek alkotják az idők folyamán egyre gazdagodó széder-esti liturgia legősibb magját. Rabban Gamliél (II.), a Szentély pusztulása és a Bar Kochva-felkelés kö­zött (70-132) működő javnei szanhedrin első vezetője (a) ezeket ismétli el, de itt nem e három étel fogyasztását rendeli el, hanem annak elmesélését (haggada), hogy miért kell ezeket fo­gyasztani. („És mondd el fiadnak…”) Ez­után maga is rövid, részben szóetimo­lógián alapuló magyarázatokkal ad pél­dát a parancsolt jelképek értelmezésé­re. (b) Az ünnep azonban nem csak visszaemlékezés. Az idézett tórái mon­dat (Ex 13,8) fogalmazásából lehet arra következtetni, hogy az is micva, hogy minden generáció saját személyében érezze magát megszabadítva. Ebből következik (c) a hálaadás, a Hallél-mondás parancsa, amelyet a misna szokat­lanul eksztatikus, szinte himnusszerű szinonimasorral vezet be. Chanoch Albeck kommentárja szerint a Misna utol­só szava konkrétan a széder részét ké­pező Hallélt (113-118. zsoltárok) kez­dő 113. zsoltár első szavára utal.

Hogyan kapcsolódik ez a zsoltár az egyiptomi kivonulás témájához? A kap­csolatot a következő midrás teszi ért­hetővé, amely jellegzetes módszerével az exodus történetébe illeszti a zsoltárt – pontosabban annak első sorát – és vele az egész hallélt.

MIDRÁS TEHILLIM (a 113. zsoltárhoz)

„Halleluja! Dicsérjétek, az Örökké­való szolgái, dicsérjétek az Örökkévaló nevét! Ez az, amit mond az írás: Emlé­kezem hárfadalomra éjjel, szívemben elgondolkodom (Ps 77,7). Mit jelent az, hogy emlékezem hárfadalomra? (…)

Rabbi Jehuda bar Szimon mondta: így szólt Izrael gyülekezete a Szenthez (áldott legyen!): Eszembe jut, hogy cso­dákat tettél velem Egyiptomban, és én hárfadalt játszottam neked e csodá­kért, amint megmondatott: Énektek lesz, mint az ünnep megszentelésének éjjelén (Jes 30,29). Mikor? Akkor, ami­kor megölted Egyiptom elsőszülötteit éjjel, amint megmondatott: Történt éj­félkor (, hogy az Örökkévaló megölt min­den elsőszülöttet Egyiptom országában) (Ex 12,29), ami azt jelenti: hárfadalom­ra éjjel, vagyis azon az éjjelen, ame­lyen kiváltottál és kihoztál minket a szabadságra, mert Fáraó szolgái vol­tunk, de te kiváltottál minket és a te szolgáiddá tettél, ezért mondja az írás: Dicsérjétek, az Örökkévaló szolgái, nem pedig: Fáraó szolgái.”

A midrás anonim első bekezdése a magyarázandó vershez egy másikat ren­del, amelynek első látásra semmi köze az elsőhöz. Majd magyarázni kezdi a másodikat, idézve a 4. századi palesztinai amora (Talmud-bölcs) gondolatmenetét. Ő abból indul ki, hogy a 77. zsoltár mondatát egy Jesaja-vers világít­ja meg. Az ott szereplő ének (sir) meg­felel az itteni hárfadalnak (neginati), az éjjel szó közös (lajla/lél-), a zsoltárvers alanya Izrael, hiszen a Jesaja-vers meg­szólítottja is ő, az emlékezés pedig az egyiptomi csodákra vonatkozik, hisz er­re utal az „ünnep megszentelése” (hit- kaddes-chag) kifejezés. A Jesaja-verset viszont egy Exodusból vett mondat te­szi érthetővé. Az említett éjjel ugyanis nem más, mint az az éjfél (chaci ha-laj- la), amikor a tizedik csapás következté­ben elpusztultak az egyiptomi elsőszü­löttek, és lehetővé vált a zsidó történe­lem legnagyobb eseménye, az egyipto­mi kivonulás. Ennek a négylépcsős intertextuális gondolatmenetnek (113. zsoltár – 77. zsoltár – Jesaja – Exodus – 113. zsoltár) a következményeképpen adhatja Rabbi Jehuda Izrael gyülekeze­tének szájába azt a mondatot, amely a 113. zsoltár általánosnak tetsző első versét konkrétan az egyiptomi kivonu­lás éjszakájára vonatkoztatja. Végül az „Örökkévaló szolgái” kifejezés is beleil­leszkedik az exodus eseményébe, ami­kor a „Fáraó szolgái” kifejezéssel kerül párhuzamba. Erre az ellentétpárra épül a midrás következő története.

„Másik magyarázat: Halleluja! Dicsér­jétek, az Örökkévaló szolgái. Ez az, amit mond az írás: Száját fölnyitotta bölcses­séggel, a szeretetnek tana a nyelvén (Misié 31,26). Huszonhat nemzedéket találsz attól fogva, hogy a Szent (áldott legyen!) megteremtette a világát, addig, amíg Izrael kivonult Egyiptomból, és nem mondtak Hallélt, míg ki nem men­tek az egyiptomi szolgaságból, amely agyagban és téglákban állott, és akkor mondtak Hallélt. És mikor mondták? Ak­kor, amikor lesújtott az elsőszülöttekre.

Felkelt Fáraó és elment Mózeshez és Áronhoz éjjel – amint megmondatott: És hívatta Mózest meg Áront éjjel (Ex 12,31)., kopogtatott Fáraó Mózes és Áron ajtaján éjjel, és azt mondta nekik: Keljetek föl, menjetek ki népem közül (uo.). Mondták neki: Bolond! Talán éj­szaka keljünk fel? Talán tolvajok va­gyunk, hogy éjszaka induljunk útnak? Reggel megyünk ki, mert így mondta nekünk a Szent (áldott legyen!): Senki se menjen ki közületek reggelig a háza ajtaján (uo. 12,22). Mondta nekik: íme, már meghalt egész Egyiptom – amint megmondatott: Mert azt mondták: mindnyájan meghalunk! (uo. 12,33). Mondták neki: Azt akarod, hogy véget érjen ez a csapás? Akkor mondd: íme, szabadok vagytok, íme, a magatok urai vagytok, és nem vagytok az én szol­gáim, hanem az Örökkévaló szolgái. Jajveszékelni kezdett Fáraó, és azt mondta: eddig az én szolgáim voltatok, de most íme szabadok vagytok, íme a magatok urai vagytok, íme, az Örökké­való szolgái vagytok! És dicsérnetek kell őt (lehalelo), mert az ő szolgái vagytok, amint megmondatott: Halleluja! Dicsérjétek, az Örökkévaló szolgái, és ezt is mondja: Mert az én szolgáim Izrael fiai (Lev 25,55), és ezt is mondja: Énektek lesz, mint az ünnep megszen­telésének éjjelén (Jes 30,29).”

Fáraó az Exodus történetében rend­szeresen palotájában fogadja Mózest és Áront, de hiába kérik, nem engedi őket szabadon. Most viszont maga megy el hozzájuk éjjel, kérleli őket, hogy menje­nek el. A néptelen egyiptomi éjszaka tá­rul elénk, ahol már egy lélek sincs jóformán életben, csak Izrael és ellensége, Fáraó (a kullanu métim szó szerint je­lentheti azt is, hogy „meghaltunk”). És Mózesék a győztes pozíciójából felelik: ráérünk reggel is elmenni. Majd egyfajta adásvételi szerződés ígéretét kényszerí­tik ki belőle: mondjon le felettük gyakorolt „hűbérúri” jogáról, és adja át azt Istennek. Ami pedig a legmeglepőbb, Fáraó ebbe nemcsak hogy örömest be­leegyezik, de maga tanít Mózesnek és Áronnak halakhát, tőle eredezteti a mid­rás a Hallél-mondás micváját!

Az első bekezdés szövege párhuza­mos egy másik midrás-gyűjtemény, az Exodus Rabba egyik szakaszával (23,4). A Misié (Példabeszédek) idézett verse ott nyeri el értelmét, a mi szövegünkbe szervetlenül illeszkedik. Ott ar­ról van szó, hogy a hallélt akkor énekel­te először Izrael, amikor átkelt a Vörös-­tengeren, és amikor énekelni kezdett, rögtön a bölcsesség szavai hagyták el ajkát, ahogy azt a Szentírás eredetileg a szombatonként is elmondott derék asszony (éset chajil) dicséretében (Mis­ié 31,10-31) említi.

Végül lássunk még egy történetet a szintén a Hallélhoz tartozó 114. zsoltár midrásából.

„Mikor Izrael kivonult Egyiptomból (114,1). Ez az, amit mond az Írás: Örült Egyiptom, mikor kivonultak. Rabbi Berekhja mondta: Hasonlít ez egy testes emberhez, aki szamáron utazott. Azt mondja az egyik: mikor szállok már le a szamárról? És azt mondja a másik: mi­kor száll már ez le rólam? Eljött hát az idő, hogy leszálljon, és fogalmam sincs, melyik örült jobban. Mikor látta Dávid, mennyire örültek, mikor kivonultak Egyiptomból, dicséretbe kezdett az egyiptomi kivonulás miatt, és azt mond­ta: Mikor Izrael kivonult Egyiptomból.”

 

113. ZSOLTÁR

Halleluja!

Dicsérjétek, az Örökkévaló szolgái, dicsérjétek az Örökkévaló nevét!

Legyen áldott az Örökkévaló neve mostantól mindörökké!

Mapkeltétől napnyugtáig dicsérjék az Örökkévaló nevét!

Magasztos mind a nemzetek fölött az Örökkévaló, az ég fölött van a dicsősége. Ki olyan, mint az Örökkévaló, a mi Istenünk, ki a magasban lakozik, ki mélyen letekint az égre és a földre?

Föltámasztja a porból a szegényt, a szemétből fölemeli a szűkölködőt, hogy ültesse a nemesek mellé, népének nemesei mellé.

Megnépesíti a magtalan nővel a házat, mint gyermekek anyja örvend.

Halleluja!