A kitüntetett

Az MTA Judaisztikai Kuratóriuma az 1992. évi Bacher Vilmos Emlékelőadás alkalmából az emlékérmet Dr. Schweitzer József címzetes egyetemi tanárnak, az Országos Rabbiképző Intézet főigazgatójának ítélte. Az emlékérem átadására 1992. december 17-én került sor, az ELTE Tanári klubjában. Ezt követően Schweitzer József nagy érdeklődés mellett megtartotta a Bacher Vilmos Emlékelőadást, ״Szefárdok Magyarországon és Erdélyben” címmel. Az emlékérem átadásakor olvasta fel Komoróczy Géza tanszékvezető egyetemi tanár az alábbi laudációt.

Schweitzer József 1922-ben született. Édesanyját még kicsi gyermekként elveszítvén, gyermekkorát s fiatalságát jobbára anyai nagyapja, Hoffer Ármin veszprémi, majd budapesti rabbi házában töltötte, itt nevelkedett s nagyapjának köszönheti első mélyebb, alkalmasint meghatározó jelentőségű élményeit a zsidó hagyományok megismerésében is. A Biblia és a Talmud olvasásába már nagyapja, a kiváló talmudista bevezette. Schweitzer József az érettségi után tanulmányait az Országos Rabbiképző Intézetben, és szép régi hagyomány szerint ezzel párhuzamosan a budapesti, akkor Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán folytatta. A bölcsészdoktori címet 1946-ban szerezte meg, ״A héber nyelvű visszhangköltészet” című, tárgyát nézve figyelemre méltóan aktuális, de sajnos, máig kiadatlan értekezésével, Aistleitner Józsefnél sémi nyelvtudományból és Förster Aurélnál ókori történelemből. A Szemináriumban Heller Bernát és Scheiber Sándor voltak a mesterei. 1947-ben avatták rabbivá, és nem sokkal ezután a pécsi hitközség megválasztotta rabbijának. Ezt követően évtizedeken át a vidéki rabbi szerteágazó teendői vették igénybe java erőit. Mint rabbi közszeretetnek örvendett, nagy tekintélyt szerzett magának. Irodalmi munkásságában a tudós rabbi eszménye vezette. Sokoldalú tevékenysége mellett 1964 óta óraadó tanár az Orsz. Rabbiképző Intézetben. 1985-ben foglalta el az intézet megüresedett igazgatói székét. Az 1980-as évek közepétől kezdve mint mb. előadó az Eötvös Loránd Tudományegyetemen, a Történeti Segédtudományi Tanszéken tart előadásokat a zsidó történelem köréből. 1988 óta rendszeresen tanít az Assziriológiai és Hebraisztikai Tanszék, illetve az MTA Judaisztikai Kutatócsoport hebraisztika szakos programjában. 1990-ben a Kar utóbb említett tanszékére c. egyetemi tanári kinevezést kapott. Röviddel Scheiber Sándor után ő az első tudós, aki éppen a zsidó tudományokban kapta meg az egyetemi venia legendi-t. Évek óta tagja a jeruzsálemi “Teaching of Jewish Civilization in Universities” igazgatóságának (Board of Trustees). Tanári tevékenységének lendületét és kezdeményező kedvét még évei számának gyarapodása sem akadályozza. Néhány évvel ezelőtt ő kezdeményezte és szervezte meg a Rabbiképző Intézet tanárképző tagozatát. A kezdeményezéstől várható, hogy a Rabbiképzőben hamarosan nagyobb számú, jól képzett, a héber nyelvben, a hagyományos zsidó irodalomban és a zsidó hagyományokban járatos értelmiségi szerez képzettséget és végzettséget. Ez a kezdeményezés kétségkívül a legjelentősebb változás a Rabbiképző életében a második világháború óta.

A kutató

Schweitzer József mint a magyarországi zsidóság újabbkori történetének jeles kutatója írta be nevét a zsidó tudományok történetébe. Két könyvében, A pesi izraelita hitközség története (1966) és a Szilágyi Mihállyal közösen írt A Tolna megyei zsidók története 1867-ig (1982) című munkákban a hitközségi rabbik annak idején még Blau Lajos által kitűzött feladatát teljesítette példásan: megírta saját kisebb közösségének történetét. Mindkét munka a második világháború utáni magyar zsidó történetírás jelentős teljesítményei közé tartozik. Schweitzer nem adatgyűjtő történész, bár történeti kutatásaiban, természetesen, gazdag anyagot gyűjtött és tárt fel, levéltári forrásanyagot is. Erőssége a belső történelem kibontása az adatokból. Nagyobb könyvei mellett Schweitzer József számos tanulmányban tárgyalt közép- és főként újkori magyar zsidó történeti témákat. Egyik legfontosabb, s külföldön is élénk visszhangot keltő dolgozatában héber nyelvű források alapján is­ mertette a Rabbiképző Intézet megalapítása körüli halákhikus polémiát. Gazdag anyagot gyűjtött össze és elemzett életrajzi, valamint történeti szempontból, a magyar rabbik ábrázolásáról a 19-20. századi magyar irodalomban. Egyébként is számos cikket szentelt rabbi elődök és más magyar hebraisták munkásságának.

Irodalmi munkásságának másik vonulata szorosabban kapcsolódik papi tevékenységéhez. Kisebb-nagyobb újságcikkekben ünnepek történetét tárgyalja. Részt vesz a lassan kibontakozó zsidó-keresztény párbeszédben, s itt is történeti dimenziót tud adni az eszmecserének, jelezve, hogy régi hagyományról, de egyszersmind a nem zsidó társadalom igen régi adósságáról van szó.

A rabbi

Schweitzer József szerényen gyakorló rabbinak szokta nevezni magát. Szerénység: de nem lekicsinylése a feladatnak. A rabbi az ókori zsidó világban nem pap, hanem tanító. S ha idők folyamán számos papi jellegű feladat társult is a tisztséghez, legnemesebb része a rabbi tevékenységének, nagy elődök példája is jelzi, még mindig, s ismét egyre inkább: a tanítás. R. Schweitzernek különös képessége van arra, hogy a zsidó hagyomány e legmélyebben meghatározó jegyét személyes értékekkel gazdagítsa. Az írott hagyomány példás ismerete nála kiváló általános humán felkészültséggel párosul, beleértve ebbe a latinitas-ban való jártasságát is. Még a régi iskola mércéje szerinti tudásával egyformán otthonos mégpedig, ahogyan illendő, memoriter otthonos a Biblia szövegeiben, a talmudi és középkori hagyományban és a történeti tudásanyagban. Érdeklődésében, tudásában a mindennapos szolgálat előbb rabbiként, s most már évek óta a Szeminárium igazgatójaként semmiképpen sem korlátot jelent: a középpontot jelöli ki. Szakszerű történeti értekezéseiben felforrósodik a hang, ironikus, tréfálkozó stílusához képest valósággal pátoszra vált át, ha halákhikus kérdések kerülnek szóba: a hétköznapi élet problémáinak elméleti megoldásai. Schweitzer József maga, személyes életében és intézményi affiliációjában egyaránt, a zsidóság mai irányzatai közül egyértelműen a neológia mellett van elkötelezve. Szenvedélyesen vette védelmébe a neológ Rabbiképzőt száz évvel korábbi bírálóival szemben is. A nemzetközi horizonton ezt a neológiát azonban szívesebben neveznénk, ahogyan angolul szokás, conservative irányzatnak. Schweitzer tudományos felfogása valóban konzervatív; eredeti jelentése szerint a szónak: értékőrző. Mintha az orthodoxia értékeit is szeretné rendre átmenteni a neológia tanaiba. Tudományos felfogásról van szó, hiszen a zsidó hagyomány: tudás. Schweitzer a tanban hagyományőrző modem rabbi: nem engedi feledésbe merülni az értéket. A tan szeretetét, ami benne él, át tudja alakítani a tan iránti szeretetté tanítványaiban is. A tan, a hagyomány tudásává.

A tanító

Sorsa magyar rabbiknak, a tudós fajtának: intézmény válik belőlük. Intézmény volt Scheiber Sándor is, és intézmény az utódja, Schweitzer József. Autentikus forrása a zsidó tudománynak nemcsak hívei és a zsidó közösség számára, de szélesebb körben a magyar értelmiség, a szellemi élet, más vallásfelekezetek és egyházak, a magyar társadalom akadémikus körei számára. Nem politikai és közéleti szerepléssel vívta ki magának ezt a szerepet és tekintélyt, hanem tudással és áldozatos tanítással, a tanítványok iránti szeretettel, felkészültségével és tudós értekezéseivel. Ha a rabbi szerepre gondolunk a régiségben: Schweitzer József is, mint nagy elődei, valósággal maga köré valamifajta modem jesivába tudja összegyűjteni az országot: zsidókat és nem zsidókat, mindenkit, aki a hagyomány iránt vonzalmat érez, tanítványait és a magyar értelmiséget, s mondja nekik, Halljad, Izráel s mondja, ahogyan a rabbinak és tudósnak ma mondania kell Magyarországon: Hallgasd meg s hallgasd meg Izraelt is.