A király meztelen – – a riporter zsidó

Írta: sz. é. - Rovat: Archívum, Irodalom

(Egon Ervin Kisch: A Gólem éledése. Fordította Borongó Ferenc. Littoria Könyvkiadó, 1992. 174 oldal, 198 Ft.)

Egon Ervin Kischről minden újságíró gyakornoknak illett tudni, hogy ő volt a száguldó riporter, a haladó újságírás megtestesítője, bár valódi példaképünk mégis a Pravda munkatársa kellett, hogy legyen. Olvashattuk riportjait, amelyekben leleplezi a kapitalizmust (jórészt hitelesen) és amelyekben lelkesülten ír az épülő Szovjetunióról (amilyennek látni szerette volna). Birobidzsánról pedig egyenesen felsőfokban írt, mivel Kisch őszintén nem volt cionista, s őszintén a szocializmustól várta a zsidókérdés végleges megoldását, az antiszemitizmus eltemetését.

Mert – s ezt annakidején nem tanították róla – Kisch prágai születésű zsidó volt, ugrásai az egyik féltekéről a másikra menekülésnek is tekinthetők, ha Freudot hívjuk értelmezésében segítségül.

Lexikonjaink felsorolják magyarországi kiadásait, főbb életrajzi adatait, csak azt nem, hogy azért térhetett vissza 1946-ban Prágába, mert – szerencséjére – nem a Szovjetunióba emigrált. Arról pedig végképp nem tudunk, mivel is töltötte Kisch az első békeéveket, életének utolsó éveit, 1948-ig, Prágában. Állítólag a kutya sem törődött vele, igazából senkinek sem kellett, pedig alig töltötte be a hatvanat. (Valójában nálunk sem volt senkinek szüksége Zsolt Bélára, ő is idejében tudott meghalni.)

Nagy ünnepnapokon a St. Paul parókiája Lengyelország és Románia keleti zsidó hitközségeihez hasonlít, azzal a különbséggel, hogy míg ott a zsinagógák és az imaházak száma állandó és az érdeklődők számához mért, addig a Plätzlben minden számítást halomra dönt az ingadozás. Birobidzsán kiüríti, Hitler megtölti…” (Talán más szót kellett volna használni a „parókia” helyett, s talán nem ártott volna megmagyarázni, hogy a St. Paul a Marais Negyed, ahol 1942 júliusában lezajlott a „nagy Razzia”, a párizsi rendőrség három nap alatt közönséges párizsi autóbuszokon 40 ezer embert szállított a Téli Stadion­ba, ahonnan a németek deportálták őket Auschwitzba.)

Egon Ervin Kisch tehát valamikor 1935-37 táján (mikor?, miért nincs évszám a riportoknál?) Birobidzsánban akarja látni a menekülést. Ennél hamisabb mondatot aligha lehetett volna le- írni. De több hamis mondat nincs is a kötetben. Mert a többi történetben, riportban a szerző egyszerűen zsidó újságíró, aki hihetetlen mennyiségű adatot gyűjt minden témához, s akinek alakjai azért plasztikusak, mert nem kívülről szemléli őket. Például Heimannt, a heringárust az amsterdami piacon, aki „olyan üsmeretes”. Kisch nem akar meghatni, ő realista riporter, s mi mégis nagyon szomorúan olvassuk a riportot, mert ismerjük a történet végét.

Lehet, hogy Egon Ervin Kisch kapitalizmust leleplező riportjait és Szovjetuniót dicsőítő írásait csak a sajtótörténészek fogják olvasni, adalékul valamely tanulmányukhoz. De ezek a történelmi esszék, zsidó tárgyú írások, karcolatok, riportok, mindig olvashatóak maradnak. Nincs bennük semmi előre eltökélt politikai elkötelezettség. Csak éppen érdekesek, emberiek és igazak. És ha már nem is emlékezünk arra, mit látott Egon Ervin Kisch Amerikában, vagy Ausztráliában, mindig előttünk lesz a kép, ahogyan a korhadt létrán felmászik a prágai zsinagóga padlására, hogy megnézze, ott van-e a gólem. Pedig tudja, hogy nincs ott, s ha ott lenne, sem lehetne feltámasztani.

sz. é.

Címkék:1992-09

[popup][/popup]