A kérdés

Bátyámmal jöttünk hazafelé, a villamoson ültünk egymással szemben. Csöndben néztük egymást. Hirtelen furcsa ötlet jutott eszembe.

• Szeretsz engem? kérdeztem. Ezt a kérdést, így, vagy egy ugyé-t odabiggyesztve az elejére, százszor és százszor feltettem a szüleimnek, akik mindig azt válaszolták, hogy: hát persze, akár­csak a másikra: ugye mindig szeretni fogsz. A bátyámnak azon­ban még sohasem tettem fel.

• Nem válaszolta, komolyan, kicsit megrázva a fejét.

• Nem szeretsz? kérdeztem megrökönyödve.

• Nem válaszolta ugyanoly an komolyan.

• Miért nem? kérdeztem kétségbeesetten.

–Mert… nem.

Nem tudtam többet kicsikarni belőle.

Este elmeséltem az anyámnak, mi történt. Biztos nem gon­dolta komolyan mondta az anyám, de nem nyugtatott meg. Be­mentem a nagyszobába, hogy a régi fényképek után kutassak, amelyeken olyan ragyogó mosollyal nézett rám a bátyám. Más­nap már nem bírtam tovább, és benyitottam a szobájába.

• Te hogy kérdezel? kérdeztem.

• Sehogy válaszolta, és töltőtollát a papír zsebkendőbe töröl­te a narancssárga függöny alatt…

Szívd vissza

Ez a verekedés nem olyan volt, mint a többi. Az iskolából ha­zafelé menet történt.

Vili a füves tér szélén állt, egy-két méternyire a hintáktól. Vera nézte a csodálatosan erős pút, akivel ki tudja, hogy váltott-e egyáltalán egy értelmes szót egészen addig a napig, és, ahogy a fiú a szemébe nézett, hirtelen elképzelte, hogy két vállra fekteti.

Képzeletétől megrészegülten örült mozdulattal alulról hatal­mas ökölcsapást, mert a fiú állába, ahogy azt másoktól látta. A fiú nem tántorodott meg, vagy talán mégis, mert estében őt is magá­val rántotta. Ahogy a füvön hemperegve birkóztak, és ott érezte a hátán a fiú erős karját, diadalmas öröm töltötte el; ez a valóság, mégsem, mégsem, mégsem gyengébb, és a fiú gyönyörű szemébe nézett a kék ég alatt.

• Halj meg suttogta – Vili.

Vera halálsápadt volt.

– Szívd vissza mondta – kétségbeesett szorongással.

Rosner Vera