A Joint szótlan szóvivője

New York

1995. októberi számunkban hosszabb interjú jelent meg dr. Israel Selával, a Joint magyarországi igazgatójával, a szervezet itteni működéséről és a jövő kilátásairól. Ugyanabban lapunkban közöltük azt is, hogy a beszélgetés kiegészí­téséül szerettünk volna hasonló témában közép-európai összefoglalót kapni a JDC New York-i központjában, ezt a nyi­latkozatot azonban Miriam Feldman sajtófőnök későbbre és feltételesen ígérte csak. Az információról mégsem akartunk lemondani, sőt még fontosabbá lett, mert múlt havi számunkban közép-európai mellékletet állítottunk össze, és eh­hez kapóra jött volna egy vázlatos körkép a Joint segítségnyújtásáról ezekben az országokban.

Ezért ismét megkértük George Simort – aki 1956 előtt a Magyar Nemzet munkatársa volt, jelenleg pedig egy svájci or­szágos napilap és egy zsidó tulajdonú dél-afrikai sajtókonzor­cium amerikai tudósítója -, hogy újból keresse meg a Joint sajtófőnökét. Simor úr tudatta velünk, hogy Feldman asszony írásban előre kéri a kérdéseket, erre azokat közösen elkészí­tettük. Olyan általános témákat öleltek fel, amelyek részei évekkel ezelőtt már a Joint kiadványában megjelentek, csu­pán az adatokat kellett volna felfrissíteni: a volt szocialista országokban hányán szorulnak támogatásra, milyen jellegű a segítség, van-e különbség ezekben az államokban a zsidóság anyagi helyzete között, mitől csökkent a magyarországi tá­mogatás, preferenciamódosításról van-e szó, vagy az adomá­nyok zsugorodása kényszerítette a Jointot e lépésre?

Információ helyett George Simortól a következő faxot kaptuk:

„ Végül is sikerült Miriam Feldmannal beszélnem. Előzően többször kerestem, de vagy elutazott, vagy éppen értekezle­ten volt. Érdeklődésemre, hogy a kívánságának megfelelően írásban feltett kérdésekre mikor várhatunk végre választ, azt javasolta, hogy legjobb lenne a New Yorkban tartózkodó dr. Selával beszélnem.

Megdöbbenve jegyeztem meg, hogy ennek semmi értelme nem volna. Egyrészt, ha a Szombat szerkesztői beszélni akar­nak vele, akkor Budapesten felkereshetik, arról nem is szól­va, hogy a lap már meg is interjúvolta, s nekem azt a felada­tot adták, hogy kérdéseikre a szervezeti hierarchia magasabb szintjén keressem a válaszokat. Erre a sajtófőnök – aki most már igen idegesnek tűnt – megismételte: az álláspont az, hogy információnkat dr. Selától szerezzük be.

Látva, hogy tűkön ül, azt mondtam, nem akarom tovább tartóztatni, csak azt közölje, hogy kinek az álláspontja az, hogy velünk magasabb fokon szóba sem állnak? Erre felfortyant: neki ez az egész ügy nagyon kényelmetlen! Ő nem sze­ret középen lenni! Ő megmondta! Ő többet nem tehet!

Még azt is szememre vetette, hogy nevét a Szombatban közzétettük. Nem hittem a fülemnek, de a sietős, feszült helyzetben nem akartam az időt még azzal is vesztegetni, hogy megjegyezzem: a) egy nagy szervezet sajtófőnökének számítania kell arra, hogy név szerint idézik, vagy b) ha ezt nem akarja, akkor ezt közölni kell. Ezt elmulasztotta. Az idézetben egyébként is csak azt mondta, hogy semmit nem mondhat…

Most azon gondolkodom, hogy vajon miért is tagadják meg a választ alapvető, teljesen ártatlan kérdéseinkre? Ki határoz­ta meg, hogy a JDC központjában nem állhatnak szóba a Szombattal? Ezt az elhárító módszert Amerikában „Stonewalling”-nak hívják. Stonewall kőfalat jelent, és olyan intézmé­nyek, amelyeknek elhallgatnivalójuk van, kiútnak vélik. Azt fejezi ki, hogy a kényelmetlen kérdéseket feltevő kőfalba üt­közik, még ha fejjel is rohan bele. Törje össze koponyáját, tegyen, amit akar – mi nem kommentálunk. De hát a Jointnak mi titkolnivalója lenne?”