A jó zsidó és a rossz izraeli

PEREMICZKY SZILVIA

A jó zsidó és a rossz izraeli

„Szégyellem, és mindebben egy új fasizmus, egy új nácizmus születését látom. Egy még gonoszabb és visszataszítóbb fasizmusét és náciz­musét, mert képmutató módon a jók, a haladók, a kommunisták, a pacifisták, a katolikusok, sőt a ke­resztények irányítják és táplálják, akik szemtelenül háborús uszítónak hívják azt, aki, mint én, az igazsá­got kiáltja a világba. (…) De Izrael­lel vagyok, a zsidókkal vagyok. (…) Védem jogukat az élethez, az önvé­delemhez, hogy ne irtsák ki őket másodjára is. És megundorodva annyi olasz és európai antiszemitizmusától, szégyenkezem a szégyen miatt, amely megfosztja becsületé­től hazámat és Európát. (…) És ha a földkerekség minden lakója is másként gondolná, én akkor is így gondolkozom. ”

Oriana Fallaci: Az antiszemitizmusról

Az utóbbi néhány évben egyre többször lehet elemzéseket olvasni a baloldali – fő­ként szélsőbaloldali – antiszemitiz­musról. A különféle tanulmányok kö­zül néhány már többé-kevésbé nyíltan kimondja, amit néhány évtizede szinte csak Jean Améry fogalmazott meg, hogy a szélsőbaloldalon, a különféle antiglobalista tüntetéseken, a médiá­ban, egyes értelmiségi körökben meg­fogalmazott anticionista klisék mé­lyén gyakran ősi antiszemita előítéle­tek bújnak meg, ugyanúgy, mint a szélsőjobb megnyilvánulásaiban.

A probléma azonban sokkal szerte­ágazóbb, mintsem hogy felállítsuk az antiszemita baloldal tézisét. Jelen ta­nulmányban, mely egy hosszabb dol­gozat egyik fejezete, azt próbáljuk megvizsgálni, hogy nem antiszemita személyiségek hogyan esnek bele a csapdába, és hogyan kezdenek anti­szemita frazeológiát használni Izrael­lel szemben, vagy mert megfelelő po­litikai ideológiába csomagolva nem ismerik fel eredetüket, vagy mert saját ideológiai horizontjuk nem teszi lehe­tővé, hogy a Közel-Kelet valóságát a maga valójában érzékeljék. Így könnyen esnek áldozatául az Izrael-ellenes propagandának, és az általuk hasz­nált beszédmód, ha nem is anticionis­ta szándékot takar, egy idő után kivá­lóan felhasználható anticionista és an­tiszemita célokra. Ezáltal bonyolul­tabb és ezért nyugtalanítóbb megál­lapítani, hogy az anticionizmus balol­dali verziója csak egyik szegmense annak a közbeszédnek, amely a média zömének egyoldalú tudósításai, a bé­ketüntetések szlogenjei mögött húzó­dik. Valójában a több évszázados, a tudatalattiba süllyedt előítéletek olyan embereket is arra késztetnek, hogy kritika nélkül elfogadjanak minden megalapozatlan állítást Izraelről, akik egyébként a legőszintébben állnak ki saját zsidó honfitársuk mellett, miköz­ben nem veszik észre, hogy a palesz­tin propaganda szerint gyerekeket gyilkoló izraeli katona tulajdonképpen ugyanaz, mint a klasszikus antiszemi­tizmus rituális okokból gyereket ölő zsidója. A mélyen filoszemita Izrael- ellenesség alapja pedig a zsidók szá­mára magasabb erkölcsi mércét felál­lító gondolkodásmód, amely az ideali­zált és felmagasztalt egykori áldozat­tól sokkal nagyobb önmegtartóztatást követel meg, akár az öngyilkos szelíd­ségig, mint bárki mástól. A baloldali mentalitás tovább bonyolítja a kérdést a mindenkori áldozattal való szolidari­tás eszméjével. Az áldozat védelme azt is jelenti, hogy szükség van védel­mezőre, tehát ha az áldozat kilép ebből a szerepből, nemcsak a baloldal érdeklődését veszíti el. A védelme­zendő áldozattól megfosztott baloldal­nak így más áldozatot kell keresnie, hogy saját magát meghatározza.

A nyugati média- és szellemi elit ál­tal favorizált zsidóságképek kaotikus voltuk ellenére behatároltak. Egyfelől létezik az áldozat, a holokausztot el­szenvedett, évszázadokon át üldözött, békés, jámbor zsidó képe, amelyet szétfeszít az öntudatos izraeli szabre, és hogy értelmezni tudja, mint perifé­rikus értelmezést kanonizálja, negatív képként, kialakítva a „jó vagy kényel­mes zsidó” (a „mi zsidónk”), és a „rossz izraeli” képét. Az a nyugati zsi­dó, aki hitet tesz a zsidóság népként való definíciója mellett, vagy akcep­tálja Izrael érveit, és pártatlanságát nem kívánja azzal bizonyítani, hogy már-már szélsőjobboldali érvrend­szerrel akkor is támadja Izrael lépé­seit, ha más válságok esetén nem érzi fontosnak a véleménynyilvánítást; au­tomatikusan „zsidó nacionalistának”, „fajvédőnek” minősül. Ez a „kényel­metlen” zsidó oldal a magyar sajtóban két vita apropóján került össztűz alá.

AZ EGYIKET TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS, A MÁSIKAT EÖRSI ISTVÁN KEZDEMÉNYEZTE

Kettejük gondolataival természetesen nem az a baj, hogy kritizálják Izraelt, vagy hogy az általuk támadott zsidó nacionalizmus, Izrael által elkövetett törvénytelenségek nem léteznek. A probléma, hogy nem vesznek tudo­mást bizonyos, nagyon erős vallási erőkről, és a palesztinok/arabok által elkövetett tettekről, vagy ha mégis, bagatellizálják, és mindig képesek rá mentséget találni, amit Izraellel szem­ben csak ritkán kísérelnek meg. Más­részt az izraeli/zsidó nacionalizmust, törvénytelenségeket óriásira nagyít­ják, démonizálják, hogy elfedjék az arab nacionalizmus, vallási fanatiz­mus, és az arab/palesztin diktatúrák rémtetteit, tehát azokat a momentu­mokat, amelyek sokkal súlyosabbak, és kiváltják az izraeli választ. Har­madjára nacionalizmusnak minősítik a zsidóságnak mint népnek a definíció­ját, amelyet sem az arab világtól, sem más nemzetektől nem tagadnak meg. Erre, a hetvenes években főleg a radi­kális baloldalon elterjedt komoly el­lentmondásra már Martin Luther King is figyelmeztetett a Levél egy antisze­mita barátomhoz soraiban: „Az anticionizmus… megtagadni azt a jogot a zsidó néptől, amelyet megkövetelünk Afrika minden népének, és fenntartás nélkül megadunk a Föld minden nem­zetének.” Sem Tamás Gáspár, sem Eörsi nem nevezhető „klasszikus” anticionistának, egyikük sem tagadja Iz­rael jogát a létezésre. Azonban figyel­meztető jel, hogy fogalomkészletük, érvrendszerük úgy paralel az anticionista gondolatokkal, hogy észre sem veszik eredetüket, hogy megvizsgál­nák elfogódottságaikat, és megpróbál­nák felülvizsgálni nézeteiket.

Ez utóbbi ugyanis nemcsak a terro­rizmus okairól, hátteréről alkotott bal­oldali gondolatrendszert vagy annak elemeit kérdőjelezné meg, hanem a zsidóságról alkotott képeket is. A „passzív zsidó”, az „áldozat zsidó”, és a zsidóságát intellektuális-kulturális vagy vallási alapon megélő zsidó az egyetlen elfogadható identitás, mert ez az egyetlen, ami anélkül cáfolja az antiszemitizmus előítéleteit az asszi­milációra képtelen „idegen testről”, hogy feltenné a kérdést: a zsidóságnak miért kellene jobban asszimilálódnia, mint bármely más nemzetnek? Egy zsidó miért nem választhatja a nemze­ti büszkeséget, úgy, ahogyan bármely nemzet tagja? Mindezek következté­ben nacionalizmusként aposztrofálja az önvédelemre, a vallási, a történelmi legitimitásra való hivatkozást, azaz mindazt, ami a „rossz izraeli” képzetét árnyalná, érveit jogossá tenné. Úgy tű­nik, az a következmény, hogy ezzel sérül az alapvető liberális emberi jog, miszerint bárkinek joga szabadon megválasztani identitását, nem merül fel egyik liberális személyiség gondo­lataiban sem.

Megszokottnak mondható, hogy a „zsidó nacionalisták” elleni türelmet­len kritika gyakran olyanoktól érke­zik, akik nem tekinthetők Közel-Kelet- szakértőknek, és a térség kultúrájáról, történelméről kevés fogalmuk van, sőt, az is megfigyelhető, hogy külpoli­tikai érdeklődésük szinte kizárólag Iz­raelre és az Egyesült Államokra korlá­tozódik. Komoly filozófiai, politikai műveltsége ellenére Tamás Gáspár Miklós soha nem kutatta a közel-kele­ti térség bármely aspektusát, nem ori­entalista, nem hebraista, akárcsak a vi­tában őt védelmező Szalai Erzsébet, szemben Tatár Györggyel, Haraszti Györggyel és a Szombat szerkesztői­vel, akik valamilyen szinten, és vala­milyen szemszögből jártasak a kérdés­körben. Ez mondható el Eörsi István­ról is. Őt olyanok kritizáltak a vitában, akik hosszabb-rövidebb időt töltöttek Izraelben, és a Közel-Kelet aktuálpolitikai eseményeiben, történelmében jól informáltak. A két vitának még egy fontos tanulsága van: Tatár György könyve, és különösen Kertész Imre vi­tát kiváltó írása nem politikai tanul­mány, hanem inkább szépirodalom. Az Izrael útirajz, elmélkedés, Kertész Jeruzsálem, Jeruzsálem című írása pe­dig egy lírai esszé.1 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem lehet meg­vitatni, kritizálni, csak rávilágít arra, hogy a művek nem a vita szándékával íródtak, viszont az, hogy ekkora vitát váltottak ki, azt a következtetést vonja maga után, hogy bármi, ami ebben a témában megjelenik, érzelmeket és in­dulatokat kelt. Pszichológiailag érde­kes, hogy baloldali, liberális értelmi­ségiek milyen irracionális indulattal kérik számon a racionalitás jegyében Tatártól, Kertésztől és többi vitapart­nerüktől elfogadhatatlan, irracionális érveiket.

Az általam bemutatandó első vitára még 2001-ben került sor,2 több mint egy évvel az után, hogy Tatár György Izrael – Tájkép csata közben című műve megjelent. Ta­más Gáspár Miklós a Népszabadság novemberi szá­mában éles támadást intézett a könyv szerinte zsidó nacionalista szemlélete ellen. Be­vezetőjében a másfél éves késést azzal magyarázza, hogy a magyarországi anti­szemitizmus csillapodására várt, mert ebben a miliőben a „becsületes demokraták” hallgatnak, ha valamely ki­sebbség akciója ellen kifogá­suk van, annál is inkább, mert még nem találkozott olyan zsidóval, aki „három­ezer év pogromjai után – túl­ságosan érzékeny lett volna”. Azon­ban úgy érzi, hogy mivel a zsidók „te­vőleges alanyai” is a problematiká­nak, ezért meg kell szólalnia.

Tamás Gáspár szerint ez a tevőlegesség a zsidó nacionalizmusban mu­tatkozik meg, amely szerinte szoros kapcsolatban áll, ha nem is a vallásos­sággal, de a vallással. Az izraeli vallá­sos nacionalisták a „népükért vívott élethalálharc közben egyre inkább ha­sonlítanak arab és muzulmán ellenfe­leikhez”. A velük rokonszenvező Ta­tár György ilyenképp egyre inkább el­távolodik a nyugati világ eszményei­től, megvetve a civilizált emberiséget, de közös ügyévé emelve Izrael ügyét, (Tamás Gáspár olvasatában a naciona­lista jobboldal ügyét), miközben szé­gyenletes hangon ír az arabokról.

Tamás Gáspár megállapítja, hogy mind az ilyen zsidó nacionalista attitű­dök, mind Izrael bírálata hiányzik a hazai balliberális sajtóból. Pedig – szerinte – szeptember 11-e után egy­más után derült ki liberális szerzőkről, hogy zsidó nacionalisták, fajvédők, a globalizáció és a neoliberális-neokonzervatív gazdaság hívei, akik meglo­vagolják a „fölparázslott iszlám- és arabellenes elfogultságot”. „Valamit elrontottunk” – zárja írását.

Tatár György válaszában kifejti, hogy a zsidó kultúra meghatározóan vallásos kultúra, mivel a zsidó nép vallásos szövetségből alakult néppé és kultúrává, tehát aki a zsidó kultúrát tanulmányozni kívánja, annak a zsidó vallás tanulmányozása kikerülhetet­len. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az a világi zsidóság, mely vallástalansága ellenére „ egy népnek tekinti magát a vallásos zsidósággal” csak ettől nacionalista lenne. Ez – figyel­meztet – kétségbe vonja Izrael állam legitimitását. Amely államért ugyan miért csak a vallásos nacionalisták vívnák életharcukat? Tatár György egyik fontos megállapítása nemcsak Tamás Gáspár felvetéseire, hanem mások támadásaira is alapvető, egzakt választ ad: „ Azt is szeretném, ha a zsi­dó nép mint olyan is fennmaradna, vallásos és szekularizált kultúráját to­vább bontakoztathatná, s ha van mon­dandója az emberiség számára, azt to­vább mélyíthetné. ”

Gyakorlatilag a Szombat szerkesz­tőinek válasza is ezt a gondolatot kö­veti. Elutasítják, hogy Izrael védelme a zsidó nacionalizmussal vagy az iz­raeli jobboldallal való egyetértést je­lenti. A zsidóság „legnagyobb törté­neti teljesítménye éppen az integ­ritásában (nép-vallás-kultúra), más­részt a sokszínűségében való fennma­radás ”,

Pontos megállapítás, hogy Tamás Gáspár Miklós és a balliberális köz­vélemény idegenkedése a zsidó nép fogalmától, az „ahavat Jiszraeltől” való idegenkedésben rejlik. Haraszti György éppen erre a balliberális ide­genkedésre hívja fel a figyelmet.

A „ZSIDÓ NACIONALIZMUS” VÁDJA A BALOLDALON,

az oroszországi Bunddal szemben fo­galmazódott meg először, később Sztálin, majd Rákosi és Kádár diktatú­rájában.

A fenti véleményekkel szemben Szá­lai Erzsébet válaszcikke elhibázott, és az egész vita félreértésén alapul. Azzal kezdi, hogy a „kölcsönös és erősödő előítéletesség hátteréről” szeretne írni. Ennek a későbbiekben ellentmond az, hogy Tamás Gáspár egyetlen megállapítását sem kritizálja. Tökéletesen félreér­ti Haraszti szavait a zsidó nacionalizmus vádjának baloldali eredetéről, amikor el­utasítja, hogy az antiszemitizmus balol­dali jelenség lenne, amit Haraszti nem állított. Végül ismét Harasztit vonja fe­lelősségre, amikor kijelentését a számí­tógépbe fektetett zsidó munkáról – köz­vetve – rasszizmusnak minősíti. Csak­hogy ezt a „rasszizmust” Tamás Gáspár írásában (a forradalmi politika mint a zsidóság „legnagyobb világtörténelmi teljesítménye”) nem találja zavarónak.

Végigtekintve Tamás Gáspár Miklós érvein, azok legfontosabb üzenete, hogy a baloldali gondolkodás számára a zsidó nép fogalma kínos, és minden­képpen zavaró. Egyrészről a proletár in­ternacionalizmus gondolata mindenfaj­ta nemzeti meghatározást nacionaliz­musnak tartott, így természetesen a zsi­dó nemzeti gondolkodást sem tudja fel­dolgozni. Másrészt a nemzeti öntudatát és érdekeit védő Izrael eltávolodik attól az áldozatzsidóság képtől, amely a bal­oldal szerint kötelező attribútuma. Azonban ha Izraeltől a baloldal az egy­kori áldozat alapján kéri számon tetteit, akkor komoly ellentmondásokat is fel­fedezhetünk Tamás Gáspár Miklós ér­veiben. Egy szép mondatában megfo­galmazza: „Én még nem találkoztam zsidóval, aki – háromezer év pogromjai után – túlságosan érzékeny lett volna.” (Kiemelés tőlem. P. Sz.) Később vi­szont ellentmond ennek, amikor az Iz­rael élethalálharcában résztvevőket és az Izraelt védelmezőket nacionalistának minősíti, és fel sem vetődik benne, hogy akár az általa kárhoztatott izraeli jobboldal, akár az annak „előretolt bás­tyáiként” titulált hazai „zsidó naciona­listák” történelmi érzékenysége is sze­repet játszhat magatartásukban.

Komoly tévedés fenntartani azt a fikciót, hogy az európai (Tamás Gás­pár esetében a magyar) balliberális sajtó óvakodik Izrael bírálatától. Úgy vélem, akár az ő, akár Eörsi esete en­nek ellenkezőjét bizonyítja, és ha csak a sajtót tekintjük, Aczél Endre, Galló Béla, Várkonyi Tibor, Sztankóczy András publicisztikái, a nyomtatott és elektronikus média megfogalmazásai is megkérdőjelezik ezt a megállapí­tást. A sajtó ilyen típusú állásfoglalá­sainak hátterében részint pontosan az a problematika áll, amelyet a Tamás Gáspárral szembeni vélemények is megfogalmaztak: a zsidóságnak mint népnek elutasítása vagy legalábbis za­varó volta a baloldali eszmerendszer­ben. Ennek egyik komponense a nem­zeti tudattal szembeni türelmetlen és a nacionalizmussal szembeni jogos, de itt félreértésen alapuló ellenérzés, másrészt a baloldal áldozatmítosza, amely a legbeszédesebben Eörsi Ist­ván érvrendszerében jelentkezik.

A második vita 2002 júliusában kezdődött az ÉS hasábjain.3 Ekkor je­lent meg Eörsi István írása, amelyben Kertész Imre két hónappal azelőtti esszéjére reflektál.

A Jeruzsálem, Jeruzsálem egy val­lomás, amely Kertésznek a merényle­tekkel sújtott izraeli lakossággal vál­lalt szolidaritását hivatott kifejezni. Az akkor még nem Nobel-díjas író egy holokausztkonferencián vett részt Jeruzsálemben, ahol személyesen is átérezhette a terrorizmus légkörét, az állandó veszélyeztetettséget. A túlélő pozíciója két olyan kijelentésre kész­teti, ami szembefordította őt az árral. Az egyik egyfajta biztonságot fejez ki, hogy 1944-45-tel szemben a zsidók számíthatnak legalább arra, hogy ma­gukat meg tudják védeni, és egyúttal bizonyos történelmi elégtételt, hogy a zsidócsillag most nem a passzív ál­dozat, hanem a saját sorsáért harcolni is képes zsidó jelképe. „Őszintén be­vallom: amikor a Ramallah felé gör­dülő izraeli páncélosokat a képernyőn először megpillantottam, önkéntelenül és elháríthatatlanul ez a gondolat ha­sított belém: istenem, milyen jó, hogy a zsidócsillagot izraeli tankokon lá­tom, s nem a saját ruhámra varrva, mint 1944-ben.”4 A másik a nemzeti érzés: „Jeruzsálemi tartózkodásom során most első ízben érintett meg a nemzeti felelősség súlyos és felemelő érzése.”

Eörsi maga is az áldozatlétre hivat­kozott. Gondolatmenete szerint a ho­lokauszt túlélőjének mindig szolidá­risnak kell lennie minden áldozattal, és – szemben Kertésszel – ő nem vál­lal sorsközösséget Izraellel, mert ezzel az európai zsidó temetőket rongáló arab fiatalokat igazolná.

A FÉLREÉRTETT ÁLDO­ZAT MELLETTI KIÁLLÁS KÖVETKEZMÉNYE,

hogy felnagyítja Izrael vélt vagy valós bűneit, ellenben az arab bűnökről szinte teljes egészében hallgat, vagy éppen jelentéktelennek tünteti fel azo­kat.

Így lesz a szervezett, hadviselésként űzött terrorizmusból „egyéni terrorcselekmény”, a merényleteket meg­akadályozni készülő, a tettesek felku­tatására indított izraeli akciókból „állami terrorizmus”. Eörsi figyelmen kí­vül hagyja, hogy a dzsenini vérfürdő vádját az összes nemzetközi szervezet cáfolta, és azt is, hogy a libanoni me­nekülttáborokban a mészárlást a keresztény falangisták követték el, tehát Saron nem tekinthető közvetlen fele­lősnek. a legfőbb felelősnek pedig semmiképpen.

Csak két példát idéztem Eörsi azon állításai közül, amelyekben vagy pon­tatlan, vagy nem tesz eleget a több­oldalú tájékozódás követelményeinek. Az első tanulság, hogy valaki, aki egyébként szigorúan ragaszkodik a té­nyékhez, a pontossághoz, a tájékozó­dáshoz – különösen egy olyan témá­ban, amelynek nem a szakértője – a legbanálisabb közhelyeket kezdi is­mételgetni. Vagyis a nyugati értelmi­ség többi tagjához hasonlóan alapvető hermeneutikai és kritikai normákról mond le, hogy fenntartsa nézeteit. A történet iróniája, hogy Eörsi volt az, aki bírálóit elfogultságok ismételgeté­sével vádolta. Holott a vita többi részt­vevője a nyugati sajtóban a legritkáb­ban megjelenő hírek, elemzések segít­ségével próbálta megvilágítani a konf­liktus valódi természetét.

Érdekes Eörsi vitazárónak szánt írá­sa, amelyben a vele vitázó cikkekre reagál, és amelyben láthatóan nem vizsgálja felül álláspontját, és teljesen elsiklik a legfontosabb csomópontok felett. Egyrészről megismétli előző írásának állításait, másrészről a világ­képétől eltérő megállapításokat szél­sőséges logikai következtetésekhez juttatja el, mintegy felmentve magát az újragondolás alól. Ennek példája, ahogy egyik érvemet interpretálja. A vita során utaltam arra, hogy szemben a Nyugattal, vagy az alapvetően nyu­gati Izraellel, az arab világ nem ment át a felvilágosodás, a reneszánsz fo­lyamatán, így az általa használt foga­lomrendszer nyilván más, mint a nyu­gati. Eörsi erre két választ ad. Az egyikben azt állítja, hogy Izrael sem tekinthető nyugati államnak, utalva arra, hogy bizonyos magánjogi kérdé­sek vallásos irányítás alá esnek – elfe­ledve, hogy az „alapvetően” szót használva magam is jeleztem a kü­lönbségeket. Emellett negligálja Izrael demokratikus értékrendjét, amely az arab kisebbségnek jóval szélesebb jo­gokat biztosít, mint amelyeket bár mely arab országban élveznének, és hogy egy izraeli polgárnak megvan mindaz a demokratikus szabadságjo­ga, amelyeket a nyugati államok biz­tosítanak. A másik válasz még ta­nulságosabb. Eörsi szerint azzal, hogy rámutattam az iszlám fogalomrend­szernek az eltérésére, azt is állíthat­nám – elismerve, hogy nem teszem -, hogy egy muzulmán képtelen az asszi­milációra. Majd egy példával bizo­nyítja, hogy maga is ismer olyan mozlimot, akinek ez sikerült. Eltekintve attól, hogy ez egy kicsit rosszízű meg­jegyzés (gondoljunk csak a „kivéte­lesen rendes zsidó”, „kivételesen ren­des cigány” szókapcsolatokra), töké­letes csúsztatás. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az a tény, hogy valaki még nem tett meg valamit, nem jelenti azt, hogy nem is képes rá.

Hasonló végeredményhez vezetett az identitás problé­májának interpretálása is, vagyis Eörsi zsidóságképe, és ennek következményei. Mint említettem, pozíciója az áldo­zaté, az egykori túlélőé, ami­nek következménye a min­denkori áldozattal való szoli­daritás, de nem következik belőle a zsidóság melletti ki­állás. A tétel első részének tisztességét természetesen nem lehet kétségbe vonni.

Ami kérdéseket és problémá­kat vet föl, az áldozat fogalmának mi­benléte, meghatározása. Itt utalnom kell arra, hogy Eörsi nem önmagában vizsgálja meg a közel-keleti történése­ket, a maguk kulturális hátterével és helyi értékén, hanem általános axiómá­kat alkalmaz. Nem veszi figyelembe a média sajátosságait, az ezekhez alkal­mazkodó palesztin propagandagépeze­tet, a fogalmi különbségeket. Az arab propaganda által sugallt tudósításokat tényként fogadja el, így következtetése is problematikussá válik. A fő kérdés, hogy tényleg helyes-e az a tétel, hogy a palesztinok az igazi áldozatok, vagy ha igen, kinek az áldozatai. Mivel a ha­gyományos baloldali értékrendszer rendszerében mozog, kiindulópontja csak az lehet, hogy az elnyomottak jo­gosan alkalmaznak erőszakot elnyo­móikkal szemben, és fordítva: ha vala­ki agresszíven lép fel, azért részben, vagy teljesen felelőssé tehető a megtá­madott fél is – miáltal a megtámadott áldozatból agresszor válik. Ez a logika összemossa a fogalmakat, és ezen túl az emberi cselekedetek irracionális oldalát is figyelmen kívül hagyja. A történelmi-politikai háttér ismerete nél­kül pedig fel sem merülhet az a lehető­ség, hogy a palesztin nép szenvedései­ért inkább saját vezetőik, az arab veze­tők felelősek, és a vallási fanatizmus. Egyáltalán, teljesen eltűnik a palesztin nép múltja, amelynek tanulmányozása már csak azért is fontos lenne, hogy lássuk: mióta tudunk palesztin népről, mikor változott át a palesztinai arab (az Umma tagja) az európai értelemben vett nemzetfogalom determináltjává, hogy ez a folyamat hogyan és miért kö­vetkezett be.

Az áldozat melletti kiállást Eörsi minden áldozatra nézve kötelezőnek tartja. Azonban Eörsi és több hason­lóan gondolkodó értelmiségi egyéb konfliktusok áldozataival nem foglal­kozik. Az arab országok kisebbségei, az iszlám országban élő nők, kereszté­nyek, a tibetiek, a kubai ellenzékiek (csak néhány példa) melletti kiállás nem jelenik meg azok írásaiban, akik Izrael bírálatát az áldozattal való szo­lidaritással magyarázzák. Az ellent­mondás oka természetesen nem abban rejlik, hogy Eörsi vagy a többiek az ál­dozatok között tennének különbséget. Az ok sokkal inkább az „elnyomó” kiléte, illetve az identitásukhoz való viszony, és mögötte a zsidóságképek zavara.

A zsidókról általánosan elfogadott le­gitim kép vagy az egykori holokauszt- áldozaté (akinek kötelessége kiállnia az áldozatok mellett, és éppen a holo­kauszt miatt tartózkodnia kell az erőszaktól), vagy az erőszakos izraeli. Ha egy nyugati zsidó nem akarja, hogy azonosítsák az izraelivel (és az izraeli, aki távolodni akar ettől a képtől), akkor is késztetést érez az állásfoglalásra, ha egyébként nem foglalkozik külpolitiká­val, következésképpen egyéb válságok, konfliktusok áldozataival sem. A kom­penzációs kényszer csapdája, a kény­szer annak bizonyítására, hogy „zsidó vagyok, de nem értek egyet Izraellel, nem tartozom a zsidó nemzethez” az antiszemitizmus öröksége. Eörsi való­ban túlélőként szólal meg, de a megszólalás ténye, az identitással kapcsolatos magyarázkodás zavarodottsága a félel­met leplezi. Félelmet attól, hogy bizo­nyos körök elvárják az elhatárolódást, és ennek elmulasztása újabb antiszemi­ta hangokat erősít fel. Az ilyen megnyi­latkozások, a megszólalási kényszer ér­zete, az alaptalan, tényként elfogadott Izrael-ellenes előítéletek, és a zsidó nemzeti érzés ab ovo nacionalizmusnak bélyegzése azt a veszélyt is magukban rejtik, hogy legitimizálják és okokkal látják el az antiszemitizmust, elismerve, hogy van alapja, amitől a „rendes zsidóknak” el kell határolódniuk. Ez vi­szont ahhoz vezethet, hogy a többi elő­ítélet is fokozatosan a diskurzus tárgyá­vá válik, megalapozva azok racionális váddá alakulását.

Jegyzetek

Tatár György, Izrael, és Kertész Imre, Je­ruzsálem, Jeruzsálem, in: Élet és Irodalom.

Tamás Gáspár Miklós, Új zsidó naciona­lizmus – Tatár Györgyről és másokról, Ta­tár György, A nagybácsi levele, Haraszti Miklós, TGM zsidókérdést hirdet (és bűnba­kot lő), Gadó János-Novák Attila-Seres László-Szántó T. Gábor, TGM, a magyar demokrata, Szalai Erzsébet, A rém termé­szete.

Kertész Imre, Jeruzsálem, Jeruzsálem, Eörsi István, A túlélés öröksége, dr. Shlomo Stern, Fenyves Gabriella, Fekete János (olvasói levelek), Bruck András, A védhetetlen védelme, Peremiczky Szilvia, Tohuvabohu, Bányai László, Amikor az áldozat a hóhérral szolidáris.

4 Kertész Imre, Jeruzsálem, Jeruzsálem.