„A jó hírek általában váratlanok”

„A jó hírek általában váratlanok”

Interjú Tarbay Dávid izraeli íróval

Július 18-án, a jeruzsálemi államel­nöki rezidencián a 28 éves Tarbay Dávid vehette át Moshe Kacavtól az izraeli irodalmi élet egyik legrango­sabb kitüntetését, az elnöki díjat. Az elismerést második regényéért kap­ta, amely héberül Sztalker, magya­rul Eklipszis címen jelent meg. Dá­vid Budapestről vándorolt Izraelbe a 90-es évek elején. A kitüntetés kapcsán Tel-Aviv melletti, Ramat Gan-i otthonában beszélgettünk.

Hogyan érkeztetek Izraelbe?

– 15 éves voltam, amikor az anyám­mal alijáztunk, de akkor a bátyám egy éve már itt élt. Előtte is sokszor, olyan ötször jártunk már itt, a bar micvómat is Izraelben tartottuk. Anyámnak több ismerőse élt itt, mindig volt hol lak­nunk és mit csinálnunk, már nem egy ismeretlen országba érkeztünk. Pesten a Trefortba jártam, ahonnan fél évre egy Beer Sheva-i merkáz klitába* ke­rültünk, ahol csak héberül tanultam. Később Ramat Ganban telepedtünk le, kibéreltünk egy lakást. Itt egy megle­hetősen bohém zenei középiskolába kerültem, mivel már hatéves korom óta tanultam hangszeren játszani, csellóz­tam. Ebben az iskolában aztán viszony­lag jól befogadtak, beilleszkedtem. Ott érettségiztem. A gimnáziumban már nem igazán ment a zenélés, a csellót át­váltottam nagybőgőre, aztán a zongorát csembalóra, de valójában zeneszerzéssel kezdtem foglalkozni, és összezava­rodott a dolog. De az emberek a husza­dik századi klasszikus zenét egyrészt nem igazán hallgatják, másrészt nem nagyon játsszák. Ez egy zsákutca. A katonaságot sikerült megúszni, és aztán a tel-avivi egyetemen tanultam filme­zés szakon forgatókönyvírást. Ott vé­geztem négy éve, azóta dolgozom és írok. Próbálkoztam forgatókönyvekkel is, de az kevésbé érdekel, mint a próza.

Milyen a kapcsolatod a magyar nyelvvel, Magyarországgal?

– Az anyámon és a bátyámon kívül már senkivel sem beszélek magyarul, és hamar átáll az ember agya a héberül gondolkodásra. Persze még mindig sokat olvasok magyarul, de alig beszé­lek. A regényeim magyarra fordítása sem ment könnyen, az elsőnél még egy barátom segített a szöveg csiszo­lásában. A második már jobban ment, de elég sokáig tartott, és még így is maradt munkája a szerkesztőnek. Majdnem minden évben megyek Ma­gyarországra, ott van az apám, a két nővérem, a nagybátyám. Levelezek, e-mailezek velük. Tavaly tavasszal ott voltam a könyvfesztiválon a könyvem magyarországi bemutatóján, ami na­gyon jól sikerült.

Már két regényed is megjelent itt Izraelben héberül. Milyen volt a fogadtatásuk?

Az elsőnek nemigen volt fogadta­tása, a másodikkal viszont már elnyer­tem ezt a díjat. Elég sokan írtak róla, sokan meginterjúvoltak, elég nagy port kavart. Az első még egy egészen kis kiadónál jelent meg, a második vi­szont már az egyik legnagyobbnál.

Mennyire foglalkoztat, hogy el is olvassák-e a könyveidet?

Ha azt mondanám, hogy tojok rá, az nem lenne igaz. De az írás valami belső kényszerből származik, és nem azért, mert meg akarom mutatni min­denkinek, hogy milyen okos vagyok. Az olvasókra az ember csak a vége fe­lé gondol, amikor a szöveg már ké­szen van és elkezdi szerkeszteni, és el­kezd gondolkozni, hogy ez itt most működik-e, vagy sem. Az ideális olva­só, vagy valami ilyesmi, csak a munka vége felé jut az eszembe, de ez már egy másik folyamat.

Váratlanul ért ez a mostani izra­eli kitüntetés?

– Igen, mert nem hirdetik ki, hogy kik a jelöltek, hogy a kiadó jelölt-e, szóval nem tudom pontosan, hogy megy ez az egész választás. A jó hírek általában vá­ratlanok. Egyik nap a jeruzsálemi Hé­ber Egyetem elnöke felhívott a mobilte­lefonomon. Mert tulajdonképpen ő ennek a kitüntetésnek a zsűrije. Ő közölte velem, hogy engem jelöltek ki nyertes­nek ebben a kategóriában. Öt kategória van, életműdíj, vers, nem héberül írott izraeli irodalom, első könyv és próza. Én kaptam meg a prózát.

Meg lehet élni Izraelben a szé­pirodalomból?

Nem. Szerintem sehol sem, és itt sem. Az írás mellett dolgozom és könyveket is fordítok. Amolyan véte­lező vagyok egy bolthálózatban, amely könyveket is árul. Tulajdonképpen könyvekkel foglalkozom munkaidőben is.

A fordításokat te választod, vagy ők keresnek meg téged?

Is-is. Jó esetben én választom, és megpróbálok keresni egy kiadót, rossz esetben megkérnek. Most jelenik meg fordításomban héberül Nádas Pétertől az Egy családregény vége, Gelléri An­dortól az Egy önérzet története, és még ebben az évben két Déry-novella.

– Szüleid híres emberek, apukád Tarbay Ede író és költő, édesanyád pedig Szalai Anna irodalmár. Örül­tél ennek, vagy esetleg inkább za­vart?

Sosem zavart. Amikor kicsi vol­tam, akkor az olvasókönyvből kellett felolvasnom az apám verseit. Inkább büszke voltam, mint hogy zavart vol­na. Itt pedig az anyámat csak bizonyos körökben ismerik.

Hogyan látod magad húsz év múlva?

Nagyjából ugyanígy. Nyilván fo­gok még írni és fordítani. Remélem, egy csendesebb helyen fogok lakni, inkább a városon kívül, a levegő mi­att. Biztos lesznek gyerekeim is…

Shiri Zsuzsa

Jeruzsálem

* Befogadó központ