A hitéletről esett a legkevesebb szó

MAZSIHISZ

Május 9-én ült össze a Magyaror­szági Zsidó Hitközségek Szö­vetségének képviselőtestületi ülése az 1996-os év gazdálko­dásának elszámolására, az idei költségvetés megtárgyalására. Hogy csupán ez a két téma szerepelt a napirenden, már sej­tette, hogy a magyarországi zsidóság leg­népesebb és legtöbb feladatot végző szervezetének irányítótestülete évi egy­szeri összejövetelén ismét nem a közös­ség helyzetének mélyenszántó elemzésé­re kerül sor, hanem az elmúlt időszakhoz hasonlóan a bevételek és kiadások szá­mai mellett jut csupán néhány szó a val­lásnak, az is főleg a megtartott nagy ün­nepiek adataiban.

Az 1997-es közgyűlés érdemleges vitá­it korlátozta az is, hogy a „hivatalos” be­számolók után így „biztatták” a felszólal­ni akarókat: „Igyekeznünk kell, mert kü­lönben nem leszünk szavazóképesek…”

Sokan ugyan arra számítottak, hogy dr. Feldmájer Péternek, a Mazsihisz elnö­kének a résztvevőkhöz eljuttatott írásos jelentése a szövetség helyzetéről módo­sítja a napirendet, és a vezetés csúcsán lévő kollégái cáfolják vagy magyarázzák a Mazsihisz elnökének állításait, amit sú­lyosbít, hogy ő hitközségi tisztsége mel­lett ismert ügyvéd, aki hivatásánál fogva is felméri bírálatának következményeit.

Az elnökségi asztalnál egymás mellett ült Feldmájer Péter és a hitközség másik két legfőbb irányítója, Zoltai Gusztáv ügyvezető igazgató és Korn József, a BZSH elnöke, akik ha igaz Feldmájer ál­lítása, elsősorban felelősek a jelentésben leírt visszásságokért. Ennek ellenére ők nem reagáltak a történtekre. A hagyaték­ból származó ingatlanok és ingóságok sorsáról Heisler László, a számvizsgáló bizottság elnöke beszélt, míg a jelentés más részeit fia, Heisler András, a Do­hány utcai templomkörzet képviselője utasította vissza.

Feldmájer Péter közgyűlési megnyitójá­ban arra emlékeztetett, hogy amíg ma is ismerjük az első Szentély háromezer évvel ezelőtti építésének költségeit, addig a kö­zelmúltban történt temetői felújításoknak nem mindegyik számlája található meg.

A beszámoló

A referátumot Zoltai ügyvezető igazga­tó tartotta.

– Az Örökkévaló parancsának és a Tó­ra tanításának eleget téve – kezdte beszé­dét -, mindent elkövettünk, hogy a vallá­si élet teljesebb és jobb legyen. Egyre na­gyobb az igény a hitéletben való részvé­telre. A nehézségeket az okozta, hogy az idősebbek vallási kötelezettségüknek egyre nehezebben tettek eleget.

Az igazgató elmondta, hogy 1996-ban vidéken 49 helyen tartottak istentisztele­tet rabbik és rabbinövendékek. A mártír-ünnepségeken a halottakra emlékeztek, a magyar fasiszták és a nácik rémtetteire, hogy azok ne ismétlődhessenek meg. Az igazgatótól hallottunk néhány dicsérő szót a rabbiképzőben és a Pedagógiumban folyó nevelésről, az Anna Frank Gimnázium kitűnő szelleméről, kirándulásai­ról, a diákkollégiumról, a Goldmark-kórus fellépéseiről, a balatonfüredi üdülő­ről, Schweitzer József főrabbi Széchenyi-díjjal való kitüntetéséről, és arról, hogy a kilencvenéves Kéri Lajos, a BZSH örö­kös tiszteletbeli elnöke tiszti keresztet ka­pott. A jelenlevők megtudták, hogy ötszá­zan részesültek tavaly gyógyszerellátás­ban, 220 ezer ingyen ebédet kaptak az arra rászorulók, s a hitközség pontosan eleget tesz adó- és tb-fizetési kötelezett­ségének.

Az előadói beszéd nagyobbik részét a gazdálkodás számai tették ki, bevételek, kiadások hangzottak el összesítésekben és részekre bontva. A legnagyobb figyel­met az keltette fel, hogy a svájci bankok által létrehozott alapból, amit a náluk ma­radt, elárvult zsidó betétekből állítottak össze, 15 millió dollár jut a Magyarorszá­gi Zsidó Örökség közalapítványba, s azt a holocaust-túlélők számára osztják ki. A közalapítvánnyal kapcsolatban az ügyve­zető azt is említette, hogy attól a rabbi­képző működéséhez 31 millió forintot kémek támogatásként.

A beszámolót számokkal egészítette ki Hajabács Júlia gazdasági főtanácsos és Korn József. Ezekből nem tudok idézni, mert Kada Zsuzsa titkárnő kikapcsoltat­ta a magnetofonomat, noha nem mondta meg, kinek az utasítására teszi.

A főrabbi intelmei

Schweitzer József országos főrabbi, a rabbiképző főigazgatója háromnegyed órás beszédének kezdetén felidézte azo­kat az időket, amikor a közgyűlések előtt bekérették a „spontán” felszólalásokat. Ennek ő eleget is tett, de a közgyűlésen azután mást mondott el. Megítélése sze­rint nem tudta úgy teljesíteni az országos főrabbi feladatát, mint szerette volna, mert a rabbiképző teendői megterhelték.

– Az országos főrabbi tisztsége repre­zentatív – mondotta -, de nem kárté­kony. Az országos főrabbit meghívják magas szintű egyházi rendezvényekre – folytatta -, diplomáciai, parlamenti foga­dásokra, és azokon a zsidóságot képvi­seli. Őrzőnek rendeltek Izrael háza fölé, nem csupán azért, hogy kávézás közben nagykövetekkel és kedves feleségeikkel kellemes csevegéseket folytassak, ha­nem hogy megmondjam a szívemet nyo­mó igazságot. Igazságot, egyenességet kell tanúsítani a zsidó életben, hogy a hittestvérek a hitközség felé bizalommal és szeretettel tudjanak fordulni. Ebben a pillanatban válságot észlelek, erre fel­hívni a figyelmet kötelességemnek tar­tom. fia a rabbiképző éléről nyugalom­ba vonulok, országos főrabbiként sok­kal többet szeretnék fáradozni, mint ed­dig. Ehhez azonban – megírtam az elnök úrnak és az igazgató úrnak – bizonyos alkotmányos felhatalmazás szükséges… kérték a Bész Din (a rabbinikus bíróság – a tudósító megjegyzése) összehívását. Ha ez szükséges lesz, akkor a Bész Din teljesíteni fogja feladatát, de nem sze­retném, ha a vitás ügyek eldöntésére ilyen végső és tragikus beavatkozásra lenne szükség!

A főrabbi úr felszólalása további részé­ben az Országos Rabbiképző Intézettel és annak tanárképző karával foglalkozott. Az utóbbival kapcsolatban megállapította, hogy arról először hallott olyan nagyvona­lú beszámolót, mint ami Zoltai Gusztáv beszédében elhangzott. A rabbiképzőről pedig a következőket mondotta:

– Én akartam és támogattam barátom és tanítványom, Schöner Alfréd idejöttét. Vállaltam az ezzel kapcsolatos kriti­kát. Feldmájer, Korn és Zoltai urak emlé­kezni fognak arra a beszélgetésre, ame­lyet egy jeruzsálemi étteremben, vacsora közben folytattunk, és én a leghatározot­tabban és aggályok nélkül javasoltam meghívását…

Schweitzer főrabbi úr még a követke­zőkről informálta a közgyűlést: Schöner főrabbi pedagógiumi elfoglaltsága miatt csak heti négy órát tudott volna a rabbi­képzőben tanítani, ezért a megállapodás ellenére nem nevezték ki igazgatónak, s ezért volt kénytelen ő nyugdíjazását visszavonni és az intézetet vezetni.

A múlt év végén a Mazsihisz 16 vezető­je úgy döntött, hogy pályázatot írnak ki az igazgatói tisztségre – folytatta a főigazgató -, ám a januári vezetőségi ülésen, ame­lyen csak hatan vettek részt, három tartózkodás mellett hárman ezt arra változtat­ták, hogy versenyeztetés nélkül azonos személy legyen a rabbiképző és a Pedagógium vezetője. Féltőén beszélt az elkövet­kező tanévről, s két gondot említett. Visszavonhatják az intézet egyetemi rang­ját, mert ott nincs megfelelő számban tu­dományos oktató, nincsenek tudományos publikációk. A másik probléma: az izraeli oktatási központ, a Midreset Jerusalajim két évre vállalta Schöner Alfréd budapesti havi kétezer dolláros fizetését, amiből már egy tanév letelt Ha a kiválasztott főigazga­tóval öt évre kötnek szerződést, biztosítva lesz-e erre az időre ugyanennyi pénz? – aggodalmaskodott. (Más forrásból származó információnk szerint Schöner Alfréd fizeté­se 1650 dollár – a szerk.)

A számvizsgáló bizottság elnöke másként látja

Feldmájer Péter május 5-én tette köz­zé jelentését, s ahhoz képest rendkívül gyorsan (hiszen feltehetően csak a pén­tek állt rendelkezésükre) vizsgálta meg a hitközség számvizsgáló bizottsága az elnöknek huszonegy hagyatékkal kap­csolatos állítását.

Heisler László, a számvizsgáló bizott­ság elnöke a következőket jelentette a közgyűlésnek: „Még nem teljes a vizsgá­lat, a huszonegy eset felének leglényege­sebb gazdasági mutatóit tekintettük át… Feldmájer olyan rossz színben tünteti fel a hitközséget, hogy az negatív megítélést válthat ki. Megdöbbentő, amit készített, mert ezt anélkül tette, hogy a leírtakat el­lenőrizte volna. Az elnökségen belül mű­ködik egy gazdasági bizottság, amelynek kvalifikált tagjai állandó ellenőrzést gya­korolnak. Bármely közgyűlési küldött be­tekinthet a hitközség könyvviteli és számviteli irataiba.”

A kifogásolt hagyatékokkal kapcsolat­ban pedig a következőket közölte: Az 1-es sorszámú hagyatéknál a végcélok megva­lósultak; a „2”-es bekerült a hitközség ke­zelésébe; a 4-es, 5ös és a 6-os jelű ingat­lanokat bérbe adták, ezért nem kellett a közgyűlés hozzájárulása. (Feldmájer Péter közbeszólása: Tessék mondani, a Márton- hegyi út 6. alatti lakás eladásához mikor járult hozzá a közgyűlés?)

A számvizsgáló bizottság elnöke így folytatta: „Ha ékszerekről van szó, akkor azok elsődlegesen az önkormányzathoz kerülnek, majd megfelelő módon jutnak széfi elhelyezésre. A 7-es sorszámú ha­gyatékból az V. kerületi lakás bérbe van adva, a balatoni ingatlan eladásáról tár­gyalások folynak. A betétkönyv és a devi­za a hitközség könyvelésébe belekerült. A 8. sorszámú hagyaték adományozója feltételül szabta, hogy a Dohány utcai zsi­nagógában szülei tiszteletére emléktáblát helyezzenek el – ez még nem történt meg. A 15. sorszámú öröklakás nincs el­adva” – állapította meg a számvizsgáló bi­zottság elnöke, és hozzátette, hogy a vég­rendelet szerinti felhasználások további elemzést igényelnek, s ezekhez vagyoni felmérést kell készíteni.

(Wollák László, a Veszprémi Zsidó Hit­község elnöke, a Mazsihisz számvizsgáló bizottságának tagja úgy tájékoztatta szer­kesztőségünket, hogy a bizottság vizsgá­lódásáról előzetesen nem tájékoztatták, és abban nem vett részt.)

A felszólalások

Reinhold Sándor, a kiskunhalasiak mindig hevesen felszólaló elnöke (té­nyekkel meg nem erősítve) támogatta Feldmájer elnök úr jelentését, majd több panasza után kifogásolta, hogy a vidéki hitközségeknek az év folyamán juttatott pénz egy összegben van csak feltüntetve, nem az egyes közösségekre lebontva.

A kaposvári Náthán László kevesellte a számukra idén tervezett pénzt, annál is inkább, mert a zsinagóga padlózatára ta­valy ígért egymillió forintot sem kapták meg, holott a munkák halaszthatatlanok

Májer Rezső (Szekszárdi megkérdezte (feleletet nem kapott), hogy ha megállapo­dás történt Schöner főrabbival a rabbikép­ző vezetésére, akkor miért akartak pályáz­tatni, s ha mégis a pályáztatás mellett dön­töttek, akkor azt miért vonták vissza?

Dr. Pollák Jenő (Nagyfuvaros utcai körzet): „Nem megnyugtatóak a zárszám­adás és a költségvetés adatai, többek kö­zött nincs tudomásunk arról, hogy a 35 millió hiányt miből fedezik. Még szívszomorítóbb a helyzet, ha a költségvetésbe nézünk, abban olyan összegek, bevéte­lek szerepelnek, amelyek részben bi­zonytalanok, részben csak az év végén nyílnak meg…” Javasolta, hogy a közgyű­lés a költségvetést ne fogadja el, s kérje az illetékeseket, hogy harminc napon be­lül készítsenek másikat.

(Zoltai Gusztáv az elhangzottakra rea­gálva mondta, hogy külföldi zsidó szerve­zetektől kamatmentes kölcsönt tudnak felvenni.)

Heisler András: „A Feldmájer-féle anyag jegyzőkönyvi kivonatokkal és egyé­ni véleményével keveredik. Hibás abban is, hogy nem különbözteti meg a lényegeset a lényegtelentől, s így nem tudott koncepcionális képet adni a Mazsihisz ténylegesen elvégzett munkájáról. A formaiak mellett súlyosabbnak tartom a tartalmiakat. Ebből négy: az első, hogy a Mazsihiszról és vezetőiről hamis képet ad! A vezetőségi üléseken a személyeskedések ellenére érdemi vita folyt. Ren­geteg komoly döntést hoztunk, amelynek alapján működik a hitközség. Feldmájer anyagából nem derül ki, sőt olyan tálalás­ban készült, hogy a Síp utcát újabb felületeken érheti támadás más zsidó, eset­leg nem zsidó szervezetek részéről. A második problémám, hogy az anyag két­arcú. Példa erre a 16. oldal, amelyik arról szól, hogy szervezetünknek erkölcsileg tisztán, korrektül és a köz hasznára kell dolgoznia, ezek után a hagyatéki ügyek tárgyalásánál meglehetősen sok hamis ál­lítással azt sugallja, hogy nem így van. Maga a tárgyalásmód számomra inkább a Szombat újságba való publicisztika.”

Heisler András kijelentette, hogy Feld­májer a budapesti és vidéki hitközségek ellentétére építve szeparációs törekvéseket erősít a hitközségen belül. Súlyos hi­bája továbbá a jelentésnek a kárpótlási rész, mert egyrészt az arról folyt tárgyalások aktív résztvevője volt, tagja a közala pítvány kuratóriumának, másrészt annak kritikusa. „Ha a közgyűlés megszavazta a közalapítványt és a kárpótlás menetrend­jét, formáját, akkor annak létjogosultsá­ga nem kérdőjelezhető meg! A közalapít­vány ugyan rengeteg veszéllyel és komp­romisszummal jár, de ez a legjobb for­mája, és a végleges megítélésére csak tíz-húsz év múlva kerülhet sor.”

Heisler András felszólalását a következőkkel fejezte be: „Én a Mazsihisz vezetőségének egyik tagjaként határozottan el­utasítom Feldmájer úr írásbeli beszámo­lóját, s azt olyan súlyos hibának tartom, hogy javasolom: olyan konzekvenciákat vonjon le, ami a magyarországi zsidóság érdekét szolgálja!”

Hajabács gazdasági főtanácsadótól hangzott el még egy fontos közlés: Ma a közgyűlés nem fogadja el a költségve­tést, akkor a hitközségek már a követke­ző nap nem kapnak támogatást!

A közgyűlés a zárszámadó beszámolót 4 tartózkodás, az 1997-es költségvetést 7 tartózkodás mellett elfogadta.

A közgyűlés a debreceni hitközség fia­talon elhunyt alelnöke, Gervai Tamás helyébe a vezetőségbe választotta az ugyancsak debreceni Weisz Pétert.