A heti szidra a haszid legenda tükrében

Vájésev: A kalácsból nem jön vér…

„Ez Jákob nemzetségének története. Amikor József 17 éves lett, testvéreivel együtt a nyájat legeltette… Izrael Józsefet minden fiánál jobban szerette… és tarka ruhát csináltatott neki…” (Genézis 37, 2-3)

A 17 éves Józsefet itt a Tóra „ifjoncnak” nevezi (Náár). A guri rebbe felveti azt a kérdést, miként lehetséges ez? Hiszen Ábrahám nevezte Izsákot a tizedik megkísérlésnél, amikor feláldozni vitte (uo., 22) „ifjoncnak”, márpedig a Midrás számítása szerint az időben már 37 esztendős volt.

Mikor és meddig „ifjonc” valaki? A rebbe ezt úgy magyarázza, hogy Ábrahám, a saját fiát nevezi annak és ezen nincs mit csodálkozni, mivel egy szülőnek a gyereke mindig gyerek marad, lett-légyen akármilyen idős is. A másik esetben azonban az írás nevezi Józsefet „ifjoncnak”, ami különösnek tűnhet egy 17 éves fiú esetében, aki már valójában meglett férfi.

A Midrás szerint, azért nevezi a Tóra Józsefet „ifjoncnak”, mert viselkedésében gyerekes volt; elkényeztetett piperkőc benyomást keltett, aki szépítkezett, szemöldökét ritkította, pipiskedve járt. Többek között ez váltotta ki testvéreinek haragját is és vezetett eladásához, aminek végső következménye az lett, hogy a Jákob-nemzetség Egyiptomba került.

*

A szentéletű szaszovi rebbe figyelmét felkeltette egy csapat fiatal fiú, akik idejüket semmittevéssel, üres fecsegéssel töltötték. A szeme az egyikőjükre tévedt, akiről az volt a benyomása, hogy kirí a többiek közül, egy jobb sorsra érdemes, nemesebb lelkű ifjú ember. Magához intette a fiút és a következő szavakkal fordult felé: ״Ha hallgatsz rám és jó útra térsz, akkor eddigi vétkeid érdemmé válnak”. A fiú nagy szemtelenül azt felelte erre, hogy ő éppenséggel még többet akar vétkezni, hogy később aztán még több érdeme legyen… Visszatért társaihoz és teljes egészében kiment a fejéből, amit a rebbe mondott neki.

Este, lefekvéskor, azonban eszébe jutottak a rebbe szavai. Akkoriban az volt a divat, hogy a fiatal férfiak is bodorították a hajukat és éjszakára hajhálóval kötötték be a fejüket, hogy a ״dauer” ne menjen tönkre. Az ifjú most azon kezdett eltöprengeni, mi lesz, ha éjjel meghal, és a Chevra Kadisa emberei így találnak rá, azzal a nevetséges hálóval a fején!?

Levette tehát a hajhálót a fejéről és többet nem bodorította a haját sem. Lassanként elmaradt korábbi barátaitól is és hajlott arra, hogy jó útra térjen. Persze ez nem ment könnyen, mert társai, ha találkozott velük néhanapján, kinevették és gúnyolták, mondván haszid lett belőle. Mégis a javulás útjára lépett és fokozatosan teljesen megváltozott. Egyre inkább magáévá tette a Tóra tanításait és hátralévő éveiben ennek szellemében élt és cselekedett.

*

És mondá nekik Reuvén: ne ontsatok vért!… (Genézis 37, 22)

A kálisi cádik, r’Jichák (a premisláni r’Meir testvéröccse) háza állandóan nyitva állt a szegény vándorok előtt. Történt egyszer, hogy egy nem-zsidó vándor koldult egy falat kényérét. Kenyér akkor éppen nem volt otthon, hanem csak friss kalács, amit a rebbecen sütött a szombat tiszteletére. Nem is akaródzott neki ezt a kalácsot felvágni csak azért, hogy a koldusnak adjon belőle. Félje, látván ezt, azt mondta feleségének: semmi baj, fiam, vágd fel nyugodtan azt a kalácsot. Ne félj, nem jön belőle vér!…

Az asszony hallgatott szavára, felvágta a barcheszt, leszelt egy nagy karéjt belőle és odaadta a kéregetőnek. Az szépen megköszönte és útjára ment.

Évek múltán a cádiknak Magyarországra kellett utaznia. Útja a Kárpátokon keresztül vezetett, ami egyáltalán nem volt biztonságos, mivel mindenféle rablóbandák garázdálkodtak. A cádik is megjárta, őt is megtámadták, elvették mindenét, majd további sorsát eldöntendő, a bandavezér elé vitték.

Az útonállók vezére azonnal felismerte a cádikot, hiszen ő volt az, akinek a rebbecen a kalácsot adta és ezzel megmentette őt az éhenhalástól. Megparancsolta embereinek, hogy adjanak vissza mindent, amit elvettek és addig kísérjék a cádikot, amíg biztonságosan tudja útját folytatni.

Épségben hazatérvén elmesélte kalandját feleségének, majd hozzátette: Emlékszel, hogy azt mondtam neked, vágd csak fel a kalácsot, nem jön belőle vér… ez által menekültem meg, nem ontották véremet…

„Már vitték ki (Támárt, a kivégzésre), amikor megüzente apósának: attól lettem terhes, akié ezek a holmik”… (Genézis 38, 25)

Nem akarta megszégyeníteni őt, mármint Jehudát, az apósát, akitől terhes lett, ezért csak a zálogot mutatta neki. Ebből vezették le bölcseink azt az elvet, hogy inkább vetesse magát valaki a tüzes kemencébe, de ne szégyenítse meg nyilvánosan felebarátját… (Rási)

Százötven évvel ezelőtt (1842-ben) az orosz kormány parancsára a rabbik egybegyűltek, hogy megvitassanak néhány, a zsidó vallás gyakorlásával kapcsolatos, aktuális ügyet. Zsidó részről részt vett ezen a volozsini r’Jichák, az akkori talmudisták feje, a lubavicsi rebbe, akit fő művéről, „Cemách Cedek”-nek neveztek, a berdicsevi r’Jiszráél Hálperin, aki dúsgazdag volt, valamint Becálél Stem, az odesszai iskola igazgatója.

„Cemách Cedek” hazaérkezvén Petersburgból, felfigyelt arra, hogy a hívek felettébb dicsérik a konferencián a zsidó ügy érdekében tanúsított önfeláldozó magatartását. Hallván ezt, a rebbe sírva fakadt, majd azt mondta: Jaj annak, akiben az egész világ téved! Hogy én és az önfeláldozás!… Majd hozzátette: Hát nevezhető önfeláldozásnak az, ha valaki a zsidóság érdekében tevékenykedik? Ráadásul mindezt azért teszi, hogy nagyobb része legyen a túlvilágon?!

 

Részlet a lubavicsi mozgalomhoz tartozó szerző fentivel azonos címmel készülő könyvéből, mely a Pesti Szalon kiadó gondozásában jelenik meg a közeljövőben.