A helyre nem állított alap
Hazai és nemzetközi zsidó szervezetek ismét tárgyalnak e hónapban a kormánnyal a II. világháborút Magyarországgal lezáró, a győztes nagyhatalmakkal kötött Párizsi Békeszerződés 27. cikkelyéről, amely a többi között az elpusztított zsidók örökös nélkül maradt vagyonáról intézkedik. E vagyon összegyűjtésére és kezelésére 48 évvel ezelőtt létrehozták a Zsidó Helyre- állítási Alapot. Végezte-e feladatát? Miért lehetetlenült el? – erről készít tanulmányt ÁCS GÁBOR. Munkájából részleteket közlünk.
Az Ideiglenes Nemzeti Kormány jóval a békeszerződés előtt már 1945-ben életre hívta az Elhagyott Javak Kormánybiztosságát, a „háborús viszonyok és elhurcolások következtében elhagyottá vált” javak egybegyűjtésére, őrzésére és működtetésére. A kormánybiztosságra kezdettől fogva az ambivalencia jellemző. Bár az elrendelő határozatban céljai között szerepel az „örökösök nélkül hátrahagyott javaknak az elhurcolások következtében ‘károsultak részbeni kárpótlására fordítása”, valójában ezt a feladatát soha nem látta el. Fogyatékosságai közül elsőként az említhető meg, hogy egyformán bánt a náci hadsereggel nyugatra menekült nyilasok, háborús bűnösök, volksbundisták hátrahagyott javaival és a deportáltak hagyatékával.
Akadályok már a megalakulástól
A kormánybiztosság szinte szabadon használta fel a kezelésében álló javakat Stöckler Lajos, a zsidó hitközség akkori elnöke 1947-es januári feljegyzésében így ír erről: „…Mindenki tudja, hogy 1944 év folyamán a zsidók tárgyait vidéken többnyire hatósági kezekhez szállították be. A fel- szabadulás utáni általános zűrzavarban a demokratikus pártok és szervezetek – természetesen jóhiszeműen – sok helyen berendezkedtek azokból az ingóságokból, melyeket a fasiszta hatóságoknál találtak, de amelyek zsidóké voltak…” Egy másik feljegyzésben pedig arról olvashatunk, hogy a vidékre visszatérő zsidók, kifosztott házaikba az Elhagyott Javak Kormánybiztossága bútorraktárából kaptak alapvető berendezési tárgyakat – bérleti díjért (!).
A kormánybiztosság azonnal bérbe adta az urafogyott üzemeket. A demokratikus kormányhatalom elől elmenekülteké mellett az elpusztított zsidók tulajdonát is. A kormánybiztosság e lépését a termelés beindítása szükségességével indokolta.
Nehezen alakult ki a követelések köre. Egyes zsidó társadalmi szervezetek és személyek felvetik, hogy az elhunytak vagyonát ne használják fel a békeszerződés tervezetében szereplő zsidóknak Fizetendő jóvátétel részeként, mert „ez a vagyon nem a magyar államé, ha még- annyira is úgy bánik vele és a zsidóság nem hajlandó… meggyilkolt testvérei vagyonát kártérítésül elfogadni…”. A hitközség képviselői az egyszerű visszajuttatással is megelégedtek volna, mert a túlélők gyors segítségre szorultak.
A parlament 1946. október 5-én elfogadta a XXV-ös törvényt a Minisztertanács Titkárságának felügyelete alatt önálló szervként működő Zsidó Alap felállításáról, amely a magyar állam által átengedett – jogi nyelven – szállományi jogon örökli a faji üldözés következtében, deportálásban 1941. június 26. és 1946. december 31. között életüket vesztett zsidó személyek vagyonát, akik után öröklésre jogosult vérbeli hozzátartozó nem maradt. Az ily módon az alapítvány tulajdonába került ingatlanokat értékesítik, a befolyt összeget pedig az üldözést szenvedetteket támogató karitatív szervezeteknek juttatják. A rendelkezés nem szól az addigra már állami rendelkezés alá került jószágokról (például az ingóságokról vagy nagybirtokként kiosztott földekről).
Az alap kezelésébe kellett volna kerülnie az örökösök nélkül maradt javaknak: ingatlanok (földbirtok és felszerelése, bérház, családi ház, öröklakás és berendezése, telek), gyár, üzem, műhely, iroda, rendelő (berendezése, felszerelése, készlete), ingóságok, arany, ezüstékszerek, műtárgyak, szőnyegek, bútorok, lakásberendezés, ruházat, fehérnemű, lábbeli.
A törvény végrehajtási utasítása, a márciusban megjelent 1947/3200 ME számú rendelet, kimondja, hogy az alap neve: Országos Zsidó Helyreállítási Alap. Feladatait, működését és szervezeti felépítését is szabályozta, többek között azt, hogy „…Intézőbizottságának 1/3 részét a miniszterelnök 2/3 részét pedig a magyarországi izraeliták képviselete előterjesztésére a miniszterelnök erősíti meg tisztségében.”
Stöckler Lajos, aki a zsidó hitközség mellett az Országos Zsidó Helyreállítási Alap elnökének tisztét is betöltötte, egy későbbi feljegyzésében olvashatunk az intézmény felállítása után azonnal kialakult siralmas állapotokról. „Az alap vezetősége és a miniszterelnökség között lefolyt tanácskozások eredményeként ez idő szerint az alap birtokába sem ingó, sem ingatlan jószágok át nem adatnak, hanem ezen értékek megváltása fejében ez ideig már a Gazdasági Főtanács 600 000 Ft megváltási összeget utalványozott, azon feltétel mellett, hogy a szóban forgó összeg termelőszövetkezetek létesítésére az Önállósító Hitelszövetkezet javára adandó át…”
A békeszerződés és megszegése
A magyar kormány mindazoknak a személyeknek szervezeteknek vagy közösségeknek Magyarországon levő javait, jogait és érdekeit, akik illetőleg amelyek faji, vallási vagy bármely más okból fasiszta szellemű zaklató rendszabály tárgyai voltak amennyiben azokra a jelen szerződés életbe lépésétől számított hat hónap alatt örökös nem jelentkezett, át fogja ruházni javaikat az ilyen személyek szervezetek vagy közösségek magyarországi szervezeteire. Az átruházott javakat ezek a szervezetek az említett magyarországi összességek és közösségek életben maradt tagjainak támogatására és helyreállítására fogják felhasználni. (Idézet a békeszerződést életbeléptető 1947/XXVI1. te. 2. bekezdéséből.)
A békeszerződés nemzetközi kötelezettséggé tette a Zsidó Helyreállítási Alap további rendeltetésszerű munkáját, amely ezzel egyrészt megerősítést nyert további tevékenységére, másrészt mentesítést bármiféle hazai elvonás alól. Ennek ellenére működésének akadályai nem szűntek meg. Például: az alapról szóló 1946-os törvény hosszadalmas örökösödési eljárása ellentmondott a békeszerződésben az elhagyott javak átadására előírt – ha 6 hónapon belül nem jelentkezett örökös – 12 hónapnak. Ezt már akkor az alap jogászai törvénytelenségnek tartották, mégis eredménytelenül kezdeményezték az 1946-os törvény hozzáigazítását a nemzetközi jog szándékához.
Az alap lényegében 1947 októberében kezdte el működését Az érdekeltségi körébe tartozó javak közül az ingóságokat már nem tudta visszaszerezni. Abban a korszakban a legtöbbet az „Aranyvonattal”, a nyugatról sértetlenül visszakerült 1944-ben letétbe helyezett értékekkel foglalkoztak. Titkos és intenzív, magas rangú, kormány szintű tárgyalásokon, külföldi tényezők bevonásával igyekeztek az Elhagyott Javak Kormánybiztosságát, illetve annak felettesét, a Pénzintézeti Központot jobb belátásra bírni, ám a devizabetétekből, bankbetétekből, ékszerekből, műkincsekből és egyéb javakból az alap egyetlen fillért sem látott viszont Az üzemek, gyárak, műhelyek pedig, amelyeket az Elhagyott Javak Kormánybiztossága azonnal bérbe adott – egy két év alatt követhetetlen átalakuláson mentek keresztül. Megmaradtak viszont, amivel a pénzügyi kormányzat sem tudott mit kezdeni: az ingatlanok közül a falusi, vályogból vagy vertfalból épített 1-2 szobás házak.
Bár 1947 végéig számos hagyatéki tárgyalást lefolytattak, azok azonban az ügyek kis hányadát jelentették. Az elhúzódásnak több oka is volt. A kormánybiztosság az elhagyott ingatlanokra elidegenítési tilalmat mondott ki, ezért az alap, mint örökös, azokhoz csak hosszas peres eljárások útján juthatott hozzá és adhatta el. Kezdetben hiába szorgalmazta, hogy a hagyatéki tárgyalásokról értesítést kapjon, hogy a rá tartozó ügyekben szerepet vállalhasson, a bürokrácia ezt megakadályozta. Például a falusi jegyzők papírhiányra hivatkozva nem küldenek számára idézést a hagyatéki tárgyalásokra.
1948. január 8-án nógrádi Sándor miniszterelnökségi államtitkár az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának hatáskörébe tartozó elhagyott javakról a Pénzintézeti Központot megbízza a leltározással. Ez megtörténik, de eredményét eltitkolják az alap elől, holott annak ismeretében meggyorsíthatta volna az őt megillető javak összeszedését. (Ez a leltár a Pénzintézeti Központ levéltári hagyatékában megtalálható, segítségével pontos képet lehetne nyerni a zsidóságot illető javak mennyiségéről, tartalmáról.)
Külön nehézséget jelentett a jogi eljárás folyamán a hatóságok negatív hozzáállása is. A beadványokat elfektették, a legkisebb kétely esetén visszadobták. A tárgyalásokon gyakran bukkantak fel az elhunyt rokonaiként jelentkező idegenek. Többször előfordult, hogy a községben lakó német névrokonok próbálták megszerezni a gazdátlanul maradt házat. A német nevekből az ötvenes évek elején egyéb félreértés is származott. A háború végén elmenekült volksbundisták ingatlanai és értékei, mint a deportálásban elpusztítottaké is, az Elhagyott Javak Kormánybiztosságának Felszámoló Bizottsága kezelésébe mentek át Számos esetben, ha a németes családnevet nem követte jellegzetesen zsidó személynév, a helyi tanács az ingatlant elvonta az alap elöl. Különösen gyakori volt ez a „félreértés” a német nemzetiségi falvakban. Egy- egy ilyen téves eljárás korrigálása néha évekig elhúzódhatott.
Vályogházak az alapnak
Az alap a hosszas eljárás folyamán megszerzett ingatlanok értékesítését 1949 második felében megkezdte, mert a többségében falusi egy-két szobás vályogfalú és rossz állapotú házakat mihamarabb értékesíteni kellett, nehogy állagmegóvásuk az alapot terhelje. Az alap az értékesítésből még abban az évben 196 000 forinthoz jutott.
1951-ben Weiss Arthur, az akkor már csak Országos Helyreállítási Alap megbízott ügyvédje – mert az alap nevéből a lényegre utaló Zsidó jelzőt egy 1951-es pénzügy-minisztériumi rendelet törölte – megkezdi a főváros pesti részének mintegy 27 500 telekkönyvi betéteinek és a gödöllői telekkönyvi hatóságtól ide átcsatolt községek 24 000 telekkönyvi betéteinek szisztematikus átvizsgálását Nem sokkal később egy folyamodványában beszámol arról, hogy az addig átvizsgált 6000 bejegyzésből 600 ingatlan mutatkozik az alap szállományi érdekeltségébe tartozónak. Az így számításba jöhető 4500-5000 ingatlan nem került az alap tulajdonába, mert azokat méreteik miatt 1952-ben államosították
Egy 1953. júliusi feljegyzésből erről értesülhetünk: „Az 1952. 4. sz. tvr-rel kapcsolatosan megállapodás jött létre a Belügyminisztérium Igazgatási Főosztálya és az alap között a tekintetben, hogy az alap tulajdonában lévő ingatlanok közül a hat lakószobát meghaladó terjedelmű ingatlanok állami tulajdonba kerülnek, ezen aluliak az alap tulajdonában maradnak“. Vagyis a Párizsi Békeszerződést megszegve elveszik az alap legértékesebb vagyonát
Egy másik 1953-as áprilisi jelentésből kiderül, hogy az alap addigi összes bevétele az OTP zárolt számláján még együtt van, senki semmilyen támogatásban nem részesült.
Az OTP zárolt számláján 1954 decemberéig 5 862 651 forintnak kellett volna összegyűlnie. Az 1953-54-es év folyamán azonban csaknem a teljes összeget felvették a számláról, részint a hitközség számára és nevében, részint a Pénzügyminisztérium államtitkára és az Egyházügyi Hivatal elnökének utasítására. Csupán mintegy 2000 forintot hagytak benne.
Az Egyházügyi Hivatal bekebelezi az alapot
Az Országos Helyreállítási Alap, mint a Minisztertanács Titkárság felügyelete alatt működő önálló szerv jogköre 1954. december 31-ével megszűnt. Nevében ugyan tovább funkcionált, de tényleges tevékenységét az Állami Egyházügyi Hivatalra ruházták át a „kisepert” OTP-számlával és az el nem adott 161 ingatlannal.
Az Egyházügyi Hivatal utasításai szerint 1955. január 1-jétől 1979-ig a kezelésében lévő további ingatlanokat értékesített, a befolyt bevételeket az OTP a 225 730 számú „K” zárolt betéti számlán kezelte, ahonnan rendszeresen emeltek le pénzösszegeket a Magyar Izraeliták Országos Irodája, majd Központja részére történő átutalásra, illetve ezen a címen. Tehát az egyházak meghirdetett állami támogatása, a zsidó felekezet esetében az elpusztítottak vagyonából került ki. Az alapítvány tevékenységéről szóló 1978-as jelentés arról számol be, hogy az ekkorra már csak 16 ház, 12 telek állományból 5 ház, 5 telek eladása van folyamatban. A fennmaradó 18 ingatlan pedig várhatóan kisajátítással, illetve ajándékozással a Tanácsszervek Hivatala és a Város és Községfejlesztési Minisztérium jóváhagyásával állami tulajdonba kerül.
Az Országos Helyreállítási Alap 1955. január 1-jei gazdaváltása idején még mindig folyamatban volt 226 le nem zárt holtnak nyilvánítási és államosítás alóli mentesítési ügy. Ezek közül 1978-ig e 223 ingatlant kénytelen volt hatókörébe vonni. Azonban új esetekkel nem foglalkozott, ahelyett, hogy szorgalmazta volna, inkább visszautasította az olyan ügyek kivizsgálását, melyek egy-egy ingatlant vagy más értéket mentesített volna az államosítás alól.
Több hónapos levéltári kutatás után megállapítható, hogy 1946 óta az alap saját körében nem történt meg az örökösök nélkül maradt ingatlanok és más javak – az előbbieken túlmenő, szélesebb körű – tulajdonosi illetékességének teljes körű felmérése.
Pedig hogy milyen mennyiség állt volna rendelkezésére, arra bizonyos tényekből lehet következtetni. Az alap 1957-es jelentése hivatkozik Borsod-Abaúj-Zemplén Vármegye Tanácsa Igazgatási Osztályára. Azt közölte, hogy 162 miskolci ingatlanban az alap érdekeltnek látszik, továbbá a miskolci járásbírósághoz tartozó 52 községben – átlagban két-három – ilyen ingatlan található. E számokat és ezeket alátámasztó más adatokat is figyelembe véve megyénként átlagosan 500-600 ingatlanra tehető, illetve a 19 magyarországi megyét számításba véve számuk 5000 és 10 000 közöttire becsülhetőek
A megmaradt 384 ingatlant az ÁEH Országos Helyreállítási Alapja 1955. január 1-jétől a nyolcvanas évek elejéig bezárólag részben értékesítette, másrészt azokat államosították. A nem is olyan régen történt értékesítéssel kapcsolatban felmerül: Hová folynak be a húsz- vagy még több évi részletre eladott ingatlanok tulajdonosai által ma is fizetett havi törlesztések? Nem ez az egyetlen kérdés persze, mely ma megválaszolásra vár.
*
A Szombat a Zsidó Helyreállítási Alappal kapcsolatos kutatás új tényeit a későbbiekben is közli.
Címkék:1995-09