A „hegyi zsidók” elvándorlása

Egyes tudósok szerint a diaszpóra legrégibb zsidó közössége a Kaukázusban 1500 éve megszakítás nélkül élő hegyi zsidóké. Ők azt tartják magukról, hogy még az első templom i. e. 586-ban bekövet­kezett pusztulása után vándoroltak a Kaukázusba. Talán a Babilonba hurcolt zsidók egy kisebb csoportja vándo­rolt észak felé – vélik a történészek. Sok évszázados történel­mük folytán mindig jól megvoltak a helyi lakossággal, mert a sokféle vallást és etnikumot befogadó Kaukázus népei meg kellett tanuljanak békében élni egymással.

A hegyi zsidók döntő többsége most elhagyja a Kaukázust, mert a Szovjetunió szétesése után fellángolt helyi háborúk miatt az élet itt bizonytalanná és veszélyessé vált Kétharma­duk, mintegy negyvenezer ember már Izraelben van, évente további kétezer alijázik. A hegyi zsidóság kulturális elitje azon­ban igen vegyes érzelmekkel nézi az exodust. Mivel népcsoportjukra – a szovjet zsidóság többségétől eltérően – nem jel­lemző a kiemelkedő szellemi teljesítmény (talán az egyetlen diaszpórabeli zsidó közösség voltak, amely a közelmúltig több­ségében földművelésből élt), Izraelben leginkább csak segéd­munkára van esélyük. Mindehhez társul, hogy erősebb törzsi hagyományaik, szokásaik miatt új hazájukban gyakran lenézés az osztályrészük. A dinamikus izraeli társadalom pedig kultu­rális hagyományaik iránt nemigen érdeklődik, így félő, hogy az évezredes múltú hegyi zsidók gyökértelen, perifériára szoruló csoporttá válnak a modem Izraelben. Ezért a hegyi zsidó értel­miség és elit egy része vagy nem akar alijázni vagy először be akarja fejezni néprajzi gyűjtőmunkáját, hogy népük hagyomá­nyait és kultúráját – legfőképp önálló nyelvüket, a dzsuhurit, ami a perzsa nyelv egy sajátos dialektusa – rendezzék és meg­mentsék az utókor számára.