A héber szavak magyar átírásához

(Hozzászólás)

Jólesz László a Szombatban értékes időszerű tanulmányában vázolta a héber nevek és szavak magyar átírásával kapcsolatos problémákat. A szerencsésen megsokasodó fordítások és zsidó tárgyú tanulmányok bőségesen szolgáltatják a példákat a fentebb említett témában uralkodó, sokszor értelemzavaró zűrzavarra.

Nem mintha mind ez idáig a magyar nyelvből hiányoztak volna a héber szavak, szemrevételezve akár a valamikori köznyelvi zsargont, akár a Bibliát és a vele foglalkozó magyar nyelvű irodalmat. Az utóbbiak azonban csaknem kivétel nélkül valamilyen közvetítő nyelv, a jiddis, illetve a latin és a görög révén érkeztek a magyarba, így írásmódjukban eléggé eltértek eredeti hangzásuktól és szóképüktől.

A magyar helyesírásban elfogadott és követett gyakorlat szerint a latin betűkkel író nyelvekből a szavakat eredeti módon, a nem latin betűs nyelvekből pedig fonetikusan írjuk át. Ez alól kivétel a hagyományos, illetve a hanglejegyző (tudományos) írásmód.

Ezt, vagyis a fonetikus leírási elvet követi a Magyar Zsidó Lexikon írásmódja, ami nemcsak azt jelenti, hogy akad tehát követendő példa is, hanem hogy azóta több mint egy emberöltő telt el, s a világgal együtt a (héber) nyelv is változásokon ment át. Az alapvetően következetes átírás keveri a zsinagógai askenázi héber olvasatot, a beszélt szefárd kiejtéssel. Az általuk használt átírás azért kevert, mert jelölik a dagés nélküli táv hangot „sz” olvasattal, viszont a hólem és a kámec katan hangokat minden esetben „o”, „ó” óval jelölik, a hólem „au”, „aj”, „ou”, „oj”, „uj”, „ij”, „üj” esetenként (vidékenként) változó askenázi olvasata helyett. Az ״o”, illetve az ״ó” használata sem a hosszúságra, hanem a hangsúlyra utal. A hólem szefárd ejtése „ó”, míg a kámec katan ejtése rövid hátulképzett „á”, illetve egyes esetekben „o” hang. A hé és hét hangokat „h”-val, míg a pontozatlan cháf hangot „ch”-val írja át. S lényegében ezek azok a hangok melyek ejtése, illetve leírása problémát jelenthet, hiszen sok közülük nincs meg a magyar nyelvben. A torokképzésű alef és ájin hangokat egyáltalán nem jelöli.

Az izraeli ortodox zsidó legalább három nyelven beszél. Érti és beszéli a modern héber nyelvet, beszél jiddisül, mert ez a hagyomány nyelve, és ősei iránti tiszteletből beszéli a származási ország nyelvét is. A Szentiratokra hivatkozva, vagy azokból idézve azonban csak a hagyományos askenázi kiejtéssel él.

Az izraeli második és harmadik nemzedék nyelvében, vagyis a mai héber kiejtésben a szefárdi kiejtés a mérvadó, és annak is egy egységes formája. A szefárd és a keleti bevándorlókkal ellentétben nem ejtik a torokhangot, mint pl. az ájin. Az alef már csak héber írásjel, átírásával nincs gond (valamikor ejtett torokhangot jelölt, ma már sem a keletiek sem a szefárdok nem ejtik). Az ájin helyén a legszabrébb szabre, ״cabar” is egy kis zökkenésnyi szünetet tart, vagy orrhangon elnyújtja az utána következő magánhangzót, ezért tudományos átírásban talán indokolt egy kis „ ’”-vel jelölni, de el is hagyható.

Az utóbbi időkben mintha az ájin ejtése is valamennyire visszatérne.

Ha már eldöntött, hogy a fonetikus átírás elvét célszerű alkalmazni, egy általános, vagy ideális kiejtést érdemes alapul venni, amit talán senki sem beszél, de ami visszatükrözi a héber egyezőségeit, illetve különbségeit a magyartól, s megérthetővé válik az átírt szó is.

Kritikus mássalhangzók:

Bét, vét (pontozatlan bét): ejtése hasonlatos a magyar béhez, bár az ajakzár felpattanásának pillanatában valamivel erőteljesebb, de „b”-vel minden további nélkül jelölhető. A pontozatlan bét hangot minden esetben tiszta, magyarnak is megfelelő vé hanggal ejtik, jelölése ezért csak és kizárólag „v”. Így merkava és nem „merkaba”. (Bár érdemes azon elgondolkodni, hogy a magyarban meglévő zöngés zöngétlen párokat, f-v, p-b, stb. a héber betűjelölésben inkább a likvid és zárhangok ellentéteként oldották fel, Bét-Vét, Pé-Fé [dágés nélküli pé]).

Hé: Modoros (askenázi cabar) ejtésben nem is ejtik, csak az utána következő magánhangzót, egyébként viszont normál há hang, jelölése (szóvégi helyzetet kivéve, amikor valóban néma), igencsak indokolt, mert a legtöbb esetben jelentés meghatározó szerepe is van, „h”.

Hét: (askenázi cabar) ejtése sima há hang, a keleti-szefárdban a torokhang felé csúszik el, de egyszerű „h”-val lehet jelölni.

Káf, cháf (pontozatlan káf): a káf ejtése sima ká, s jelölése is „k”, míg a pontozatlan káf (askenázi cabar) ejtése sima há hang, a keleti-szefárdban a német „ch”-nak felel meg, s mivel jelentés elkülönítő szerepe is van, ezért ajánlatos ekként „ch”-val jelölni, s nem másképp.

Kof: Erőteljesen ejtett ká, de sokkal inkább a magyar kához áll közelebb, s nem indokolt külön megkülönböztetése (másfajta ká, mint a káf, „q”, stb., bár jelentés elkülönítő szereppel bír), s így „k”-val lehet jelölni.

Tév, szév (pontozatlan táv): ejtése, enyhén kakuminális „t”, minden esetben jelölhető a magyar „t”-vel.

Magánhangzók:

A legtöbb probléma abból adódik, hogy a héberben háromféle hosszúságot különböztethetünk meg, ami a magyarban nincs meg, így jelölése nehéz. A leghosszabban ejtett héber magánhangzó kiejtési ideje a magyar hosszú magánhangzóknak, a rövidebb, a rövid magánhangzóknak felel meg. A legrövidebbeket, melyet félhangoknak szokás nevezni, hol egyáltalán nem ejtik, hol pedig néha egész hosszan, bár írott formájukban továbbra is félhangok maradnak. A héberben egyáltalán nincs meg a magyar a hang, nincs ö és ü. Az előzőre egy példa: a TeVI’áH (követelés, felszólítás) szóban, melyet „tvia”-ként lehetne átírni, egyáltalán nem ejtik a SVÁ félhangot, míg a NeSZI’Á (utazás), TeHIJA (feltámadás) szavakban igen és ráadásul jól hallhatóan, igen hosszan. Mindegyik helyen ugyanaz a SVA felhangzó áll. Semmiképpen nem ejtenek azonban kis ״ö” hangocskát. Sokkal nyíltabban, széles ajaknyílással, inkább kisebb ״e” hangot. A jelölése azonban az említett példákban, inkább csak az utóbbi esetben indokolt, mert a magyar szövegben jobban visszaadja a szó eredeti hangzását, vagyis: neszia, tehija.

„A” vagy „Á”:

A héberben nincs a hang. A magyarban az „a” és az „á” két egészen máshol és máshogyan képzett hang, tehát nem olyan hangpárok, mint az „o”-„ó”, „i”-„í” stb. Az „a”-n a vessző másik hangot jelöl, nem a hosszúságra utal. Mégis, a téves analógia alapján, egy szó átírása esetén hajlamosak vagyunk az „a”-t röviden, és az „á”-t hosszabban olvasni. Másrészt, szókezdeti helyzetben az ״á” átírási használata már csak azért sem szerencsés, mert kivételektől eltekintve a héber inkább szóvégi, néhol szó belseji hangsúlyos. Ennek az önkéntelen ״áthasonításnak” („a”) rövid („á”), hosszú kapcsán célszerű a héberben ejtett rövid „á” hangot „a”-val jelölni, csupán csak hogy rövidebben ejtsük, másrészt a héber „á” hang sokkal mélyebben képzett, mint a magyar „á” hang, és talán ennélfogva nem annyira torzító.

Ács Gábor