A hazai antiszemitizmus kistükre

(Antiszemita közbeszéd Magyarorszá­gon. B’nai B’rith Első Budapesti Kö­zösség, 2001, 232 oldal, 840 Ft.)

Az Antiszemita közbeszéd Magyaror­szágon 2000-ben című kiadvány meg­jelentetése az első jól átgondolt és jól előkészített próbálkozás a magyar zsi­dóság részéről, hogy a zsidógyűlölettel valamiképp fölvegye a harcot.

Az antiszemitizmus elleni küzdelem útja teljesen kitaposatlan Magyaror­szágon. A magyarországi zsidóság hi­vatalos intézményei hagyományosan az államhatalomhoz fordultak, ha az ellenük irányuló támadásokat megelé­gelték vagy az addiginál veszedelme­sebbnek vélték. Az Egyenlőség, a „zsi­dó hitű magyarok” hetilapja, a zsidó hitközség félhivatalos orgánuma 1882 és 1939 között roppant harcias hang­nemben polemizált az antiszemita saj­tóval. Alapállása mindig ez volt: hiába mondjátok ránk, hogy nem vagyunk magyarok, mi bebizonyítjuk, hogy ugyanolyan jó vagy éppen még jobb magyarok vagyunk, mint a bennünket vádolok. A náci Németországgal szö­vetkező Magyarországon ez a politika roppant felemásnak bizonyult. Az adott keretek közt segíthetett fenntar­tani a zsidóság önbecsülését, ám a törvényes keretekhez való ragaszko­dással teljesen védtelenné tette a zsi­dókat arra az esetre, amikor épp a tör­vény fordult ellenük.

1945 után a kommunista diktatúra ismét csak nem nyújtott más alternatí­vát, mint az államhatalom iránti lojali­tást. Ez egy darabig elfogadhatnak tűnt sok zsidóságához ragaszkodó em­bernek is, mert úgy hitték, ez a hata­lom áll sziklaszilárdan az antiszemitiz­mus feléledésének útjában. Hamar rá­jöttek azonban, hogy a zsidóság fel­éledését a hatalom épp oly szilárdan gátolja. A kommunista állam iránt lojá­lis hitközség elvesztette minden legiti­mitását.

1989 után így nem volt követhető hazai politikai hagyomány a magyar zsidóság előtt, amely így „importra” szorult. Az újjáéledő cionizmus recept­je a távozás volt, így nem adott választ arra a kérdésre, miként alakítsa viszonyát a zsi­dó közösség az államha­talommal. A szintén fellendülőben lévő ultra-or­todoxia sem adott útmu­tatást e téren, mivel hí­veitől a teljes befelé for­dulást várta el.

A szellemi potenciál­ban nem túlságosan bővelkedő hitközség, a zsidó közösség hivata­los képviselője így rossz alternatívák között há­nyódott: szószólói hol harcosan támadók, hol szervilisek voltak, a napi politizálást pedig a ve­zető klikk pillanatnyi ér­dekei vagy más, a kö­zösség által nem látható szempontok határozták meg. A zsidó politikacsi­nálás terén semmiféle stratégia nem létezett.

Pedig stratégiára in­kább lenne szükség, mint bármikor máskor. Az antiszemita mozgalmakkal való cinkos összekacsintás a kormány bírálatát igényelné, a kárpótlás mihamarabbi elrendezésé­nek igénye pedig a bírálat mellett a kormánnyal való együttműködést is. Az anticionista jelmezben világszerte hallatlanul felerősödött zsidóellenesség a nemzetközi zsidó szervezetekkel való egységfrontot kívánna, miközben néha épp velük alakul ki konfliktus különböző kárpótlási ügyek miatt.

Ebben a roppant komplex helyzet­ben a B’nai B’rith, az egyik legpatiná­sabb nemzetközi zsidó szervezet honi csoportja próbálkozott meg első íz­ben, hogy a megújuló antiszemitizmus kihívására korszerű eszközökkel ad­jon választ. A nemzetközi B’nai B’rith e téren sok évtizedes tapasztalatát osztotta meg budapesti képviselőivel. E szervezet működteti az amerikai zsi­dóság legerősebb „anti-antiszemita” intézményét: az Anti Defamation League, (Rágalmazás Ellenes Liga) egya­ránt felszólal az antiszemitizmus és a rasszizmus minden más megnyilvánu­lása ellen, komoly befolyással rendel­kezik az amerikai közéletben.

E know how birtokában lehetett ké­pes a B’nai B’rith Első Budapesti Pá­holy arra, hogy – zsidó szervezetként talán először – élenjáró értelmiségie­ket mozgósítson az antiszemitizmus ellen, és velük egy komplex feladatot véghezvigyen. (A know how mellett feltehetőleg az is kedvező körülmény­nek számított, hogy a BB – a hitköz­séggel ellentétben – független az ál­lamhatalomtól, így kritikai hangját nem kell visszafognia.)

Az eredmény, az Antiszemita Közbe­széd Magyarországon 2000-ben. A 232 oldalas magyar és angol nyelvű ki­advány arra vállalkozott, hogy az ez­redforduló esztendejének zsidóellen­es uszító írásairól adjon áttekintést. A nyolc tanulmányt és bőséges doku­mentációt tartalmazó kötet a kiadó és a szerkesztők elmondása szerint nem vállalkozik többre, mint e gyűlöletbeszéd dokumentálására. Gazdag válo­gatást nyújtanak a szerzők az antisze­mita rögeszme legkülönbözőbb meg­nyilvánulásairól. Karsai László írása tematikus áttekintést ad: azt vizsgálja, miként foglalkoznak e rögeszme kép­viselői a magyar történelem külön­böző eseményeivel. Mihancsik Zsófia a szélsőjobboldali orgánumokat veszi sorra, és legszaftosabb kitételeiből szemléz. Schweitzer Gábor két eset- tanulmányt közöl a kötetben: bemu­tatja, miként reagált a jobboldali sajtó az erzsébetvárosi polgármester kezde­ményezésére, aki a városrész címeré­be – utalandó a kerület gazdag zsidó hagyományaira – egy menórát is fel­vett volna. Másik írása nyomon követi, mire jutott a Mazsihisz, amikor hatósá­gi úton próbálta kiűzni a könyvesbol­tokból a nyilas korszak egyik leghírhedtebb figurája, Kolosváry Borcsa Mi­hály könyvének reprint kiadását. Talán Tatár György írása lóg ki egy kicsit a többi tanulmány közül: Izrael-ellenességben marasztalja el a jobb- és balol­dali médiát egyaránt. Kitűnő tanulmá­nya revelatív e témában, fontos üze­net a célközönség liberális része szá­mára. Az viszont kétséges, hogy az írás helyén van-e, amennyiben a kötet célja a politikai mozgósítás a szél­sőjobb ellen.

Rendkívül fontos, hogy a zsidózás e gazdag gyűjteményét (rövidített) angol fordításban is közzétették, hiszen így igazán éles e politikai fegyver: hozzá­férhető egyebek között a világsajtó és az amerikai zsidó szervezetek számá­ra is. A rövidített fordítások helyett (vagy mellett) viszont talán szerencsé­sebb lett volna egy-két áttekintő írás: a közegben járatlan külhoni olvasónak nagyobb szüksége lenne valami kapaszkodóra, ismeretőre a témáról, mint a szaftos magyar zsidózások csi­korgó angol fordítására.

A könyv kiadását profi marketing munka kísérte. Tiszteletpéldányt kap­tak a napi- és hetilapok, az európai or­szágok, az USA, Kanada és Izrael kö­vetsége, a honi politikai élet fonto­sabb személyiségei és a zsidó szerve­zetek képviselői. Ennek (és persze a témának is) köszönhetően számot­tevő volt a médiavisszhang: kiadásáról beszámoltak a napilapok, több hetilap (így a Magyar Fórum is) részletes is­mertetőt közölt. Interjút készített a könyvről a Gondolat-Jel című rádió­műsor is.

Az antiszemitizmussal kapcsolatos stratégia továbbra is kidolgozásra vár. Mi a teendő azon kívül, hogy kijelent­jük és dokumentáljuk: az antiszemiták zsidóznak? A könyv megjelenése azonban mindenképpen fontos fegy­vertény: a magyar zsidóság képviselői a szellemi élet jeleseivel együttmű­ködve, színvonalasan, bátran és profi módon néztek szembe az uszító szélsőjobboldallal.

g.j.

*Magyar Zsidó Kulturális Egyesület 1989-ben már megmutatta, miként lehet élenjáró értelmiségieket és a zsidó közösséget összehozni, ám ez a forradalom lázában bekövetkezett múló sikernek bizonyult. 1990 után a Hitköz­ség visszaszerezte a magyarországi zsidóság képviseletének kizárólagos jogát, és ezzel a szervezettel az értelmiség nem kereste a kapcsolatot.