A hátsó traktus lakója
2007. augusztus 21. Vannak az emberi nemnek nagy történetei, amelyeket annak minden egyes tagja meg kell, hogy ismerjen. S vannak olyan nagy történetek, amelyekről azt gondoljuk, hogy jól ismerjük, pusztán alapvető, megkerülhetetlen voltuk miatt. A tizenöt évesen meggyilkolt holland-német zsidó Anne Franké mindkét csoportba beletartozik.
A világhíres napló az emberi remény, életvágy, a lét megrázó erejű dokumentuma. Szerzőjének, s a fizikai tárgynak, a tintával teleírt, telerajzolt, fotókkal díszített diáriumnak sorsa pedig az emberi gonoszságé. A két év pedig, melyet Anne a családjával rejtekhelyén, holland segítőik áldozatkészsége révén eltölthetett, az emberi nagylelkűségé és a rettenthetetlen bátorságé. A Gonosznak a modern történelemben tett legpusztítóbb, evilági tombolását monumentális, lábról leverő adathalmok, emlékek, térformák ugyanúgy képesek érzékeltetni, mint a legszemélyesebb, legintimebb apróságok. Már amennyire a Holokauszt s a többi égbekiáltó gaztett érzékeltethető, felfogható egyáltalán.
A Lublin-közeli haláltáborban, az emlékhellyé alakított Majdanekben jártam néhány éve. Lankás emelkedő tetején, katedrális-kupola méretű vasbeton idom alatt százezrek hamvai hegybe hordva: a halomra egy magas peremnek dőlve lehetett letekinteni. Ilyenkor elszöknek a szavak, megáll a szívverés, kimerevedik az idő. Hogy pontosan hol járok, azt elmém mégis abban a pillanatban vette tudomásul, amikor megpillantottam egy jéghideg barakkban beállított tárlóban két, arasznyinál nem nagyobb, széttaposott arcú hajas babát, egy, a hamuhegyben pihenő kislány hajdani játékait.
Anne Frankra emlékező vándorkiállítást hozott a budapesti Holokauszt Emlékközpontba az amszterdami Anne Frank Ház. Kiválóan szerkesztett, tetszetős paravánokon követhetjük végig egy szinte el sem kezdődött élet állomásait, melyben egyetlen röpke év is korszaknak számít. A kronologikusan szerkesztett tablók, mint a kommentárok keretébe foglalt Talmud-lapok: középmezejükben a kislány és családja sorsáról tanúskodó fényképek, napló- és visszaemlékezés-töredékek. Köröttük, mellettük az adott pillanat eseményei, a háborús dolgok aktuális állása, a nemzetközi gyűlölet-index, a halálipar, a pusztulás jelentései. Az Anne Frank kiállítás a lehető legszemélyesebben szól hozzánk, bravúrosan úgy, hogy jelentését s a történetet felnőtt és gyerek egyaránt érthesse. És ott vannak a tekintetek: áldozatok, túlélők, hősök és gyilkos gazemberek pillantásai korabeli fényképekről.
A tárlathoz az állandó kiállítás megrendítő szépségű terein át lehet csak eljutni: a látogató útját az újjávarázsolt zsinagógatér karzat-galériáján, Anne Frank történetével fejezi be. Míg oda eljut, képet kap egyesről és általánosról: egy országnyi, egy városnyi, vagy családnyi ember tragédiájáról, s megannyi személyes drámáról. A holokauszt legismertebb áldozata: Anne Frank családjával már óvatosan háború utáni életéről ábrándozott – búvóhelyén követhette a külvilág eseményeit, tudott a Normandiai Partraszállásról, a Hollandiához mind közelebb érő frontvonalak helyzetéről. Csodagyerek volt, csodafelnőtt válhatott volna belőle. Hogy a családot ki súgta be, ma sem tudható biztosan. Mikor a disznószemű gnóm, Karl Josef Silberbauer SS-tiszt (tanulságos portréfotója megtekinthető) és különítménye rájuk törte a rejtekhely, a “Hátsó traktus” ajtaját, Anne már szövegei letisztázásán, újraszerkesztésén dolgozott, a fenti címen, egy rádiófelhívás által fellelkesülten.
A valamikor 1945 márciusában, Bergen-Belsenben, tífuszban meghalt, s feltehetően egy tömegsírban elföldelt kislány naplóját 1947 óta 55 nyelvre fordították le és harmincmillió példányban adták el. Anne Frankról nemrégiben egy iráni hivatalos lapban, világszerte hatalmas felháborodást keltő karikatúra jelent meg: a képen Adolf Hitlerrel fekszik egy ágyban. A Führer így fordul hozzá: “aztán, Anne, ezt is írd meg a naplódban!”
Az Ördög itt jár a bolygón, emlékezni ezért is kötelességünk. Egy nehéz, tanulságos órát pedig el kell tölteni e kiállítással, vagy többet, az egész épületben. Gesztus ez, mellyel önmagunk, a puszta létünk, lehetésünk előtt is tisztelgünk.
Halász Tamás
(Forrás: www.kultura.hu)
