A harmadik “törvény”

Idén sűrűsödnek a félszázados szomorú évfordulók. Van közöttük egy különösen megdöbbentő. Egy olyan közjogi esemény emléke, amelyet napjainkban talán még az antiszemiták is hihetetlennek tartanak. Az 1941. évi XV. tc. volt ez, a “fajvédelmi törvény”, amely tiltotta a zsidók és nem zsidók közötti házasságot, sőt még a nemi kapcsolatot is. A rendszer legnémetebb “jog”-szabálya. Olyan zsidótörvény, amely kizárólagosan a “faji” gondolaton és elkülönítésen alapult, a vallást csak adatként vette figyelembe. Abszurditásához hozzátartozik, hogy ilyen törvényt még némelyik fasiszta állam sem hozott.

Teleki Pál miniszterelnök már körülbelül egy évvel előbb jelezte, hogy esetleg harmadik zsidótörvényre lesz szükség “a nemzet érdekében”. Neki volt ebben gyakorlata. Első miniszterelnöksége idején iktatták törvénybe a numerus clausust. Második miniszterelnöksége idején szavazták meg az 1939-es (második) zsidótörvényt. A harmadikat hellyel-közzel már megszavazása előtt is alkalmazták. A zsidókat például “faji” alapon szorították ki a cserkészetből, a cserkészeknek nagyszülőkig igazolniok kellett a “származásukat”; Teleki, mint főcserkész, támogatta a kampányt. (L. Gergely Ferenc: A magyar cserkészet története 1910-1945. A másik, külföldön írt cserkésztörténet, Bognár Gáboré, erről szemérmesen – vagy szemérmetlenül? – hallgat.)

A keresztény egyházak vezetői, akik a korábbi zsidótörvényeket megszavazták a felsőházban, döbbenten vették tudomásul a kezdeményezést. Kénytelenek voltak felismerni és elismerni Arany János bölcsességét: “Repül a nehéz kő, ki tudja, hol áll meg.” Különösen a katolikus egyház számára volt elfogadhatatlan, mert nemcsak az egyik legalapvetőbb emberi jog megsértését látta benne, hanem saját jogainak csorbítását is, ti. magát tartotta minden megkeresztelt ember házassága egyetlen jogforrásának. (Hogyan tudta hát Teleki összeegyeztetni a törvényt hívő lelkiismeretével? Talán ugyanúgy, mint az öngyilkosságot.) A katolikus főpapok nem szavazták meg a törvényt, a szavazás napján nem mentek el a felsőház ülésére. (Ezt a bíráló szigor úgy értelmezheti, hogy elzárkóztak a színvallás elől.) A protestáns egyháznagyok nemmel szavaztak. Bátor gesztusukra azonban árnyékot vetett annak a református lelkész-képviselőnek a magatartása, aki a képviselőházban megszavazta a törvényt.

A történészek egy része úgy véli, hogy a zsidótörvényeket a németek kényszerítették ki, és követelésüknek ellenállni veszélyes lett volna. Lehet, hogy igaz. Am a törvényt csendes közmegegyezéssel el lehetett volna szabotálni. Ahogy Olaszországban történt; ott még a hadsereg is részt vett a szabotázsban. Feltételezhető azonban, hogy az 1941-es törvény dolgában a kormány szembeszállhatott volna a berlini hisztériával, mert ennek gazdasági vagy biztonságpolitikai haszna nem volt.

A törvény hatályba lépése után kis ideig maradt valamelyes lehetőség a “vegyes” házasságra: a nem zsidó fél az izraelita vallásra tért át (judaizálás).

A XV. tc. egy volt az esztendő sok kegyetlensége közül. Akkor csatlakozott a magyar kormány a Szovjetunió elleni német agresszióhoz, akkor kezdték kihurcolni a munkaszolgálatosokat Ukrajnába, a majdnem biztos halálba.

1945-ben kormányrendelettel érvényesítették azokat a házasságokat, amelyeket a tilalom idején az állami anyakönyvezés megkerülésével, csak lelkész előtt kötöttek meg. Jó lenne tudni, hogy kik voltak és mely egyházakban szolgáltak azok a lelkipásztorok, akik az ember jogáért vállalták a börtön kockázatát.

Bán Ervin