A halraj röpte

 Az Ájin-csoport tárlatáról

Ez az új képzőművészeti cso­portosulás a Chagall-körből nőtt ki, s célja a kisebbségi kultúra felmutatása és szembesítése a szé­lesebb magyar kultúrával. A kö­zös gyökerek azonban félreismer- hetetlenek, amint az is megjósol­ható, hogy az Ájin-csoport mun­kássága magyar kollektívaként is je­lentőssé válhat.

Magén István elbűvölő hászid olajkép-sorozata, ha csak a tárlat napjára is, de valósággal megszen­telte a presszóasztalokkal betöltött földszinti teret. Vékony folttech­nikával, egymásba átúsztatott szí­nekkel, meseszerű alakokkal kel­tette életre ez a sorozat a hászid történelem és legendavilág ikono­gráfiáját.

Thury Levente két kompozíció­ja, amely fát, kerámiát és egyebe­ket vegyített meghökkentő-meg­győző harmóniába, azt hiszem, a csecsemőfej és a koponya szé­dítő azonosságát szemléltette. A kompozíciók szétcsúszott, mégis feszesen hiányos fakeretekbe il­leszkedtek.

Terebessy László kerámia-hal­rajai valósággal röpültek, annyi­ra légiesre sikerültek. Engem ezek a kecses halak az eszkimó művé­szet csiszolt csontfaragványaira emlékeztettek. Nem is oly lehe­tetlen átkerülni az egyik elem­ből a másikba – nem lehetetlen tehát az átlényegülés sem: ki le­het kászálódni az emberi létezés nehézvizéből, s el lehet röpülni transzcendenciába.

Engel-Tevan István egyetlen rajzzal jelentkezett, de ez is – a maga sötétlő gomolygásával, s precíz nagyvonalúságával – ha­zai grafikánk élvonalába állította őt.

Czeglédi Júlia japános szitái, Bence Lilla zománcai arról tanús­kodtak, hogy a cizellált műhely­munka a művészi gondolat közre­adásának elengedhetetlen feltéte­le – s hogy ez a feltétel telje­sült, már magában is az Ájin-cso­port igényességet tanúsítja.

Magén István két műanyag­plasztikája a pop-art hatását mu­tatta. Tímár Éva rafiahálóba illesztett üveg- és csempedarabkák­kal ért el erős művészi hatást. Kovács Johanna vegyes techni­kával készült három képe is mél­tó volt a vendégsereg figyelmére.

Benedek György három fekete gránitportréval jelentkezett. Közü­lük – a Kodály-portré mesterség­beli minőségén túl – a Hausner-fej durva monumentalitása volt feltű­nő.

Szilárd Gyula egyedülállóan érdekes égetett fatechnikával, s intarzia-munkával eleveníti fel a zsidó ornamentika hagyományát. Alig hiszem, hogy bárki a világon hozzá hasonló módon munkálkodna.

Az Ájin-csoport tárlata, hiába első jelentkezés volt ez, örömet ébreszthet valamennyiünkben: a mostani sanyarú időkben is ele­gendő lelkesedés, alkotóerő buzog a Chagall-kör vonzáskörében működő fiatal, és nem is oly fiatal művészeinkben ahhoz, hogy kife­jezzék magukat egy szélesebb közösség számára. Sokoldalú, mélyen gondolkodó művész legtöbbjük.

Az egyénieskedés korában külön öröm, hogy ők összeálltak. Nem féltékenyen vizslatják egymás mun­kásságát, hanem büszke szeretet­tel.

A zsidó s a keresztény kultúra egy-gyökerűsége is megnyilvánult ezen a kiállításon. Nem az ő összeállásuk irracionális, hanem azoké, akik valakikkel szemben szövetkeznek.

És még valamit: ez a tárlat, úgy érzem, túl tudott lépni a fáj­dalmas sopánkodáson, amely szá­mos zsidó rendezvény tartozéka. Öröm zsidónak lenni – bizonyították ezek az igényes munkák, de talán még nagyobb öröm keresz­tény és zsidó művészek kollektí­vájában annak lenni, amik va­gyunk.

Hadd kívánjak eredményeket, elismerést, méltó hírnevet a most induló kezdeményezéshez! Nem is oly nehéz jó művészetet létrehozni, gondolná az ember, pedig ne­héz, irdatlanul nehéz. S az már a színvonal műve, hogy könnyűnek tetszik, ami nem az. Átláthatatlan, túlkomplikált, fellengzős munkák helyett mind egy szálig olyan mű­veket láttunk, amelyek kiszólnak – szinte magukhoz húzzák a né­zőt.