A gyűlölet forrásvidékén

(Kende Tamás: Vérvád. Osiris Kiadó, 1995, 183 oldal, 620 forint. Zsidók Oroszországban 1900-1929, Magyar Russzisztikai Intézet, MTA Judaisztikai Kutatócsoport, 1995, 199 oldal, 295 forint)

Azt, hogy 1939 és 1945 között mi tör­tént a kelet-európai zsidókkal, többé-kevésbé tudjuk. Sikerült rekonstruálni a népirtás mechanizmusát, meglehető­sen ismerjük a mentési kísérleteket, a zsidó ellenállást. Ugyanakkor arról, hogy végül is miért és hogyan kerülhe­tett sor a holocaustra, a történészek máig sem képesek még csak közelí­tően pontos választ sem adni. Egy biz­tos: az antiszemita rögeszméket tápláló népvezér, Adolf Hitler egymaga semmiképp sem vehette rá nemcsak a néme­teket, de szinte egész Európát arra, hogy asszisztáljon a zsidó nép minden racionális megfontolást nélkülöző, utóbb még a német háborús erőfeszí­tést is jelentős mértékben hátráltató ki­irtásában.

Mi volt a kollektív téboly eredete? Er­re a rendkívül komplex választ igénylő kérdésre csak a zsidók és keresztények viszonyának elemzése révén felelhe­tünk: a gazdasági, a társadalmi, a vallá­si és lélektani okok ugyanis elválaszt­hatatlanul összekeveredtek, s a máso­dik világháború során a gyűlölet hihe­tetlen fellobbanásához vezettek. Ezt az addig példátlan, mert az egész konti­nensre egyidejűleg kiterjedő jelensé­get csak most, több mint fél évszázad­dal a fasiszta Németország veresége után kezdjük érteni, s ennek nagyon aktuális okai vannak. Egyrészt a kelet­-európai kommunista rendszerek össze­omlásával kutathatóvá váltak az anti­szemitizmus genezisét feltáró „tabu té­mák”, mód nyílt a sok szempontból hiányos, de mégis árulkodó levéltári dokumentumok feltárására, illetve még élő tanúk meghallgatására. Másrészt – s ez az ok legalább olyan fontos, mint az előző – a diktatúrák bukása, a rend­szerváltás után térségünkben irracioná­lis etnikai konfliktusok sorozata lángolt fel. Ezek fényében derengeni kezd, hogy az antiszemitizmus archetípusa volt a nemzeti és faji gyűlölködésnek, a „kollektív bűnbak” megteremtésének, és a holocaust mintegy megelőlegezte, modellálta például a délszláv polgárhá­ború „etnikai tisztogatásait”. Vagyis a kelet-európai zsidóság tragikus történe­te fájdalmas, de lezárt fejezetből konk­rét analógiák levonására alkalmas, a napjainkban zajló események megérté­séhez is fontos ismeretanyaggá vált.

Elég, ha egyetlen, gyakori jelenségre hívjuk fel a figyelmet, érzékeltetendő, hogy a párhuzam távolról sem önké­nyes, légből kapott. A gyűlölet örvényé­be került embereken, az öldöklésben részt vett szerbeken, horvátokon, bosnyákokon sajátos amnézia vesz erőt, mihelyt távolabb kerülnek a polgárhá­borútól. Ez az emlékezetkiesés rendkí­vül sokat mond a pszichoanalitikusok számára, mint ahogy az is, hogy a mé­szárlásokban aktívan részt vevő embe­rek idillikusán emlékeznek vissza arra, hogyan éltek együtt a még egységes Jugoszlávia keretei között más etni­kumhoz tartozó szomszédaikkal, nem ugyanezt a hangot halljuk, amikor pél­dául a magyar falvak lakói mesélnek ar­ról, hogy gyermekként miként játszot­tak, barátkoztak a deportálások előtt a helyi zsidókkal? A boldog együttélés­nek olyan pusztító erő vetett véget, amelynek természetével a visszaemlé­kező még utólag sincs tisztában, s amelyről mindenképpen szeretne elfe­ledkezni. Sajnos, a múltat, bármennyi­re szeretné is az ember, már nem lehet meg nem történtté tenni.

A zsidó-keresztény viszony százado­kon át nemcsak konfliktusokkal terhes, de mélységesen irracionális is volt: annyi fájó érzés tapadt hozzá, hogy el­fogulatlan elemzése máig nehézségek­be ütközik. Meggyőződésem szerint (s ennek Az utolsó vérvádak című, nem­rég megjelent könyvemben hangot is adtam) e súlyosan megterhelt viszony paradigmája, szimbolikus kifejeződése a vérvád volt Ezért olvastam fokozott figyelemmel a fiatal történész, Kende Tamás Vérvád című könyvét, mely az Osiris Kiadó rangos sorozatában jelent meg. Megjelenését látva első reakcióm az öröm volt: nagyszerű, hogy erről a témáról, amelyről évtizedeken át még csak szó sem esett nálunk (vagy ha igen, akkor kizárólag Tiszaeszlár kap­csán) gyors egymásutánban két könyv is napvilágot látott.

Ki a játékmester?

Aztán a kötet végére érve némileg csökkent a lelkesedésem. Kende Ta­más munkája ugyanis éppen azt illuszt­rálja, hogy ezt az amőbához hasonla­tos, számos tudományt (a néprajzot, a pszichológiát, a politika- és gazdaságtörténetet stb.) érintő témát milyen ne­héz megragadni. A legfőbb gondom ve­le: a szerző meg sem kísérel választ ad­ni a mai olvasót leginkább érdeklő kér­désekre. így könyve, amelynek Kelet-Európára, elsősorban Oroszországra és Lengyelországra vonatkozó anyaga rendkívül figyelemre méltó s jelzi szerzője kvalitásait és szorgalmát, jókora hiányérzetet keltett bennem.

Az első és alapvető gondot a foná­sok jelentették. Persze Kende Tamás választott területéből és a körülmé­nyekből következően nem juthatott hozzá, hogy az orosz levéltárakban ku­tasson, ezért kényszerült rá arra, hogy kizárólag a 19. és 20. században ki­nyomtatott könyveket használjon for­rásként. „A történész az előítélettel, így a vérváddal is csak akkor tud foglalkoz­ni, ha az kilép az előítélet, a tudatalatti sírjából. Magyarul, ha eset lesz belőle” – közli vitatható megállapítását a szer­ző. E megfontolás alapján ő kizárólag az úgynevezett „vérvádas pereket” vizs­gálta, vagyis azokat az ügyeket, ame­lyek eljutottak egy korabeli kelet-euró­pai (orosz vagy magyar) bíróság elé, ott azután ítélet is született, s az iratanya­got, vagy annak egy részét könyv alak­ban is megjelentették. (Szó se róla, az efféle perek anyagai becses fonásnak számítanak – de képzeljük el, ha pél­dául valaki az amerikai feketékkel kap­csolatos előítéletekről kizárólag a lincselés ügyekben lefolytatott perek alap­ján akarnak írni!)

Tudnivaló, hogy „klasszikus” vérvádper meglehetősen kevés volt, és túl­nyomó többségük meglehetősen ré­gen, a 18. század második felében és a 19. század első felében zajlott: az 1882-83-as tiszaeszlári és az 1912-es kijevi ügyek voltak az utolsók. (Ugyan­akkor vérvádas pogromokra 1946-ban került utoljára sor Kunmadarason, majd Kielcében, s ezeket is perek kö­vették, de a könyvben ezekről szó sem esik.) Azt, hogy ez a vérvádper-anyagokra koncentráló megközelítés mennyire leszűkítő, jól mutatja, hogy Kende Ta­más az a 19. század végén, a 20. ele­jén zajló nyugat-európai „precedens­perről”, a Dreyfus-ügyről említést sem tesz. Pedig ebben is a zsidókat kiáltot­ták ki minden gonoszság kútfejének, permanens veszélyforrásnak, ugyan­úgy, mint az előbb említett két ügyben, csak épp a francia bírák előtt a vér ri­tuális felhasználásáról nem esett szó. Egyébként az általa tárgyalt 1899-es csehországi, polnai eset is csak üggyel-bajjal tekinthető vérvádasnak, hiszen végül a zsidó vádlottat aljas indokból elkövetett gyilkosság miatt ítélték el, mint ahogy Dreyfus kapitányt is „köztörvényes” bűnért, hazaárulásért.

A vérvád jelenségét egyszerűen nem érthetjük meg, ha a pereken kí­vül a hisztériákat és a hiedelmeket is nem vonjuk be vizsgálódásaink köré­be. A gyűlölet vírusának aktivizálódási folyamata meglehetősen világos: a szí­vósan tovább élő, s a különböző poli­tikai erők és a keresztény egyházak ál­tal tudatosan manipulált hiedelmek ki­élezett, válságos helyzetben hisztéria formájában robbantak ki, s a legsúlyo­sabb esetekben Oroszországban pog­romhoz vezettek. Mellesleg a hisztéri­át kiváltó esetek, különösképpen a fel­derítetlen gyilkosságok és eltűnések büntetőjogilag is üldözendő cselek­ménynek számítottak, s ezek kapcsán került sor, viszonylag ritkán s akkor is főképp a hiedelmek elterjesztése és „megalapozása” céljából, vérvádperekre.

Kende Tamás könyve, témaválasztá­sából adódóan, főként a 19. századi orosz vérvádperekre koncentrál. Ez azonban nyomban felveti a kérdést, amit ő is feltesz: „Hová lettek a vérvádak?” (Ti. a 20. század folyamán.) Er­re a kézenfekvő kérdésre azonban a szerző nem képes válaszolni. Ezért az­tán meg sem próbál kontinuitást te­remteni a cári Oroszország pogromok­ba torkolló vérvádas antiszemitizmusa és a nácik által a helyi lakosság támogatásával elkövetett szörnyű népirtás között. Márpedig éppen ez az izgalmas kérdés: a különböző cárok alatt tör­tént esetek leírásait viszont az eltelt több mint egy évszázad alatt jócskán belepte a por.

S mert Kende Tamás nem képes ra­cionális választ adni a lényegi problé­mára, posztmodem teóriával „fűszere­zi” tényanyagát. Javára legyen mondva: nem „párhuzamos diskurzusként” fogja fel a történelmet, s azt sem állítja, hogy „annyiféle múlt van, ahány interpretá­ció” – pedig ez az elmélet most a me­nő, Rorty és Danto után szabadon hanem saját maga kever némi „esztéti­kai adalékanyagot” vérvád-krónikájához. Kár, hogy a pogromokat megelő­ző „karneváli hangulatra és a játék­mester” szerepére vonatkozó elméletét semmi sem támasztja alá: az egyes vér­vádas esetek közötti hasonlóság ugyan­is nem a felszínen, hanem jóval mé­lyebben rejlik. „Népi játéknak” azon­ban semmiképp nem lehet tekinteni az antiszemitizmus kitöréseit, hiszen a kollektív tébolynak, a tömérdek legyil­kolt zsidónak semmi köze az esztétiká­hoz. Szerencsére Kende Tamás is érzi, hogy az út, amelyen elindult, meglehe­tősen síkos, ezért végső soron a játékmester-teóriát nem erőlteti: az olvasó­ra bízza, hogy primitív vallási fanatiku­sokat, rögeszmés helyi értelmiségieket vagy cinikus antiszemita politikusokat és újságírókat képzel-e ebbe a megle­hetősen körvonalazatlan szerepbe.

Zsidók kényszerpályán

Kende Tamás elméleteit szinte „kéz­ből” cáfolja a volt tanára, Krausz Tamás által szerkesztett kiváló kötet, amely A zsidók Oroszországban 1900-1929 címet viseli, s amelyet a Magyar Russzisztikai Intézet és az MTA Judaisztikai Kutatócsoportja adott ki.

Itt olvasható – többek között – Buzás Mária kiváló tanulmánya. Ebben a kö­vetkező jellemzést olvashatjuk az 1903 és 1905 között végrehajtott pogromok­ról, amelyeknek valóban volt egyfajta forgatókönyvük, „koreográfiájuk”. „A tö­meg énekelve, szent ikonnal, a cár ké­pével és nemzeti zászlóval (ezenkívül a metropolita áldásával) az utcára vonul, a városparancsnok elé, aki hallgatóla­gosan beleegyezik abba, ami történni fog (sőt az is előfordult, hogy megjelöl­te, meddig tarthat az esemény). Ezek után a rendőrség és a katonaság meg sem kísérli megakadályozni a pogrom kitörését, sőt esetleg közre is működik benne, és bizonyos idő elmúltával lép csak közbe, ha a zavargás már az álta­lános közrendet veszélyezteti.”

A Zsidók Oroszországban című kötet legnagyobb érdeme – az olyan hihetet­lenül érdekes anyagokon túl, mint a Bund New York-i archívumából szárma­zó, 1903-as gomeli pogrombeszámoló – az, hogy pontosan érzékelteti azt a kényszerpályát, amelyre a kelet-európai zsidók a század elejétől kezdve s külö­nösképpen a bolsevik forradalom kitö­rése után kerültek. Ha megunták az ál­dozatok sorsát és befolyást akartak gyakorolni a társadalmi-politikai fejlő­désre, a magyar zsidóknak sem igen voltak választási lehetőségeik, az oroszoknak pedig még kevésbé, nem te­hettek mást: előbb a különböző balol­dali pártok és csoportok, majd a bolse­vikok felé sodródtak, illetve aktívan részt vettek mozgalmaikban.

Az 1918 és 1920 között lezajlott nagy európai antiszemita hullám Orosz­országban a fehérek megszállta terüle­teken a pogromok soha nem látott so­rozatát idézte elő, s valójában az egész kelet-európai térségben lezárta a klasszikus értelemben vett polgári emancipáció folyamatát. A fehérek a vörö­sökkel azonosították a zsidókat, s már csak ezért is képtelenek voltak megfé­kezni katonáik és a hozzájuk csapódó szabadcsapatok zsákmányéhség is táp­lálta zsidógyűlöletét. Mindez oda veze­tett, hogy – bár a polgárháborúban oly­kor egyes vörös alakulatok is követtek el önkényeskedéseket és kilengéseket – a zsidók tényleg csak a fegyelmezet­tebb s az antiszemitizmust „elvben meghaladó” vörösöktől remélhettek vé­delmet. A bolsevikok győzelme után természetesen megpróbáltak beillesz­kedni a szovjet rendszerbe.

Amelynek azután első dolga volt fel­számolni az autonóm zsidó szervezete­ket. Ráadásul a kommunistáknak a tö­megekből sem sikerült „kinevelnie”, legföljebb kordába szorítania a zsidók iránt érzett és a legősibb hiedelmek táplálta előítéletes gyűlöletet. Számom­ra nem a Bunddal, az Általános Zsidó Munkásszövetséggel kapcsolatos politi­katörténeti anyagok voltak a legérdeke­sebbek a kötetben, hanem például az a GPU-jelentés, mely 1926 júliusa előtt, de már Lenin halála után készült a „zsi­dókérdésről”. Ebben a helyi GPU-kirendeltségek informátorai félelmetes s alighanem teljesen helytálló képet rajzoltak a szovjet tömegek zsidógyűlöle­téről. Csak ebben a jelentésben négy (!) kiterjedt vérvádhisztériáról esik szó, s világosan kitűnik, hogy a NEP-korszakban felhalmozódó népi elégedet­lenség milyen elementáris erővel keres­te a „levezetést” a zsidóellenességben. Mint tudjuk, Sztálin, aki bár nem ked­velte a zsidókat, pogromok szervezésé­nél sürgetőbbnek tartotta a „nagy ter­ror” mechanizmusának megalkotását. Tény ugyanakkor, hogy a „népek atyja” az antiszemita-kártyát nem dobta el végleg, és később, a második világhá­ború után még számolt kijátszásával. A Szovjetuniót lerohanó Hitlernek, illet­ve a náci megszállóknak tehát bőven volt mire alapoznia az intézményesült népirtást, s nem okozott számukra kü­lönösebb nehézséget, hogy Izrael né­pét egyetemes bűnbakká tegyék Ukraj­nában…

Jámbor szándék

Még egyszer ismétlem: nagyon jó, hogy ma nálunk felélénkült az érdeklődés az etnikai és faji gyűlölet története iránt. Hasznos lenne koncentrálni az erőket, s kutatóközpontot létrehozni a vérvád, illet­ve a destruktív tömegpszichózisok tanul­mányozására. Ha erre a célra legalább minimális anyagi fedezetet lehetne teremte­ni, nemzetközi figyelemre is méltó ered­ményeket érhetnénk el az eddigi kutatá­sok alapján. De újra oda jutunk: vagy a szándék hiányzik a tudományos elképze­lések támogatásához, vagy a pénz. Azért ne csüggedjünk. A hihetetlenül nehéz anyagi körülmények között mégiscsak megjelent könyvekből, ha mást nem is, re­ményt meríthetünk a további kutatáshoz.