A Füttyös kalauznő festője

Látogatás Felekiné Gáspár Anni otthonában

Közel a kilencvenhez, fiatalos frissességgel emlékezik a megpróbáltatásokkal teli múltra, beszél a jelenről és a jövőről Felekiné Gáspár Anni Munkácsy-díjas festőművész.

Lakóhelyén, a zuglói régi, kissé megkopott külsejű, de még mindig szép villaszerű épületben csend és nyugalom vesz körül bennünket a patinás bútorokkal berendezett szobában, ahol az eltelt évtizedekben készült festményei díszítik a falakat. Sűrűn egymás mellett, fölött és alatt a közelmúlt jó néhány tudósának, művészének, közéleti személyiségének portréja függ, az évszázad kulturális élete sok jeles képviselőjének arcmása tekint ránk. Megfestette – hogy csak néhányat említsek – Heller Bernát orientalista, irodalomtörténész, néprajztudósnak, az Országos Rabbiképző Intézet egykori professzorának; Richtmann Mózes judaikakutató, történetírónak; Szemere Samu filozófusnak, a Magyar Tudományos Akadémia csaknem száz évet élt tagjának; a nemrég elvesztett kiváló kortárs, írótörténésznek, Scheiber Sándor professzornak; Péterfi István újságíró, neves zenekritikusnak; Gál György Sándor író-zenei szerkesztőnek, világszerte ismert zongoraművésznőnk Fischer Anniénak és a magyar zsidó közösség több más kiemelkedő képviselőjének portréját. Önarcképek örökítik meg a fiatal, a középkorú művészasszonyt, örömök, sikerek, tragédiák tanúját, a holocaust túlélőjét.

Hol, hogyan, mikor indult el termékeny, gazdag életpályáján, miként követték egymást sikerek, csalódások, erről ad számot kevés szóval, megható őszinteséggel.

– Szüleim a századfordulón Amerikában próbáltak szerencsét, de elképzeléseiket nem tudták valóra váltani, ezért hazajöttek. Kilencszázkettőben születtem Budapesten. Apám Tiszalökről származott. Nyelvtanár volt, nyolc nyelven beszélt, köztük angolul, németül, franciául, spanyolul. Miskolcra mentünk lakni, ott nyitott nyelviskolát. Miskolcon jártam elemi iskolába. A háború idején szüleim újra a fővárosba költöztek, Pesten folytattam a tanulást. Főleg rajzolni szerettem, a többi tantárgy kevésbé kötötte le a figyelmemet, még talán leginkább a történelem és a földrajz. Tanáraim felfigyeltek rám, azt mondták tehetséges vagyok, foglalkozni kell velem. Beírattak a Fővárosi Iparrajziskolába, ahol Benkhard Ágost tanított, aki a két háború között a Képzőművészeti Főiskola tanára, majd rektora lett. Tanulmányutakat tett Olasz- és Spanyolországban, sok kiállításon szerepelt itthon és külföldön. Ő és Burghardt Rezső indítottak el pályámon, de sokat köszönhettem Bernáth Aurélnak, a méltatlanul elfelejtett Börzsönyi Ferencnek, a Kernstok és Vaszary tanítvány Novotny Emil Róbertnek. Figyelemmel kísérték próbálkozásaimat, tanácsokkal láttak el, de az az igazság, hogy senkinek a modorát, stílusát nem tudtam átvenni, mindent magam akartam kitapasztalni, kipróbálni.

Egészen fiatalon növendéke lettem különféle szabadiskoláknak, egy ideig lehetőségem nyílt rá, hogy az európai fővárosok képtárait látogassam. Aztán hosszú időre vége szakadt ennek, a viszonyok úgy alakultak, hogy kenyérkereset után kellett néznem, egy cég könyvelője lettem, s csak szabad időmben festhettem, rajzolhattam. Egymást követték a jogfosztó zsidótörvények, a korlátozó rendelkezések, jött a háború és életkörülményeim mind rosszabbak lettek. A pesti Alkotmány utcában laktunk. Ott volt egy Strasser nevű szobrász műterme. A tulajdonosát elvitték munka- szolgálatra, felesége átengedte a helyiséget Bernáth Aurélnak, aki beleegyezett, hogy néha felmenjek hozzá. Tanítgatott. Az Alkotmány utca és a Vilmos császár út, a mai Bajcsy Zsilinszky út sarkán volt a Seemann-féle kávéház. Odajárt sakkozni Kassák Lajos. Egyszer rászántam magam, megszólítottam és kértem nézné meg, hogy mit csinálok. Nem volt túlságosan barátságos ember, de hosszas kérlelésre ráállt, hogy félbeszakítsa a játékot, felkísért a műterembe. Egy ideig ott állt mögöttem, figyelte a mozdulataimat. Csak annyit mondott: Én ugyan másképpen festek, de maga azért csak csinálja, érdemes folytatnia…

A szobrász odaveszett valahol, a műtermét elvették az özvegytől. Én akkor Gondos Jenő textilkereskedő felesége voltam. Őt is behívták munkaszolgálatra, sose jött vissza. Az öcsémnek is ez lett a sorsa. Hamarosan a lakásunkat is elvették.

A nyilas rémuralom idején egyik helyről a másikra menekültünk. Egész családunk elpusztult. A lipótvárosi Tátra utcában bujkáltam, éjszakánként a puszta kövön feküdtem a lépcsőházban. Egy éjszaka pártszolgálatosok törtek ránk, körülfogtak bennünket, szidalmazás, ütlegelés közben mindenkit az utcára tereltek, felsorakoztattak, s ekkor már bizonyosak voltunk benne, hogy a Duna-parton végezzük. Az indulás előtti percekben érkezett oda motorkerékpáron egy fiatal tiszt, később tudtam meg, Tarpataky Zoltán rendőrfelügyelő volt, aki kimentette ezt a csoportot a nyilasok kezéből.

Második férjemmel, Feleki Rezső operaénekessel együtt értük meg a felszabadulást. Az ő első felesége is a fasizmus áldozata lett. Feleki munkaszolgálatos százada az Abonyi utcai gimnáziumban volt elszállásolva. Egyszer leszöktem hozzá, éppen bombatámadás érte a környéket, a folyosó ablakánál repeszdarabtól megsebesültem. A pincében egy munkaszolgálatos orvos távolította el testemből a repeszt és bekötözött.

Abban a pincében ért véget számunkra a háború. Mihelyt szabadok lettünk, első utam az Alkotmány utcai lakásunkba vezetett. Üres volt a szó legszorosabb értelmében. Egyetlen ágy maradt benne, szétszórt edényeket, egy-két törülközőt találtam.

Ismerősöktől megtudtuk, hogy Aradot megkímélte a háború. Odautaztunk, ott megesküdtünk. Néhány hónapig maradtunk. A férjem énekelt, tanított, én újra festhettem és boldog voltam. Képeimet a város lakói közül sokan megnézték.

Visszajöttünk Budapestre. Itt felélénkült a művészeti élet. A festők feladatokat kaptak és ezt én akkor örömmel fogadtam. Gondolja el, annyi kín, mellőzöttség, megaláztatás után végre vártak tőlem valamit, úgy éreztem, törődnek velem…

Volt egy pályázat, újjáépítési freskó tervet kellett készíteni. Jó néhányan pályáztunk, de a végén elmaradt az eredményhirdetés, valószínűleg egyik terv sem felelt meg a várakozásoknak. Előadásokon hallottunk, tanulmányokból értesültünk az új irányzatról, a szocialista realizmusról. Nekem ez azt jelentette, hogy a mindennapi életből, munkából, a környezetemben zajló eseményekből kell kiragadnom a jellemző, derűs mozzanatokat. Az ünnepek színe a piros volt. Én a vörös sok színárnyalatával dolgoztam, s noha elsősorban a meghitt interiőrök vonzottak és régi kastélyok, romok, a tájak, erdők, folyók, nem volt el- lenemre, hogy feldíszített utcarészleteket, vidám felvonulásokat, nevető gyerekeket, békés bölcsmosolyú öregeket fessek. Hiszen az előző korszakokban mind- ezek teljesen hiányoztak az életünkből, s mint az emberek százezrei, én is bíztam abban, hogy igazságosabb, emberségesebb társadalom alakul ki Magyarországon. Belevetettem magam a munkába.

Férjemet meghívták a Dohány utcai zsinagóga főkántorának. Elfogadta ezt a tisztséget, s odaadóan ellátta tíz évvel ezelőtt bekövetkezett haláláig. Ez a hitközségi funkció az én művészi pályafutásomra nem hatott kedvezően, de szűklátókörű politikai megítélések engem nem zavartak, örömömet leltem a festésben. Ötven őszén a Műcsarnokban nyílt első magyar

képzőművészeti kiállításra négy képemet küldtem be. Hármat elfogadtak. Köztük volt a Füttyös kalauznő. Ez Terikét ábrázolja, a negyvenkilences villamos lépcsőjénél az ötödik kerületi Klotild, most Stollár Béla utcában, a nyomda melletti végállomáson. Jó barátságba kerültünk, s amikor Teri pályát változtatott, évekig bejárt hozzám, vezette a háztartásomat. Most Pestszentlőrincen lakik.

A Füttyös kalauznőnek nagy sikere lett. Moszkvában, Berlinben, Varsóban, Bukarestben és sok más helyen kiállították. Dicsérték, néhol leszólták, megítélése korántsem volt egyértelmű. A kor terméke volt. Most újabb állomáshoz érkezett – mondja mosolyogva – egy kitűnő írónk legújabb könyvének címlapjára került.

Marianna D. Birnbaum beszélget Esterházy Péterrel. Esterházy-kalauz, Magvető, 1991. A szerző és felesége Gitta kedves dedikációval látták el.

Ezután még két évig könyvelőként dolgoztam, de ettől kezdve már csak festettem. Ötvenötben képeimet a Csók Galériában állították ki. Abban az évben Munkácsy-díjat kaptam. Ötvenhat után évekig nem láthatták sehol a munkáimat. Kisfaludy Stróbl Zsigmond műterme itt volt a közelben az egykori Stefánián. Hatvanháromban meglátogatott, sétáltunk a kör- nyéken, sorsunkról, az idők különös változásairól beszélgettünk. Hetvennégyben a Fényes Adolf teremben nyílt kiállításom. Ezt megnézte Bernáth, Mácsai, Molnár C. Pál, Pátzay és a szakma több más híressége. A katolikus Új Ember azt írta rólam – mutatja: – Az egykori Burghardt-tanítvány fölényes mesterségbeli tudással párosult, máig megőrzött alkotó frissességét, természetes, józan, gyakorlatias szemléletének köszöni. Művészetével ezért is talál azonnal megértésre…

Három évvel később Békéscsabán, nyolcvanban Nyíregyházán, nyolcvankettőben Miskolcon a Szőnyi István teremben volt tárlatom.

Már nem tudok dolgozni – mondja végezetül.- Látásom meggyöngült, a kezem is reszket. Minden, amit itt lát körös-körül a falakon, a bútoraim, tárgyaim, mindaz, amit hosszú életem során szereztem, egy alapítvány része, amit az utánam jövő, tehetséges fiatal képzőművészekre hagyok, akiknek – szívből kívánom, hogy úgy legyen – szerencsésebb, boldogabb élet jut majd osztályrészül, mint amilyen e viharos évszázadban nekem jutott.

Vadász Ferenc