A Föld hordozható

(Gervai András: Ki méltó látni a csodát. Budapesti Könyvkereskedelmi Kft. 1993., 217 oldal, 250forint)

Nem tudom, Gervai András mind a huszonnyolc interjúalanya méltó-e látni a csodát, hogy valóban látta-e. Néme­lyiket csodálom, másikat irigylem, megint másokat sajnálok. Ellenszenves nincs közöttük: olyan sincs, akinek kételkednék az őszinteségében. Valamennyien gondolkodó lények, élik és figyelik az életet. Amit tettek, ami velük történt, tulajdonképpen filozófiává, szociológiává, történelemmé is transz­ponálható. Huszonnyolc féle filozó­fiává és szociológiává.

Megpróbáltam rendszerezni őket; kor szerint nem sikerült, bár viszonylag kevés közöttük a nagyon fiatal. Kézen­fekvő: az idősebbeknek több élete van. Meggyőződés szerint sem megy: véleményük kapitalizmusról, szo­cializmusról, általában izmusokról, lélekről, pénzről, létről és nemlétről, szerelemről, hűségről nagyon más.

Néhány statisztikai megállapítás: a huszonnyolc megszólaló között hét nő van – nem rossz arány ebben a „macho” világban. S azt hiszem, a huszonnyol­cak között sok a zsidó (nem tudom, ki minek tartja magát, s milyen törvények (?) szerint lehetne őket besorolni).

Fantasztikusan érdekes történeteket mondanak el, élvezetesen mesélnek. Gervai viszont a világ legunalmasabb kérdezője. Mintha ott se lenne. Mintha hősei – Soros, Jancsó, Kalo Jenő, Makay Margit, Zwack Péter nem is hozzá beszélnének, hanem a feje fölött – hozzám. Azt hiszem, Gervai valamilyen rendkívüli újságírói képességgel rendelkezik. A szakma exhibicionistáival ellentétben, ő imád láthatatlanná válni.

Az interjúk 1988 és 1993 között készültek. Szó sincs arról, hogy amolyan „történelem alulnézetben” – gyűjteményről lenne szó. Inkább szub­jektív történelem – vélem én, ugyan­csak szubjektíven -, amelyből azért kikerekedik ennek a nagyon lényeges (talán sorsdöntő?) öt évnek az intellek­tuális térképe. A korábbi beszélgetések­ben van remény, vannak tervek, s ahogy közeledünk 1993-hoz, úgy válnak a beszélgetések kétkedővé, keserűvé, egyre több végződik „nem tudom”- mal. Tény, hogy az összeállítás már sugallja ezt a következtetést, pedig kérdező és válaszolók nagy ívben kerülik a kávéházi politikai locsogást. S nincsenek bennük szélsőséges indula­tok.

A megszólaltatottak nem látnokok. Mi több, saját múltjukat is mozaikszerűen látják. A zsidók kötelességszerűen említik, hogy szinte egész családjukat kiirtották. Csak szegény Joszi Stern panaszkodik, hogy amikor Rapcsányi László elvitte a falu­jába, ott találta kis házukat romokban, a kert pedig fel volt túrva, mert „aranyat kerestek ott”. Számomra ez volt a legszívfájdítóbb interjú, mert ez a művészlelkű izraeli olyan jó volt, annyira szerette a földet, ahol született, s annyira naiv volt. (Már nem él.)

Találtam boldog embert is a kötet­ben: Fenyvesi Károlyt, az amerikai siker-újságírót, bestseller memoár-írót. Pedig az ő szabolcsi családjából is csak por és hamu maradt. De Fenyvesi (Charles) olyan közegben él, ahol az embernek van módja az aktivitásra, az önkifejezésre, ahol van választása – erkölcsi, anyagi, fizikai, szellemi értelemben egyaránt. írhat könyvet, vagy tenyészthet kecskét. Ő mondja ki a kötet legoptimistább mondatát: „a föld hordozható”. Persze, ő is mástól kölcsönözte a megállapítást: a kállói rabbi mondta egyik ősének.

Jó lenne, ha Gervai az előttünk álló öl évben is találna olyanokat, akik méltók látni a csodát.

Szécsi Éva