A filozófia és a zsidók

A zsidó filozófiával összefüggő kérdések elején az a kérdés áll, hogy mi a viszonya a zsidóságnak a filozófiához. A kérdésfelvetés azért sem mesterkélt, mert a zsidóság viszonylag későn kap­csolódott be az i. sz. 6. századától elin­duló filozófia vérkeringésébe. Nagyon valószínű, hogy ennek az is az oka, hogy a zsidó spekulatív hajlam teljesen felolvadt a mózesi törvények tanulmá­nyozásában. Mindezek tálcán kínálták a zsidó gondolkodás számára a teoreti­kus próbatételek szinte teljes arzenál­ját. Az ókori zsidó ember voltaképpen minden intellektuális étvágyát kielégít­hette általuk és arra sem volt szüksége, hogy titokban vagy rejtőzködve vitat­kozzon róluk. A legkorábbi tudósítá­sokból tudjuk, hogy a zsidó közösség­nek az ókorban páratlan hosszúságú és intenzitású tanítási folyamattal tették teljes értékűvé az embert. Azt is tud­juk, hogy a ma még a jesivákban és a vallásos egyetemeken megtalálható di­alektikus előadási- és érvelési techni­ka, a – gyakran – az elragadtatásig foko­zódó szövegértelmezés és egyúttal az a hallatlanul nagy önuralommal és kímé­letlen logikával párosuló vitakultúra ki­alakulása valamikor akkor kezdődött. Az antik zsidóságnak tehát már meg­volt az, ami a görögök számára csak a hatodik századtól kezdődik el. Létrejön ugyanis teóriának az a kommunikatív terepe, amely lehetőséget ad – és nem csak a beavatottak számára – a létezés és a létezők individuális elgondolására és ezeknek a gondolatoknak a cseréjé­re. Hogy akkor miért mégis a görögök „találták fel” a filozófiát? – és nem az antik zsidók? A kérdésre nyilvánvalóan nem lehet kielégítő választ adni. Legfel­jebb elgondolásaink lehetnek. Egy ilyen elgondolásnak tűnik az, hogy amíg a zsidók számára az egyistenhit mintegy megteremtette a gondolatok szabad áramlását, az embernek saját legbensőbb énjéhez, immanenciájához való intim dialógusának lehetősé­ gét, s ezáltal kimondhatóvá tette a transzcendencia okozta szorongásain­kat, – addig a görög gondolat éppen a mitológia mindenséget átható nyomása alól emancipálja önmagát. A görög em­bernek tehát szüksége volt arra, hogy az istenek befolyásától mentes tere­pen, szabadon gondolhassa el önma­gát és a világot, ideértve az isteneket magukat is. A demokrácia a görögség számára a fizikai létezés talaján kellett, hogy létrejöjjön, életre szólítva ezáltal a bölcsesség szeretetének agóráját. Hogy azután ezen az agórán közember és nemes egyképpen, csupán a valódi tudás tekintélye előtt hódolhasson.

A zsidóságnak a hitélet az agórájuk. A zsidók is megteremtették a maguk „demokráciáját”, az Isten előtti gondo­lati egyenlőséget, az Istenben hívők lel­ki testvériségét, és akár a Mindenható­val szemben is megfogalmazható egyé­ni vélemény jogosságát. Gondoljunk csak Jóbra vagy Ézsaiásra, vagy a Jézus korabeli templom intellektuális nyüzs­gésére. A szadduceusokra, a farizeu­sokra vagy az esszénusokra, akik az egyistenhitnek nemcsak filozófusai vol­tak, hanem lánglelkű forradalmárai is. Talán nem véletlen, hogy az első zsidó­keresztények közülük kerülnek ki.

Viszonylag későn találkoznak, zsidó­ság és filozófia. Az említetteken túl, oka lehet ennek az is, hogy a monoteista szakralitás szellemében élő és gondol­kozó zsidók – az első templom lerom­bolását követő, szociállélektanilag meg­lehetősen zilált időszakban, – kulturális integritásukat (éppígy a fizikait, a kollek­tív-szociálist is) csak szellemi önvédelemmel tudták fenntartani. A római ura­lom megerősödésével és a Pax Romana politikai expanziójával, a zsidók – mind az anyaországban (Judea), mind a galutban élők – már nem feltétlenül tekintették a más hitű közösségeket ellensége­iknek. Egyre inkább a birodalmi imperi­alizmus volt a közös ellenség. Az is két­ségtelen ugyanakkor, hogy a birodalom­nak a görög kultúra és a görög filozófia lesz az intellektuális non-plus-ultra-ja, egyfajta szellemi közlekedőedénye. Ez a tény pedig arra mutat, hogy Rómának nincs igazán autochton kultúrája. Hogy Róma sebezhető. És valóban, a halálos sebet, ami majd a megsemmisülését hozza, a görög filozófiával „átszellemiesült” zsidó istenbölcsességtől. Jézus tanításaitól fogja kapni.

Josephus és Eusebius evangélis­ta (id. Dr. Benoschofsky Imre: Maimuni aristotelismusa. Bp. Légrádi Nyomda, 1926.) „Klearchus egy helyét közlik, amely szerint Aristoteles Ázsiában egy zsidótól igen sokat tanult. Arabok is osztják ezt a fel­fogást.” A zsidó szellemnek meg kellett érintenie a görögöt. Mégpedig nem pusztán úgy, ahogyan ezt még napjaink­ban is előszeretettel állítja a hivatalos eszmetörténet, hogy a zsidók csak kap­tak a görögöktől. Az amerikai eszmetör­ténész Louis H. Feldman (Jew and Gentile in The Ancient World. Attitudes and instructions from Alexander to Justinian. Princeton 1993) egyenesen felteszi a kérdést: Vajon hogyan volt lehetséges, hogy a Hel­lén-Római időszakban, egy már akkor annyira erős antijudaista atmoszférában, olyan sok szimpatizánsa volt a zsidó vallásnak, nem beszélve a jelentős számú áttértről? Meglepő ugyanakkor, hogy – a Feldman által is megerősített – i. e. 4. századi ta­lálkozás Arisztotelész és a névtelen tu­dós zsidó, valószínűleg pap között, va­lahol Kis-Ázsiában, jószerivel az egyetlen – bárha több forrásban fellelhető – tu­dósítás. Bár Teofrasztosz, aki Arisztote­lész követője volt, egy helyütt – áttétele­sen ugyan, de – utal arra, hogy a zsidók mint valamiféle született filozófusok gyakorolják a vallásukat, (uo.) Ez a megállapítás nyilvánvalóan a megdöbbentő egyszerűségre utal. A görög ember szá­mára ugyanis a zsidók istenimádatának ez a fajta póztalansága a csodálat reflexióját válthatta ki, akárcsak a filozófia a nem-görögökből. A szobrok, képek, aranyból, ezüstből és drágakövekből készült kegytárgyak, a mesés szőnye­gek nem tartoztak az egyistenhívő izra­eliták rituális kellékei közé. Hiányzik mindenfajta propagandisztikusság, az érzékekre, sőt még az érzelmekre való sokkoló ráhatás. Ez egy dezantropomorfizáló vallás, amely azt kívánja gyakorló­jától, hogy a világos és tiszta ész fényé­nél értse meg és fogja fel a Világ Terem­tőjét. Mondhatjuk: akár a filozófia. Hi­szen – persze, csak bizonyos vonatko­zásban -, a görögökkel kezdődő filozó­fia is „istenkeresés”. Abban a vonatkozásban legalább­is, hogy a dolgok végső oka­it kutatja. Kimondva vagy ki­mondatlanul. Számos disz­ciplínát szül meg (metafizi­kát, logikát, etikát, esztéti­kát, episztemológiát), de minden egyes „gondolati fu­tam”, ami a filozófia a névre jogosult, valahol a kimondhatatlan felé törekszik. És a hasonlatosság – zsidó vallás és görög filozófia között – az egyetlen eszköz tekintetében is meg­van. Ahogyan ott is, itt is az egyetlen eszköz az emberi ráció.

Teofrasztosz megrökönyödése tehát – vélhetjük – jogosult volt. Ő egy vallást látott, amely tetőtől talpig racionális, ahogyan hívőket látott, akik a semmibe „zsolozsmáztak”. A megvalósult igét látta, a közösségi fohász által érzékel­hetővé vált istent. Mintha a filozófiát látta volna megvalósulni. Az ő görög fi­lozófiája éppen azzal emancipálja az emberi gondolatot, és vele az embert, hogy felmutatja az emberi ige, a szó, a Rend, a Logosz „egytövűségét”. Az ógö­rögben a „logosz” szó u. a. mindegyiket jelenti. A zsidóknak ez a különleges ké­pessége az istenfilozófia terén mutat­kozik meg, húzza alá a történetíró és szintén Arisztotelész-tanítvány Megasztenész is. (uo.) Mégis van különbség a kettő között. Úgy is, mint szellemi enti­tások, és úgy is, mint „filozófiák” kö­zött. Két filozófiát nem találhattak föl. Bárha voltaképpen nem is erről van szó. Ebben az esetben a két nagy euró­pai ősforrás összefonódása látszik a horizonton körvonalazódni. Mert az nem lehet kérdéses – hiszen ez kultúr­történeti nonszensz volna, hogy az egyistenhit és a filozófia nem volt egy­másra hatással. Az pedig egyszerűen nevetséges, hogy az évezrednyi késés­sel érkező görög filozófia csupán egyol­dalúan befolyásolta volna a judaista gondolkodást. Márpedig, legjobb eset­ben is ez utóbbi a hivatalos történészi vélekedés. Akkor tehát – vethető fel a jogos ellenvetés -, a zsidók a filozófia életre szólítói (is)? Vagy nem inkább ar­ról van szó, hogy az egyház a zsidó gon­dolkodásnak a keresztény gondolko­dásban betöltött fundamentális helyé­ről imigyen is igyekezett megfeledkez­ni? A „nem tudjuk, hogy mi lesz teg­nap” tipikus esetéről, a politikai zsáne­rű történelem-átalakítások vagy éppen elhallgatások egyikéről lenne szó?

Ezek a kérdések mára már civilizáci­ónk örökre kódolt titkai maradnak. Leg­alábbis, ami a rájuk adott pontos és megvilágosító válaszokat illeti. Ámde a kérdéseket nemcsak illik feltenni a filo­zófia ügyében.

Valahogyan így gondolta az időszámí­tásunk kezdete körüli időkben élt zsidó filozófus, Alexandriai Philon is. Ez a zseniális ember úgy képviselte a filozó­fiai tudást, hogy közben nem szűnt meg istenhívő zsidó lenni és – miköz­ben övéiért, az egyiptomi Alexandriá­ban élő diaszpóra-közösségért élte a maga tudós-gondolkodói életét -, egy pillanatig sem szűnt meg a görög kultú­ra és filozófia csodálója maradni. Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy életművével sokkal nagyobb hatást gyakorolt a kora keresztény gondolkodásra, és így a keresztény gondolattörténetre (és nem csak a filozófiatörténetre), mint a zsidóéra. Minthogy egyformán járatos volt a biblikus szövegekben, valamint a görög filozófus auktorok műveiben, szinte természetesen adódott számára az összehasonlítás szükségszerűsége. De van itt, közbevetőlegesen, egy nem éppen elhanyagolható körülmény, leg­alábbis az összehasonlítás miatt. Ma már tudjuk (lásd: Feldman 408.), hogy Mózes törvénykönyveit, a Pentateuchos-nak nevezett művet már az i. e. 3. században képes volt legalább „70-72 zsidó áttenni héberből görögre”. Azaz, hogy az ógörög szerzőkhöz minden ne­hézség nélkül eljuthattak a zsidó böl­csesség alapjait jelentő textusok. No, mármost Philon azt állítja, hogy a pre- szokratikusok legelőkelőbbike, Herakleitosz – többek között – az ellentmon­dásról szóló téziseit a Tórából vette vol­na. Vagy hogy a sztoicizmus fanyar, ám­de lánglelkű apostola, Zénón, a híres, rabszolgaságról szóló tanítását Jákob­tól és Ézsautól vette volna át. Ebben Zénón arról értekezik, hogy a rabszolga helyzete rosszabb, mint a bolondé. Mert a bolond elveszítvén szellemi füg­getlenségét, elveszti a büntetéstől való félelmét is.

Természetesen, nem arról van szó, hogy itt és most, ráadásul: eléggé el nem Ítélhető eszmetörténeti nagyképű­séggel azt állítjuk, hogy a zsidók előbb gyakorolták a filozófiát, mint a görö­gök. Amiről szó van, az egészen más: – A zsidó egyistenhit bibliai és profétikus írásai előkészítették a talajt a görögök számára annak az intellektuális techni­kának a kiművelésére, amit filozófiá­nak fognak nevezni, és amit azóta is így nevez a világ. – Ahogyan a zsidó eszme­iség életre szólította a világot kétezer éve, az egyetemes szeretet nevében, átalakítani igyekvő kereszténységet, úgy – egy szigorúan determinált etikai rendszer és az emberi szellemre köz­vetlenül hatni képes transzcendens gondolkodás, valamint egy szekulari­zált és az emberi – individuális – intel­lektus szabad belátására apelláló vallás termékenyítőleg hatott (!) a görögök fi­lozófiai világlátására.

Végezetül – megköszönve Vissi Tamás, kéziratom hebraista kritikusának értő bírá­latát -, néhány megjegyzést tennék. A fentiekben két dolgot állítok:

1. a zsidó monoteizmus – különböz­vén mind az ókori Kelet, mind pedig a 10-8. századtól kibontakozó krétai-mükénei-hellén világlátástól – hatással kel­lett legyen (gondolati-intellektuális ha­sonlósága miatt) a görögöknél kibonta­kozó filozófiára. Arisztotelész szerint a „filozófia atyja” Thalész volt. (ld.: Metaphysica, 983. b.) Nyilvánvaló, hogy min­denfajta „elsőség” tényszerű megállapí­tása képtelenség. Ha azonban a filozófi­atörténet egyik héroszának kijelentését úgy értelmezzük, hogy az a Thalész által „jegyzett” fragmentumok filozófiai „ihletettségére” vonatkozik, el kell fogad­nunk. Vagyis, Thalész, az előtte, vele egy időben, vagy később élt – tőle, akár intellektuálisan, akár stilisztikailag jóval erőteljesebb – szerzőktől mindenekelőtt abban különbözik (Arisztotelész sze­rint), hogy képes volt szakítani a mitolo­gikus gondolkodással… Thalész 624-ben született. Ez azért fontos körül­mény, mert „Még, ha a Biblia-kritika álláspontjára helyezkedünk is és a Josija által megtalált Tóra-példányt fogadjuk el a zsidó eszme őskódexének, akkor is az időszámításunk előtti 622-ik évben va­gyunk. Ebben az esztendőben Thales, az első görög filozófus éppen két eszten­dős volt, mert 624-ben született. Az a két-három évtized, mely alatt Thales gyermekből gondolkodó, gondolkodó­ból filozófus lett, elég idő arra, hogy az eszmék a Szentföldről Kis-Ázsiába, Miletosba jussanak, annyival is inkább, mi­vel az élénk kereskedelmi és kulturális forgalom lehetővé tette a Földközi-ten­ger partvidékén a szellemi javak kicseré­lődését. De Thales maga is utazott. Volt Föníciában és Egyiptomban és kézen­fekvő az a feltevés, hogy az akkori Pa­lesztina kikötőiben megismerkedett a zsidókkal és a zsidó gondolkodókkal. A Thalesről szóló legenda is megerősítheti azt a feltevést, hogy az első filozófus zsi­dó hatás alatt fejlődik ki. A rege szerint Thales őse Kadmos volt, föníciai férfiú, aki az írást feltalálta és a görög szigetek­re importálta. Maga a név is sémi erede­tű; (héberül…), ami keletet, ősidőt je­lent, orienst és origót. A legendában az a néptudat jutott kifejezésre, hogy a filo­zófia gyökérszálai keletre nyúlnak és az első filozófus csak szellemi örököse a keleti gondolatnak. A sémi eredetű név pedig határozottan sémi kútforrásra utal, Thales őse inkább héber, mint mondjuk: indiai. Egyébként kétségen felül áll a gö­rög betűduktusnak héber eredete is, va­lamint az, hogy a filozófia bölcsője Kis-Ázsiában ringott, az oriens kapujában.” (Dr. Hevesi Ferenc: Az ókor zsidó bölcse­lete. Bpest, 1943. 20-21. o.)

A csodálatos előadó, a kiváló tudós rabbi Hevesi idézett passzusára – amit az eredeti szövegnek megfelelően idéz­tem -, cikkem megírását követően buk­kantam az MTA Könyvtárában. Kiegé­szítésül hozzátenném, hogy az általa Tórának nevezett mű a Deuteronomium („Második Törvénykönyv”), amire, valamint minden másra vonatkozóan tökéletes megerősítést kapunk: L’Univers de la Bible. Tome X Éditions Lidis, Paris 1985, valamint a Catholic Encyclopedia és a British Encyclopaedia vo­natkozó címszavaiban.

Az úgynevezett Arché-kereső filozófu­sok, Szókratész előtt, szinte minden frag­mentumukban megerősíteni látszanak azt a feltevést, hogy a filozófiai szubsz­tanciának e legkorábbi kifejeződései se­hol sem kapcsolódnak ógörög előzmé­nyekhez. Ugyanakkor az óhéber hit szin­te mindenhol kínálja az elvonatkoztatás­nak – mondhatnánk azt is: a teoretikus gondolkodásnak -, számtalan megnyilvá­nulását, természetesen a fennmaradt megannyi dokumentumban.

Hasonló a helyzet a „dialektikus ér­veléssel” kapcsolatban is. Zénón (i. e. 460 k.) „hozza létre” az erisztikát, a vi­taművészet tudományát. És nyilvánva­ló az is, hogy a mai napig csak a zsidó tanulmányokhoz kapcsolódva fennma­radt speciális vitastílus és vitaművé­szet sokkal inkább magához a viták alapvető tárgyához, a Tórához, sem­mint a tulajdonképpeni „vitához, vitatörténethez” kapcsolódik hozzá. Azaz, a Tóra kellett, hogy felszítsa a vitatko­zást, és életre szólítson egy máig párat­lan életformát. Ami szinte mindenkit „beavatottá tesz”, szabad individuum­má, akinek – pusztán azzal, hogy ma­gára nézve irányadónak tekinti az er­kölcsi kötelességek szabályait -, joga és egyben kötelessége lesz a parancso­latokról szóló gondolkodás. A gondol­kodás, azaz a gondolatok kicserélése: íme, a zsidóknak az isten-eszme alap­ján kialakított demokratikus nyilvános­sága. Akárcsak a görögöknél. Itt is lét­rejön a filozófia műveléséhez szüksé­ges szabad individuumok közössége. A gondolatcsere középpontjában e kö­zösség politikai, gazdasági, szociális és kulturális színterének, a polisznak az istenektől elragadott, demitologikus, profán, tehát emberi és racionális irá­nyítása áll. Ahogy a hébereknél a pap­ság, a görögöknél a filozófusok csupán „történelmileg látható” irányítói eme sajátos kommunikációs tereknek.

2. A másik voltaképpeni állításom annyi, hogy a zsidóknak a filozófiában, pontosabban annak történetében be­töltött helyét mind ez idáig agyonhall­gatják, vagy/és félreértelmezik. Ennek az állításnak az igazságtartalmát csak a Biblia filozófiájának és a zsidó filozófia rendkívül gazdag repertoárjának a – modem, pl. a hermeneutikát is felhasz­náló – rekonstrukciója lenne képes ma­radéktalanul felfedni. Addig is meg kell elégednünk egy nem okvetlenül velünk szimpatizáló filozófiatörténettel és Bib­lia-értelmezéssel…