„A fészkébe piszkító”
Rafael Seligmann a budapesti Goethe Intézetben
IRODALMI EST a budapesti Goethe Intézetben az itteni rendezvények szokásos közönségével: néhány tucat szellemi ínyenc, mondom inkább őket a helyhez illően Feinschmeckernek… Akiért eljöttek, az Izraelben született Rafael Seligmann. Szülei 10 éves korában visszavitték a maguk szülőföldjére, ezért lett belőle német író, bár folytatott egyetemi tanulmányokat Tel Avivban is. Sokáig újságíróskodott, majd Münchenben megalapította és kiadta a Jüdische Zeitungot. Azóta több regénye jelent meg, közülük három, itt az intézetben is fellelhető. Seligmann bejön a terembe, leül az előadói asztalhoz, mégse veszik észre; nyúlfogaival olyan, mint egy fogszabályozás előtti kamasz, bár rőt haja ritkul.
Két órát unatkozni fogok… Feltételezésemet arra alapítom, hogy bár sok német nyelvű zsidó lapot olvasok az utóbbi években, egyetlen írásával sem találkoztam azokban, tehát – szövöm magamban tovább fenntartásaimat – alkotásai gyengék, meghívása csupán valamiféle gesztus…
Kezdetben irodalomról nem is esik szó. Inkább udvarias kíváncsiskodás, amire jön a rutinos válasz:
– Igen különböznek egymástól a volt NSZK és a volt NDK zsidói. Amíg a nyugati 30 ezer között sok a jómódú polgár, addig az „új” tartományok ezer zsidója náluk nagyobb arányban szerzett diplomát. A differencia eltűnőben van, mert a hitközségek létszáma 70 százalékkal gyarapodott a volt Szovjetunióból érkezettekkel, akik a német származású hazatérőkhöz hasonlóan letelepedési engedélyt és az egzisztenciateremtéshez anyagi támogatást kapnak.
Továbbra sem az irodalomról folyik a beszélgetés, de az író feleletére a hallgatóság egy része már fintorog. „Hogyan éreznek a németek a zsidók iránt? – mint a lepkegyűjtők, amikor a gombostűre tűzött pillangókban gyönyörködnek az üvegen át… Minden alkalmat megragadnak, hogy fejet hajtsanak a holocaust áldozatai előtt!” És folytatja: „Az antiszemitáknál csak a filoszemitákat szeretem kevésbé. Egyrészt gyanakszom őszinteségükben, másrészt valamilyen szubjektív okból lettek zsidóbaráttá, mint ahogy az esetlegesség apjukat, nagyapjukat nácivá tehette, és tartani lehet attól is, hogy gyermekük világnézetét is csupán a véletlen alakítja. Én azokban bízom, akik számára nincs kedvelt vagy ellenszenves nép.”
„A legtöbb zsidó azt hiszi, hogy leszereli az antiszemitizmust, ha példamutatóan él, jótékony, hasonul a társadalomhoz, holott ez a magatartás aktivizálja az antiszemitákat, mert az ilyenekkel szemben kell bizonyítaniuk gyűlöletük jogosságát. Egy kis tolvaj zsidó ellenben zavarba hozza őket” – fejtegeti tovább Seligmann sajátos véleményét – „mert az ilyen ember nem elriasztó, inkább esendő, a zsidókról terjesztett rémkép helyett.” Kegyetlen, véleményem szerint mégis megszívlelendő, amit a fasizmust átéltek leszármazottainak pszichológiai gyógyításáról, külön szerveződéséről mond: „Aki ezeket a többi embertől eltérő lelkületűnek tartja, az akaratlanul azt terjeszti, hogy a háború utáni zsidóság jelentős hányada Hitler teremtménye!”
„Nem fogadom el azt sem, hogy a Soa után minden zsidó hibátlan” – hallom tovább az előadót. Ezzel a mondatával jutottunk el az irodalomhoz. Ő ugyanis az első olyan író Németországban, aki a második világháború után először és mindmáig egyedül, hús-vér emberként ábrázolja a zsidókat, tehát esendőnek és rászedettnek, lumpnak és kapzsinak, olyannak, mint a többi ember, akikben mégis több a gyereküket majomszeretettel babusgatás, akik – bár titkolják – a gójoktól idegenkednek.
Az író estjén nemcsak beszél műveiről, hanem azokból felolvas. Felolvas? Dehogy, előad! Amikor például a mindig aggodalmaskodó anya beszélget okoskodó kisfiával (nem nehéz felismerni az önéletrajzi elemeket), hangja hol a környezetet leíró szenvtelen narrátoré, hol a koravén fiúcska nyafogása, hol az anya sápítozása – a közönség mégsem a remek színészi alakításon hahotázik, hanem a szövegen. Nevetünk a mama magyarázatnak szánt halandzsáján, amikor a gyerek számon kéri, hogy az éjjel mit csináltak az ágyban a papával, mert ő a zajra felébredt…
„Felhajtottam a zsidó házaspárról a dunyhát, hiszen a gójok is sejtik, hogy csak egyetlen zsidó nőnek, Máriának sikerült a szeplőtelen fogantatás…” Ezt már nem olvassa, hanem regénye kommentárjaként közli Seligmann.
IRODALMI ÉRTÉKÉT PERSZE nem sikamlós történetei adják, hanem reálisan groteszk vagy groteszken reális társadalomképe, amely magas esztétikai-etikai színvonalon, kiváló stílusban nem torzít, nem teszi figuráit ellenszenvessé, annál inkább egyéniséggé. Könyveit fekete üvegű okulárén kell olvasniok azoknak, akik antiszemitizmust olvasnak ki soraiból. Sokan megtették ezt. Bizonyos irodalmi pápák és pápanők, akik könyveik megjelenéséhez hatalmas állami és más köztámogatást kapnak, hiszen olyan szívszaggatóan írnak a nácizmus rémségeiről, és konklúzióként levonják mindig a tanulságot, hogy meg kell bocsátani, felhördültek! Harsogott a Jüdische Wochenzeitung is: fel kell engem jelenteni, mint a zsidóság ellen heccelőt, mint az antiszemitizmus gerjesztőjét, hiszen nálam még maszturbáló zsidó is szerepel. Neveztek Nestbeschmutzernek, a saját fészkébe piszkítónak! Anyám két könyvem megjelenését megélte. Elolvasásuk után csupán ennyit mondott: miért kellett ezeket megírnod?
(A fentieket hallgatva, azt hiszem, rájöttem, hogy miért nem találkozom Seligmann írásaival a németországi zsidó sajtóban.) Az előadás után sikerül kettesben maradnom az íróval. Előveszem előre elkészített kérdéseimet, amelyeket akkor jegyeztem fel, amikor őt még nem ismertem. Többségére megkaptam a választ, olyannal meg nem merek előhozakodni, hogy „mi ma Közép-Kelet-Európában a zsidó író feladata?” – talán udvariasságból el nem zavarna, de válasza semmitmondó lenne. Inkább rögtönzök:
– Ha Amerikában születik és színész lenne, Woody Allennek hívnák?
– Ha hozzá még bolond is lennék, akkor igen!
– Most min dolgozik?
– Rendeltek tőlem egy filmforgatókönyvet, a Thomas Mann-i Felix Krullból csinálok zsidó szélhámost…
Címkék:1995-01