A felháborodás képessége, avagy az áldozat legyen megértő?
A felháborodás képessége, avagy az áldozat legyen megértő?
Az utóbbi időben egy-két olyan írás jelent meg a Szombatban, amely kételyt ébresztett bennem az iránt, vajon fiatal szerzőikben megvan-e az indokolt felháborodás képessége, ami nélkül pedig morális erő sincs. „Felháborodom, tehát vagyok” – írta egykor Bálint György, és erre ma sincs kevesebb okunk. A tíz éve még viszonylag halk zsidózásban jelentkező politikai antiszemitizmus ma már politikai szervezetekkel, parlamenti képviselettel, sajtóval, könyvkiadással és befolyásos politikai szövetségesekkel rendelkezik, és ideológiája a jobboldal hajszálcsőrendszerén át hovatovább messze ható tényezővé válik. A tisztességes embert mindez nemcsak hidegen nem hagyhatja, hanem a felháborodás erőteljes és megmegújuló megnyilatkozásaira kell, hogy késztesse.
Nincs itt helye semmiféle áltárgyilagosságnak, és nem lehet egyaránt elmarasztalni a holtak meggyalázóit, a tömeggyilkosok és felbujtók mentegetőit, az áldozatok kárhoztatok egyfelől, és az őket bírálók egy-egy kemény kifejezését, felháborodásának és tiltakozásának egyes megnyilatkozásait másfelől.
Nem lehet meghátrálni a történelmi revizionizmus jegyében támadók elől és megengedni világtörténelmi arányú gaztettek relativálását. A (szélsőjobboldali uszítok, rágalmazók és ködösítők arcátlansága és cinizmusa olyan mértékű, hogy első-, másod- és harmadsorban is ezt kell támadni, leleplezni, nem pedig ellenfeleiken (és áldozataikon) kérni számon, ha egy kifejezésük netán nem eléggé mívesen cizellált, vagy hiányzik belőle a biedermeier báj.
Úgy vélem, Karsai László nem „ledorongoló kritikát” írt a leendő új magyar Auschwitz-kiállítás Ihász-féle forgatókönyvéről, amint ezt (g.j.) megfogalmazta („A kulisszák előtt és mögött”, Szombat, 1999. 8. sz.), hanem teljesen jogosult és tényszerűleg indokolt, kemény minősítést. És Horn Emil sem holmi „túlméretezett zsigeri reakciónak” adott hangot, amint ezt Novák Attila értelmezte („Egy kiállítás képei”. Szombat, 1999. 8. sz.), hanem érvekkel bőven alátámasztott, ám épp ezért kérlelhetetlenül elutasító álláspontot fogalmazott meg. Hogy e véleményekben a felháborodás is megszólalt? Teljes joggal! És ezt semmiféle objektivitás nevében nem lehet felróni. Felróni azok magatartását lehet (és kell), akik felháborító szerecsenmosdatást végeznek, és ezáltal a magyar zsidóság ellen (és mellesleg, ráadásul: a magyar nemzet ellen) elkövetett bűnök megismétlődése felé egyengetik az utat.
Horn Emil – Novák Attila véleményével ellentétben – nyilvánvalóan nem „rögtön” gondolt egy eljövendő antiszemita kurzusra, hanem egy tíz éve eszkalálódó folyamat láttán, amely ma már nem a jövőt fenyegeti efféle kurzussal, hanem a jelenben igyekszik azt kiépíteni. És nem fenyegetőzés az, ha háborús bűnösök rehabilitációja kapcsán, a zsidótörvények és megalkotóik mentegetése kapcsán, a legvadabban uszító antiszemita kiadványok tömeges terjesztése kapcsán (és az Ihász-féle forgatókönyv, meg egyáltalán a leendő Auschwitz-kiállítás témáján messze túlmenőleg) figyelmezteti, figyelmeztetjük azokat, akiket kell: veszélyes játékot űznek, ártanak az országnak, vétenek az európai normák ellen!
Itt nem „eldurvult és paranoiás közeg”-ről kell beszélni (Novák A.), hanem arról, hogy a politikai establishment jobboldalán befolyást nyert a szélsőjobb, és ez tette a „közeget” durvává, ez élesztett fel – nem paranoiát, hanem indokolt félelmeket, ez kelt jogos undort, ez tép fel alig behegedt sebeket.
Elfogadhatatlan szemlélet az, amely szerint itt „az ellenségkeresés és -képződés… a zsidózásban és az antiszemitázásban (az én kiemelésem – G. Gy.) éledt újjá” és „pár ellenzéki publicista és közéleti orgánum állandó antiszemitázása” lenne a bajok egyik oka (Novák A.). Egyelőre az a sajnálatos helyzet, hogy a nyílt és burkolt zsidózás tart, az ebben bűnösök pedig még messze nem részesülnek abban a közmegvetésben és elszigeteltségben, amiben kellene. Nem tudok arról, hogy ellenzéki publicisták és orgánumok bárkit is antiszemitának minősítettek volna kellő alap nélkül. És azt sem állítja egyetlen komoly személyiség vagy orgánum sem, hogy aki antiszemita, az egyben már fasiszta is. Novák A. ilyen irányú intelme tárgytalan.
A népi-urbánus ellentét eufemizmusa mögött feléledt (a jobboldal által felélesztett!) zsidó-nem-zsidó szembenállás miatt mindkét felet elmarasztalni (bár „eltérő mértékben”), amint Novák A. teszi – ugyancsak elfogadhatatlan. Itt ugyanis nem „többek ügyködéséről” van szó, ahogyan Novák A. látja, hanem a politikai antiszemitizmus ösztönös és tudatos híveinek a célirányos tevékenységéről.
Persze, a politikai antiszemitizmus erői nem szeretik, ha rajtakapják, és azt sem, ha nevükön nevezik őket. (Még a Szálasit és a vérvádat propagáló Hunnia szerkesztője is „méltatlankodik”, ha folyóiratát nácinak vagy fasiszta szelleműnek mondják.) Nekünk pedig épp ez a dolgunk, és senki sem várhatja el tőlünk, hogy – amint Fricz Tamás írta a Szombat 1999. nyári számában – „nagyvonalúan” túllépjünk bizonyos antiszemita megnyilvánulásokon. Nem lépünk túl. Amíg tart az uszítás, az uszítok takargatása és fedezése, a gyilkosok és a potenciális újabb gyilkosok mentegetése, addig a nevükön fogjuk nevezni őket.
Gadó György
Válasz Gadó Györgynek
Nehéz egy elfogult emberrel vitatkozni. Gadó György által kritizált írásaim ugyanis nem fílippikák, hanem elemzések, így már műfajukat tekintve is különböznek bírálóm publicisztikájától.
Elemzések keretében pedig igenis szóvá kell tenni a zsidók által elkövetett hibákat is – hol, ha nem egy zsidó lapban? -, hiszen mi is olyan emberek vagyunk, mint a többiek, így hibázni is tudunk. Zsidó származásúak tollából is születtek olyan cikkek (egyébként nemcsak zsidók írnak ilyen cikkeket), amelyek a kormány egyébként valóban gyanús „médiaegyensúlyra” törekvését az első zsidótörvénnyel hasonlították össze (ami igazságtalan), meg olyanok, amelyek a magyar társadalom és az egyetemi ifjúság között rohamosan terjedő (semmivel sem bizonyított) antiszemitizmusról számolnak be. Ezeket a cikkeket nem fűzfapoéták vagy nevenincs újságírók, hanem igen befolyásos és politikailag is jól azonosítható értelmiségiek írták, akiket az ún. véleményformálók közé számítanak. Még ha el is tekintünk ezeknek a megállapításoknak az igazságtartalmától (egyébként így nem igazak), sűrű ismételgetésük mindenképpen kontraproduktív, mivel a differenciálatlan vádaskodások hatására egy nem antiszemita (persze nem az ősantiszemita Cs. I.-re vagy a Hunniára gondolok) is úgy érezheti, hogy igaztalanul rágalmazzák, fasisztázzák, ami belehajthatja őket az egész problematikára kész recepttel rendelkező radikális jobboldal táborába. A józan, nem zsidó egyetemisták sem igen olvassák kitörő örömmel a körükben rohamosan terjedő antiszemitizmusról szóló állításokat egy befolyásos lapban. Természetesen nem gondolom, hogy az antifasizmus miatt van fasizmus, de azt igenis gondolom, hogy az antiszemitizmus elleni küzdelemnek tényleg csak arról kell szólnia, amire eredetileg is hivatott a zsidóellenességgel szemben folytatott harcról. Ami pedig a vitapartnerem által említett „tíz éve eszkalálódó folyamatot” illeti, azt magyar demokráciának hívják kicsi, fanyar az íze, de a miénk (is).
Novák Attila
Címkék:2000-01