A dubrovniki zsidó közösség

Orbán Györgyi helyszíni riportja

A dél-adriai Dubrovnik a világ egyik legszebb középkori városa, amelyet az évszázadok háborúságai megkíméltek, de ez a mostani XX. századvégi őrület súlyosan megrongálta. Ezen az őszutón, utolsó ottjártamkor már csak a hegyek mögül hallatszott az ágyúszó. így az emberek, az ott lakók és az odamenekültek egyaránt megkönnyebbülten lepték el a főutcát, a Stradunt és a kávézók teraszait. A Marin Drzic színház is évadnyitó premierre készült. Az óváros egyik házának első emeletén, a színház titkárságán találtam rá Mimire, Mirijam Fererára, aki a színház titkára, lelke, jótündére, egyben a dubrovniki zsidó közösség egyik vezetője. Jóm Kippur ünnepe volt, Mimi kinyitotta a sérült zsinagógát, ott beszélgettünk.

• Hogyan él a zsidó közösség a háborús Dubrovnikban, hányan vagytok?
• Nagyon kis közösség a miénk, 22-25 tagja van. Nincs egyetlen tiszta zsidó család sem, hiszen mindannyian vegyes házasságban élünk, mégis érezzük az együvé tartozást a zsidó néppel, büszkék vagyunk a XV. századi zsinagógára, amely még mindig jó állapotban van, köszönhetően a dubrovniki városi vezetés gondoskodásának és a műemlékvédő egyesületnek, amely, ha szükséges, mindig rendelkezésre áll. Kevés fiatalunk van, akik vannak, Zágrábban tanulnak és tanulmányaikon keresztül kapcsolódnak a zsidó közösség munkájához. Itt a városban, mi, középkorúak munkánk mellett nem hivatásszerűen tevékenykedünk a közösségben. Rabbink már hosszú ideje pontosan a második világháború óta nincs, mert áldozatul esett az öldöklésnek, mint közülünk sokan mások. A volt Jugoszlávia zsidóságának egyetlenegy rabbija volt belgrádi székhellyel, és beosztották, hogy a különböző ünnepekkor melyik járásba látogat el. Most van egy hazanunk, aki előimádkozó, Mandelzamen úr, aki Zágrábban él és ott tart istentiszteleteket. Nekünk így külön rabbink nincs, de amikor kellett, mindig volt, mégpedig úgy, hogy Dubrovnik idegenforgalmi központ, sok külföldi látogatja, és mivel a zsidó újév, a Raus hassono általában szeptemberre és októberre esik, ilyenkor sok zsidó turista jön hozzánk, bemennek a templomba és egymás között megbeszélik, ki vezesse le az istentiszteletet; 50-60 ember is összejön erre az alkalomra. Sajnos ez tavaly a háború miatt elmaradt, idén pedig azért nem jöhettünk össze, mert a zsinagóga is megsérült a támadásokban. A dubrovniki közösség szefárd zsidókból áll. A két világháború között 150-200 lelket számoltunk. A háború után körülbelül 70-en jöttek vissza ide, és ezután megkezdődött a kivándorlás Izraelbe, más nagyobb jugoszláv városokba, és egy kis részük asszimilálódott. Nálunk agy kicsit nehéz megakadályozni a beolvadást, de a nagyobb horvát városokban, például Zágrábban, a hagyományokat nagyon is ápolják. Ivrit nyelvtanfolyamokat tartanak, és ezeket nemcsak zsidók látogatják, előadások hangzanak el a zsidó történelemről, zenéről és ez nagyon jó dolog. Van három unokám Zágrábban, ők rendszeresen járnak ezekre a rendezvényekre, amelyeket a zágrábi zsidó hitközségben tartanak.
• Itt, Dubrovnikban szerveztek-e hasonló rendezvényeket?
• Mivelhogy nagyon kicsi közösség a miénk, külön nem szerveztünk semmit, hanem részt veszünk a város rendezvényein. Nagy tiszteletnek örvendő, megbecsült közösség fagyunk, mindenki nagyon barátságos velünk, nincs sem­miféle problémánk, hogy el ne kiabáljam. Aktívan dolgozunk a helyi szervezetekben, például a városi önkormányzat elnökségében két nő és három férfi képviseli a zsidóságot és ez nagy elismerésnek számít. Raus hassonokor mindig adunk egy kis fogadást, vendégül látjuk mindazokat, akikre egész évben számíthatunk.
• Külföldi zsidó közösségek érdeklődnek-e irántatok?
• Igen, nagyon sokan szeretnék tudni, hogy milyen állapotban van a zsinagóga, hogyan élünk, milyen segítségre van szükségünk. Kisebb adományokból tartjuk fenn magunkat. Az utcában, ahol a zsinagóga is áll, van egy-két kávézónk, üzletünk, ezeket bérbe adjuk, és a bevételből fizetjük a hitközség rezsijét, így a villanyt, a takarítást, a zsinagóga fönntartását. Most nagyobb szociális kiadásunk nincs, bár a mostani háborúban 2-3 ember segítségre szorul, őket támogatjuk, de többé-kevésbé mindannyiunknak megvan az otthona, a családja, és így valahogy élünk.
• Hova való a Ferera-család?
• Anyám és apám is Szarajevóban született, mint gyerekek, szüleikkel együtt jöttek Dubrovnikba. Tudod-e, hogy az én nagyapám Bulgáriából, Pazarcsikból való, Szarajevóban telepedett le, ott jöttek a gyerekek, majd Dubrovnikba kerültek. Apám itt nősült és itt élte le az életét a második világháborúig. Dubrovnikban ért bennünket a megszállás, voltak itt usztasák, németek. Mi az olasz megszállók alá kerültünk, ők deportáltak bennünket. Egy olasz táborban voltam, sikerült 1943-ban, Olaszország kapitulációja előtt megszöknöm és egy pravoszlávhoz mentem feleségül. Így menekültem meg, de a testvéreimet és szüleimet elvitték. Anyám soha nem tért vissza, meghalt egy olasz internálótáborban. Az egyik bátyám elesett, a másik szerzett betegségébe belehalt. Az apám az első jugoszláv kivándorlócsoporttal Izraelbe ment 1948-ban, Netanyán telepedett le és ott is halt meg. Sok rokonom él Jeruzsálemben, Tel-Avivban, Haifában és különböző kibucokban. Én már nem nagyon tudok utazni a lábam miatt, de ők gyakran jönnek, nekik könnyebb és olcsóbb utazni és szeretnek is idejönni. Ebben az évben, a háború alatt is jött egy rokonom a feleségével, persze nem ide, a megszállt Dubrovnikba, hanem Isztrián szálltak meg és naponta beszéltünk telefonon.
• Végig itt voltál Dubrovnik ostroma alatt?
• Igen, végig. Szerencsére nem történt bajunk, de a gyönyörű középkori zsinagógánkat kétszer is eltalálták, nagyon megsérült a tető. Három nappal később a műemlékvédő egyesület azonnal küldött embereket a tető megjavítására. Nagy terveink vannak a környezetünk fejlesztésére. Az 1978-as földrengés óta Dubrovnikot folyamatosan megújítják. Elsőbbséget élveztek az óvárosi épületegyüttesek, így a zsinagóga. Külföldi adományokat is akartunk szerezni a fölújításhoz, hogy ily módon zsidó kulturális centrummá alakíthassuk a környéket. Értékes judaisztikai gyűjteményünk van, egyedüliek vagyunk ezen a vidéken, akik ezt megőriztük. Kiállítási helyet szeretnénk kialakítani ezeknek a tárgyaknak és előkészítenénk egy kis alkalmi lakást a rabbinak, hogy jöhessen, amikor szükség van rá, mert Dubrovniknak soha nem lesz annyi zsidó lakosa, hogy állandó rabbit tartson. Most minden megváltozott, más ügyek élveznek elsőbbséget, de bízom abban, hogy ez is sorra kerül.