A dialógus helye – interjú Wojciech Ornat könyvkereskedővel

Forrás: Élet és Irodalom

2008. február 25. / Pályi András A Klezmer Hois szálloda, étterem és kávéház a krakkói Kázmérvárosban, az egykori zsidónegyed főteréül szolgáló Szeroka, azaz a Széles utca felső szegletében. Egy karakterisztikus régi épület, amely eredetileg a városfalhoz simult, hisz a Nagy Kázmér által városi előjoggal felruházott Kazimierz körül a középkori falakat csak 1800 táján bontották le, amikor Krakkóval egyesítették.

Az eredetileg lengyelek lakta kisvárosba a XV. század végétől kezdtek betelepülni a zsidók, s egészen a II. világháborúig keresztények és izraeliták a legnagyobb békességben éltek itt, amit ma is ékesen tanúsítanak a nyugati városrész gótikus és barokk templomcsodáitól néhány utcányira található mesés zsinagógák és a fénykorát élő jiddis szellemiség más emlékei a keleti Oppidum Judaeorum területén. A Klezmer Hois épülete például jó félévezreden át mikve volt, rituális fürdő, ahová a városka zsidó polgárai a közelgő ünnepek vagy akár a napi imádság előtt be-betértek megmártózni az élő vízben. Wojciech Ornat, aki a kilencvenes évek közepén új életet lehelt a sok száz éves épületbe, az itt hosszú időn át virágzó zsidó kultúra élő vizét akarta újra felfakasztani, igaz, már nem szakrális értelemben, inkább Krakkó történelmi civilizációjának eleven alkotóelemét látva benne. Mi sem tanúsítja ezt jobban, mint hogy Ornat úr nemcsak szállodásként és vendéglősként van jelen Kazimierzben, hanem könyvkiadójával, az Austeriával, sőt két könyvesboltjával is, melyek közül az első, a szerényebb, bár intimebb szintén itt a Klezmer Hoisban működik. A harmadik pedig nálunk, Budapesten, nem messze a Klauzál tértől a Nagydiófa utcában, tavaly ősz óta.

– Hogy jutott eszébe Budapesten könyvesboltot nyitni?

– Mondhatnám erre, hogy Budapestet régóta varázsos, szeretni való városnak tartom. Már amikor a hetvenes évek közepén, gyerekfejjel először jártam itt, rabul ejtett az atmoszférája. Most meg, hogy megszűntek a határok országaink közt, egy csapásra nagyon közel került Krakkóhoz. Ha beülök az autóba, ugyanannyi “felugrani” Varsóba, mint átrándulni Budapestre. Ráadásul ez itt egy igazi könyvkedvelő város, számomra lenyűgözőek a hatalmas pesti könyvesboltok, nyilván nem élnének meg, ha nem olvasnának az emberek.

– Bennszülött pestiként hallgatva, amit mond, kissé rózsaszínnek tűnik ez a kép…

– Jó, akkor távolabbról kezdem. A könyvekkel. Elég rendhagyó módon kezdődött a könyvek iránti érdeklődésem. Amikor 1980 augusztusában kitört a gdański sztrájk, és megalakult a Szolidaritás Szakszervezet, még iskolás voltam. Abban a közel másfél évben, a Szolidaritás legális működésének idején különös, lázas, szókimondó világ lett nálunk, az utcát egyszerre elárasztotta a töméntelen független kiadvány, mi így neveztük a szamizdatot. Nem lehetett neki ellenállni. Már a hetvenes években számottevő földalatti sajtó és könyvkiadás volt Lengyelországban, de ekkor elkezdték nyíltan, provizórikus utcai standokon árulni ezeket a primitív körülmények közt legyártott, nemegyszer kimondottan csúf könyveket, amelyek azonban leplezetlenül, mindenfajta kódolás és köntörfalazás nélkül beszéltek a lényegről, arról, amit addig egyáltalán nem vagy csak szőrmentén lehetett szóba hozni. Nekem, a társaimnak, a nemzedékemnek, akik erre ráharaptunk és végül a szamizdaton nőttünk fel, a könyv nem azt jelenti, amit hagyományosan szokott, nem rideg tudástárat, nem a mese bűvöletét, nem jól mutató szobadíszt vagy más ehhez hasonlót, hanem egyfajta szellemi intimitást, személyes erőforrást. Mind a mai napig igen bensőséges nexus fűz a könyvekhez, illetve ilyesféle elvárás határozza meg a viszonyomat hozzájuk: egy könyv attól lesz tényleg könyv a számomra, hogy olyasmiről beszél, ami mélyen, a lényem mélyén megérint, közöm van hozzá.

– Magyarán, már diákként a nyolcvanas évek könyves undergroundjának aktivistája lett? Ahogy egyébként nagyon sokan. Hisz a Szolidaritás az akkori Lengyelországban egyfajta ifjúsági szubkultúrát jelentett, illetve azt is, mert tömegmozgalomról lévén szó, igen sokféle irányzatot magában foglalt.

– Világos, nem is lehetett másképp, a szellemet nem lehetett többé visszagyömöszölni a palackba. 1981 decemberében kihirdették a hadiállapotot, egyik percről a másikra mindannyian az illegalitásban találtuk magunkat. Még nem érettségiztem, de röpcéduláztunk, lapot szerkesztettünk, a Głos Wolnynak, azaz a “Szabad Hangnak” három száma is megjelent, aztán lebuktunk, börtönbe kerültünk, ez nagyon fejbeverő, megrázó élmény tizennyolc esztendősen, épp az érettségi előtt, családilag kész tragédia, de személyesen engem is rettenetesen megviselt. Ma már persze mosolyogva pillantok vissza az egész történetre, utóvégre fél év múlva szabadlábon voltam, s még a jogra is felvettek. Mire elvégeztem az egyetemet, már a változás szelei fújtak. 1988-ban rendezték meg először a Zsidó Kultúra Fesztiválját a krakkói Kazimierzben, azt el nem tudom mondani, micsoda ünnep volt, mennyi spontaneitás, mennyi öröm, felszabadultság, kész népünnepély, egyszerre nemcsak be lehetett vallani, ki lehetett mondani, hogy a mi lengyel hazánkban évszázadokon át élt és virágzott egy másik kultúra is, amelynek a nyelve is, jelképei is, az egész mentális öröksége más, mint a lengyel kultúráé, mégis valamiképp a miénk, az életünk része, vagyis az őseink életének a része, de ezáltal a mi hagyományunk is, miközben a pártállami időkben le kellett tagadnunk, úgy értem, a hivatalos Lengyelország letagadta, hallani se akart az egészről. Akkor, a rendszerváltás idején, a nagy fellélegzés pillanatában döbbenten fedeztük fel ezt a kincset, ami a mai napig nincs feltárva, kiaknázva, nem véletlen hát, hogy az első gondolatom az volt, hogy könyvkiadót alapítok, hisz a legfontosabb, hogy bizonyos szövegeket kiadjunk, leporoljunk, hozzáférhetővé tegyünk.

– Értem én ezt az eufóriát, hogyne érteném, de az 1988-1989-es Lengyelország sok más euforikus pillanatot tartogatott még, sok mindent ki lehetett akkor mondani, amit addig tilos volt. Honnan önben ez a felfokozott érdeklődés az egykori zsidó kultúra után? Van-e családi gyökere? Vagy máshonnan merített, más tényezők hatására?

– Máshonnan, nem családi forrásból. A szamizdatból, mondjuk. Gondoljon csak bele, a holokauszttal gyakorlatilag kiirtották a lengyel zsidóságot. De erről egyszerűen nem lehetett beszélni. És amikor kezdtek igazán rosszul menni a dolgok, mármint gazdaságilag, 1968-ban egy olyan sötét, antiszemita-nacionalista pártvonal jutott hatalomra nálunk, ami még a szovjet tömbön belül is páratlannak számított. Ahogy ezekről olvastam, elkezdett előttem feltárulni az ismeretlen, elsüllyedt Lengyelország, a két háború közti időszak, a történelmi lengyel haza, amely sosem volt monolit, se kulturálisan, se etnikailag, épp ellenkezőleg, s e nagy mentális tarkaságban is az egyik legizgalmasabb színfolt az a jiddis kultúra volt, amely nem is lengyel, hanem igazi közép-európai jelenség. Egyébként is, hol volt a XIX. században Lengyelország? Nem is létezett. Olyan térség ez, ahol a határok állandóan módosulnak, változnak, a nagy halak megeszik a kis halakat. De a közép-európai jiddis kultúra mintegy átlépett a határok felett, mondhatnánk, az Osztrák-Magyar Monarchia volt a “törzshazája”, abba Bécs, Prága, Budapest mellett még Galícia, Krakkó is beletartozott, de Vilna már nem, holott arról is szó van, tehát éppen nem az országhatárokról beszélek, amelyek most végre eltűnőben vannak. Még egyetemistaként elkezdtem hát e letűnt kultúra nyomait kutatni, embereket, akik még ismerték, érzékelték, látták. Minél többet tudtam meg róla, annál jobban elbűvölt. Aztán kinyomoztam, hogy mégiscsak rendelkezem némi családi örökséggel, mert az egyik déd-dédapám egy kikeresztelkedett zsidó lányt vett feleségül, s attól kezdve még szenvedélyesebben érdekelt a kérdés. Nem én voltam az egyedüli, a rendszerváltás után, főleg fiatal értelmiségiek körében, valóságos reneszánsza támadt a régi jiddis kultúrának, amelyet úgy tűnt, elnyelt a történelem süllyesztője. És visszahoztuk ebből a süllyesztőből, ma már le se lehetne tagadni. Ezekben a körökben forgolódtam, ez volt akkor az életem, így ismertem meg a feleségemet is, aki, ha már a családi tradíciónál tartunk, kielcei zsidó famíliából jött, és mindenbe, amit eddig sikerült elérnünk, együtt vágtunk bele.

– A Dziennik Polski krakkói napilap pár évvel ezelőtti riportját idézem a Klezmer Hoisról: “Nem kell tudni jiddisül, gyenge németséggel is lefordítható a név, azt jelenti, “klezmerház”. A forró nyári napon beülsz a kerthelyiségbe, az enyhet adó fák alá, hallgatod a betérő turisták bábeli zsivaját. Egy hozzáértésére büszke fiatalember franciául magyarázza egy karcsú lánynak: “A klezmerek zsidó zenészek voltak, de már nincsenek, eltűntek, világgá mentek. Csak egy klezmer maradt, de az nem akárki, a klezmerek kelzmere, Leopold Kozłowski.” Ő játszik itt minden este. Mert a Klezmer Hois nem egyszerűen szálloda, étterem, kávéház, hanem valami több is…”

– Nézze, amikor a kilencvenes évek elején Małgorzatával elhatároztuk, hogy megalapítjuk a kiadót, nagyon gyorsan be kellett látnunk, hogy ebbe csak tönkremenni lehet. Észbe kaptunk, nyitottunk egy kávéházat, később éttermet, majd szállodát, ma már konferenciatermünk is van, külön pincénk, ahol kiállításokat és lengyel-zsidó találkozókat rendezünk. Maga az Austeria Kiadó pedig csupán 2001-től működik. De az első perctől kezdve az a plusz volt számunkra a legfontosabb, amiért létrehoztuk a Klezmer Hoist. Hogy Leopold Kozłowski naponta bejöjjön hozzánk Wola Justowskából, és játsszon. Elhoztam őt ide, a pesti könyvesbolt megnyitójára, itt is zenélt. Számomra a kávéház is, a könyvesbolt is akkor igazi, ha szellemi találkahely. Ezt csináljuk Krakkóban közel húsz éve. Olyan visszatérő vendégeink vannak, mint Miriam Akavia izraeli írónő, Grigorij Kinovics, az egyik legnagyobb élő zsidó író, akit még egyetemista koromból ismerek, amikor többedmagammal átrándultunk Litvániába, akkor ő volt a vilniusi zsidó közösség elnöke, vagy a tősgyökeres krakkói Felek Scharf, aki a II. világháborúban a brit hadsereg tisztje volt, nem beszélve szegény megboldogult Juda Frenkelről, erről a hamisítatlan bolygó zsidóról, aki vérbeli kereskedőként a háború után Krakkó és Budapest közt ingázott, cigarettával, ablaküveggel, mindennel seftelt, több ezer dollár hasznot vágott zsebre, és elképesztő történeteket mesélt abból az időből. Egyébként egyetemistaként a litván fővárosban járva fogalmazódott meg bennem először a gondolat, hogy könyvesboltot szeretnék nyitni. Ott, az egykori Vilnában, amelyet annak idején észak Jeruzsálemének is hívtak.

– Könyvkiadót vagy könyvesboltot?

– Természetesen előbb a kiadót. De az most már megvan. Nézze, létezik ez az elsüllyesztett és napjainkban új életre keltett kulturális örökség, amelyről beszélek, és amely egész Közép-Európa közös szellemi kincse. Ráadásul azok az országok, ahol ez a jiddis kultúra egykor virágzott, lassan mind az Európai Unió tagállamai lettek, azaz végre egy hazában élünk. A legfőbb ideje, hogy mi is elkezdjük kiépíteni a bolthálózatot, amit húsz éve tervezünk. A könyvesbolt nekem, elmondtam, miért, sajátos, bensőséges szellemi műhely, találkozási pont, a dialógus helye. S azt tapasztalom, nemcsak én vagyok így, hanem mások is, sokan. Amikor megalapítottuk az Austeriát, eleve a Krakkó-Prága-Bécs-Budapest-Vilnius-hálózatban gondolkoztunk. Mert egyrészt létezik a magyar, a lengyel, a cseh stb. kultúra, ezek végül is zárt nemzeti kultúrák, másrészt ott ez a másik, határokon átlépő, amely mindhez valamiképp kötődik, mégis megvan a maga autonómiája. Ahhoz, hogy ezt megértsük, szükségünk van arra a dialógusra, amit Krakkóban a zsidó kulturális fesztivállal is, a Klezmer Hoisszal is folytatunk, úgy is mondhatnám, a könyvek és az emberek párbeszédére. Ezért kell felkerekednünk, és nemcsak Krakkóban tágítanunk a magunk körét, ahol már két könyvesboltunk is működik, magyar könyveket is kínálunk bennük, elsősorban a Múlt és Jövő kiadványait, de témánkba vágó sok angol nyelvű kötetet is, hisz mégiscsak az angol ma a legkülönbözőbb ajkú közép-európaiak első számú közös nyelve, nem beszélve a jiddisről, ami külön kötelezettségünk, hisz a jiddis nyelv, melyen jelentős szépirodalom is született, már Izraelben sem örvend kellő megbecsülésnek. Ez az Austeria Kiadó profilja, amely kis példányszámú köteteket hoz ki, évente mintegy húszat-harmincat, többnyire ezres példányszámban, nem versenyzünk a nagy kiadókkal, de az az aprómunka, amit mi elvégzünk, nekik is fontos. Csak a két háború közti jiddis-lengyel szótár reprint kiadását említem, a jedwabnei pogrom ügyét hatvan év után drámaian exponáló Jan Tomasz Gross új, Upiorna dekada (Lidérces évtized) című könyvének lengyel kiadását vagy Dabora Vogel kisprózáit, ami igazi szenzáció lett. Vogel a két háború közti irodalom legendás alakjának, Bruno Schulznak a szerelme, főleg jiddisül írt, de maga lefordította írásait lengyelre, Paweł Huelle, a Magyarországon is ismert gdański író egyenesen az elmúlt évszázad egyik legjelentősebb könyvének nevezi az általunk kihozott Akcje kwitn – Virágoznak az akácok – kötetet.

– Miből él, hogy állja a versenyt az Austeria?

– Minden kötethez megpróbálunk alapítványi támogatást szerezni, a legtöbbször sikerül is. Ettől függetlenül minden kiadványunk kockázattal jár. A Klezmer Hois teremti meg az anyagi biztonságunkat. Annyit mindenképp megad ez a háttér, hogy ne féljünk belevágni olyan új vállalkozásokba, amilyen ez a Nagydiófa utcai könyvesbolt is. Lehet persze, hogy emellé is kell egy kávéházat nyitnunk, meglátjuk. Máris kiderült, hogy a pesti boltunknak más szerepe is van, mint amit eredetileg szántunk neki. Budapesten elég jelentős lengyel kolónia él, szép számmal vannak polonisták. Nekik itt semmiféle lehetőségük lengyel könyveket beszerezni, tehát nemcsak a zsidó kultúra letéteményesei leszünk, hanem lengyel könyvesbolt is. Miközben a könyvkínálatunk döntő része itt is angol nyelvű, s ezt még növelni is fogjuk. Felvettem a kapcsolatot a krakkói Massolit könyvesbolttal, amelyben gyakorlatilag minden olyan angol nyelvű kiadvány kapható, amely Közép-Európával foglalkozik, s az ő könyveiket is árusítani fogjuk. A budapestiekben nem árt erősíteni a tudatot, hogy Közép-Európa szívében élnek, néha úgy tűnik, nem is tudnak róla. Hasonló a problémám a lengyel szemmel igazán komoly lélekszámúnak nevezhető pesti zsidósággal, amely vagy teljesen asszimilálódott, vagy a vallásban keresi a maga identitását. Én tisztelem a zsidó vallást, de a jiddis kultúra öröksége, még ha van is vallási vonatkozása, kifejezetten világi szempontból érdekel. Ez az érzékenység egyszerűen hiányzik a pesti zsidóságból, vagy nagyon mélyen szunnyad bennük, úgy érzem, lehetetlenség, hogy épp ők, akik itt élnek, ne ébredjenek erre egyszer rá. A jelenlétünkkel ezt is szeretnénk elősegíteni.

– Visszaértünk az eredeti kérdéshez. Miért épp Budapest? Itt a legtöbb a tennivaló?

– Dehogy. Ennél prózaibb az oka. Ma egyszerűen Budapest a legolcsóbb metropolis a régióban. Itt megengedhettem magamnak, hogy vegyek egy lakást a Kazinczy utcában, mondjuk, negyedannyiért, mintha Krakkóban vettem volna. Ugyanez áll a bolthelyiség bérleti díjára, amit Prága vagy Bécs belvárosában jelenleg nem tudnék megfizetni. Az, ami engem hajt, nem valósítható meg egyik percről a másikra. Idő, elszánás, szorgalom kell hozzá. Most az a dolgunk, hogy tényleg megvessük a lábunkat Budapesten. Be akarjuk indítani az Austeria magyar könyvkiadását, az első kötet valószínűleg Anski Dybukja lesz, új fordításban, hisz a két háború közt megjelent már egyszer magyarul, ráadásul most Andrzej Wajda illusztrációival jelenik meg, aki krakkói rendezéséhez készítette ezeket a skicceket. Lassan szeretnék létrehozni egy magyar kiadói csapatot is, tavasztól magam is fél lábbal itt élek, a kiadó is krakkói-budapesti Austeria lesz. És a könyvesbolt is akkor válik azzá, ami, ha elkezdünk könyves találkozókat szervezni, ha ez a pesti Austeria-pont ugyanúgy a dialógus helye lesz, mint a krakkói. Még csak most kezdjük kipuhatolni, mi az igazi tennivalónk itt. Akkor fogunk tovább lépni, amikor már Pesten is minden olyan olajozottan megy a maga útján, mint Krakkóban. És hogy merre lépünk? Prágába, Litvániába? Majd akkor eldől.

– Októberben a krakkói könyvvásár alkalmából futottunk össze először, majd a Nagydiófa utcai bolt megnyitásakor. Most egy kávézóba ültünk be a Klauzál tér sarkán, azért ide, mert ez akár egy kazimierzi kawiarnia is lehetne. Vagyis nemcsak lakása, már törzshelye is van az egykori pesti zsidónegyedben. Csak hallgatom, és bámulom az agilitását. Hogy fér meg egyetlen emberben ennyi idealizmus, szenvedélyes ügyszeretet – és józan számítás, üzleti talpraesettség?

– Nem szeretem az ilyen interjúkat, korainak tartom. Még alig végeztem el valamit abból, amit elhatároztam. Öt-tíz év múlva már biztosan többet tudok felmutatni.