A csőlátás széles skálája

Megálljt int a véleménye szerint intézményesülni törekvő antiszemitizmusnak Kenedi János a HVG-ben megjelent, figyelemreméltó cikkében (HVG, júl. 20., 74. old.). Úgy látja, hogy a rádió és a televízió alelnökeinek kinevezése körüli politikai huzakodás során egy leendő új totalitarizmus “összeszerveződésére megtörtént a Magyar Köztársaság fönnállása óta az első intézményes kísérlet”. Ennek a jelét, vagy inkább a tényét abban véli fölismerni, hogy a kormányfő által e tisztségre javasolt személyiségek egyike a kormánypártinak tekinthető másik kettővel szemben nem a parlamenti ellenzéket testesíti meg, hanem olyan szervezettel hozható összefüggésbe, mely a hazai zsidóság etnikumként való elismertetéséért küzd. Ilyenképpen tehetem hozzá Kenedi gondolatait folytatva a közvélemény előtt a kormánypolitika a “magyarsággal” és a “kereszténységgel” azonosul, a kormánypolitika kritikája, a vele való szembenállás pedig a zsidósággal, mégpedig a magyarságtól etnikailag is elkülönülő zsidósággal.

Azt hiszem, Kenedi János e pontban közel jár az igazsághoz. (Egyébként Gombár Csabának, a Rádió elnökének is az volt a megjegyzése Rózsa T. Endre alelnöki jelölésére, hogy ő mármint Rózsa egy etnikai kisebbség képviselőjeként ismert országosan, ezért kinevezése más etnikai csoportok elégedetlenségét hívhatná ki.)

Azt csak mellékesen említem meg, hogy Rózsa T. Endre az általa néhányadmagával létrehozott új zsidó szervezet, a Magyarországi Zsidók Nemzeti Szövetsége által kívánja megjeleníteni a hazai közéletben a zsidóságnak azt a részét, mely nemzeti vagy etnikai kisebbségnek vallja magát. A Magyar Zsidó Kulturális Egyesület nem követ ilyen speciális célokat, és minden magyarországi zsidó kulturális tevékenységének keretéül kíván szolgálni, bármilyen alapon (vallásilag, etnikailag vagy másképp) határozzák is meg tagjai a maguk zsidó azonosságát. Téved hát Kenedi János, amikor Rózsa T. Endrével összefüggésben az MZSKE-t említi. Ez azonban nem változtat megítélése lényegén.

Sokkal közelebbről érinti a lényeget Kenedi megállapítása az antiszemitizmus különböző válfajairól, amelyeket inkább fokozatoknak neveznék. “Sem a magyar múltban szendergő őstulkok, sem az ébredő zsidók eleddig nem tudták elhitetni velem, hogy föltámasztható az az antiszemitizmus is, amelyiktől komolyan tartani kell. Ami idáig történt, az számomra nem volt több, mint a századforduló “ártatlan” zsidózása, vagy annyi rasszizmus, amennyivel Mosley Angliája együtt tudott, Le Pen Franciaországa együtt tud élni.”

Nem akarok itt sok szót vesztegetni az “ébredő zsidók” ironikus kitételre; nem hiszem, hogy bármilyen mértékben is okai lehetnének az antiszemitizmusnak vagy megerősödésének azok a zsidók, akik nyíltan deklarálják, hogy Magyarországon is a zsidó néphez, a zsidó nemzethez tartoznak. Bármi okból helyeselte is egykor Németh László a zsidó azonosságtudatnak ezt a válfaját és bármilyen következtetést vont is le belőle, két tény bizonyos: a hazai zsidóságnak ma is csak kis része követi ezt a felfogást, ennek ellenére a magyar közvélemény igen jelentős része így vagy úgy megkülönbözteti a zsidóságot a magyarságtól. Ez ugyan magában véve nem antiszemitizmus, de való igaz, hogy az “ébredő zsidók” közreműködése nélkül is létezik antiszemitizmus Magyarországon. Kérdés, milyen fejlemény teheti ezt olyanná, hogy “komolyan tartani kell” tőle.

Kenedi a századforduló zsidózásáról szólva maga is idézőjelbe teszi az ártatlan jelzőt. Vele együtt mindannyian tudjuk, hogy abból az ártatlanságból szervesen nőtt ki az 1919/20-as fehérterror zsidókat gyilkoló dühe, majd ebből a zsidótörvények és a deportálások ideológiai programja és gyakorlata. És ha a századforduló antiszemitizmusa ily kevéssé volt ártatlan, még kevésbé az a holocaust utáni antiszemitizmus. Az értelmiségieknek, akik ezt megszólaltatják és szítják (tegyék bármennyire burkolt módon), tudniok kell, mihez vezethet ez: tömegsírokhoz.

Persze, nem vitás: az antiszemitizmus 1944-es magyarországi “díszelőadásához” sok tényező együtthatása teremtett lehetőséget, és ismert az is, hogy az eszmei gyökerek sem egyszálúak. A tényezők részben megváltoztak mára, és konstelláció­juk sem azonos az akkorival, a magyar társadalom akkori és mai helyzete közt mégis nagyobb a hasonlóság, mint az angliai vagy a franciaországi helyzettel.

Anglia úgy tudott együtt élni Mosley fasiszta mozgalmával, hogy az ország kritikus időszakában betiltotta. Franciaország úgy képes elviselni Le Pen mozgalmát, hogy annak minden sértő megnyilatkozására kiválóságok és tömegek tiltakozó megmozdulása ad rögtöni választ. A két ország demokratikus intézményei és hagyományai törpe létre ítélik a fajvédő mozgalmakat. Ha azonban csupán benső “eszmei töltetüket” tekintjük, ezek sem kevésbé veszélyesek, mint a hazai antiszemiták rögeszméi. Az együttélés velük korántsem békés, inkább küzdelem ez.

Minderről aligha kell meggyőznöm Kenedi Jánost, nem is azért sorolom. Inkább annak a jelzésére, hogy nálunk az alapszituáció más, mint nyugaton. A polgári progressziót nálunk még mindig zsidó mesterkedésnek lehet feltüntetni, és ezt egyesek (mennyien?) meg is teszik. A polgári demokratikus intézményrendszer oly alapvető elemét, mint a többpárti parlament ellenzéke, még mindig be lehet állítani zsidó ügynökségnek. És egyesek ezt is megteszik.

Egyfajta csőlátás ez, a történelmi fejlődésünk fogyatékosságai által, sajátosan kiegyensúlyozatlan hagyományrendszerünk által meghatározott csőlátás. Attól tartok, szélesebb társadalmi skálán hat, mint hinni szeretném. És nem a Rózsa T. Endre alelnöki jelölésében, ebben a politikai trükkben mutatkozik meg először.

Mi több, a politikai küzdelemben tudatosan és ha úgy tétszik, intézményesen megvalósuló látásmód és beállítás gyanánt is jelentkezett már a legutóbbi időkben: a parlamenti választások előtti kampányban. Az Apák és fiúk című, rossz ízű és sanda röplapot, amelynek MDF-es szerzőségét lehetetlen volt tagadni, ebben a szellemben egészítette ki az SZDSZ ellen irányuló anonim antiszemita kampány. Az utóbbi aligha egy tőről nem eredt az előbbivel.

A kormánypárt(ok) felső és középszintű vezetése egy részében épp úgy megvan és hat ez a minden más politikai elképzelésben és stílusban a zsidót gyanító sajátos csőlátás, mint a politikai derékhadban. “Nagy bűnöm, hogy nem állnak mögöttem sem amerikai, sem szentföldi nemzettelen, kozmopolita körök, és nincsenek zsidó rokonaim” írta az MDF ifjúsági mozgalmának egyik fiatal funkcionáriusa, aki persze, midőn a Népszabadság riportere rákérdezett erre a véleményére, fennen és talán őszintén hangoztatta, hogy neki ugyan “semmi baja a zsidókkal”, de azért beszélni kellene arról, milyen nagy a zsidók politikai szerepe ma… Bizonyos Buji Ferenc, a Hunnia levélírója egyenesebben fejezi ki magát, amikor az Új Hölgyfutár ominózus címlapjára utalva megkérdezi: “Mi lenne, ha az Új Hölgyfutárnak mi is hasonló módon vágnánk vissza? Ha mi is trágár rajzot közölnénk, teszem, a Menóráról?” Az első, ami az eszébe jut, egy zsidó jelkép.

Hunniáék olvasótábora magától értetődő természetességgel és nyíltan azonosít mindent a zsidóságai, ami vele magával és a magyarságról alkotott képzeletével nem azonos. A kormánypárt(ok) rokon szellemiségű része ugyanezt körmönfontabban és kevésbé nyíltan, olykor csak titokban teszi.

Kenedinek igaza van, amikor cikkében rámutat: Rózsa T. Endre alelnöki jelölése jelzés arra, hogy a kormányzat a Szabad Demokraták Szövetségét kulturális (és hozzáteszem: politikai) gettónak tekinti. Csak abban nem adok igazat neki, hogy ehhez Rózsa nemzeti-etnikai alapon vállal zsidó identitása ad lehetőséget. Ha Rózsa T. Endre csak vallási alapon lenne zsidó, vagy ha éppenséggel elhagyná a zsidóságot és csak származásának ténye maradna meg, a csőlátásban szenvedők (és az e fogyatékossággal tudatosan visszaélőknek, manipulálóknak) ez is elég lenne. És ugyanazt az eredményt érnék el vele.

Én a legkevésbé sem hibáztatom Rózsa T. Endrét zsidó nemzeti elkötelezettségéért. Amiből következőleg azonban azt tartom, hogy a jelölés elfogadásával a balek szerepébe esett.

G. Gy.