A cionista nagypolitika hajnala
1896 júniusában Herzl Konstantinápolyba indult, és közben megállt Budapesten. 1895-től gyakran fordult meg szülővárosában, hiszen Törökország felé a magyar fővároson keresztül vezetett az útja. Heltai Jenő visszaemlékezése szerint általában a Royal-szállóban szállt meg, és itt, illetve a Vadászkürt- kávéházban folytatta tárgyalásait. 1896 júniusában itt csatlakozott hozzá Newlinsky. A Nyugat-Európát a Balkánnal és Törökországgal összekötő Orient-expresszen Herzl megtapasztalta a sajtó hatalmát, a neki tulajdonított óriási befolyást. Newlinsky bemutatta neki Ziadot, a moszkvai koronázásra küldött török misszió vezetőjét, Karatheodory-t és Tewfik pasát, a Porta belgrádi követét. Tewfik „…csodálattal beszél a Neue Freie Presséről régi vezércikkek passzusait idézi.” (G. Gerő László ford.) Ziad kifejtette, hogy a „territórium” átengedése ellenkezik elveikkel, mire Newlinsky azzal érvelt, hogy Anglia is átengedte Helgolandot Németországnak. A kifejezetten Newlinsky tiszteletére, útközben felszálló Nacsovics bolgár miniszter arra kérte Herzlt, hogy „…legközelebbi lemondása alkalmával a Neue Freie Presse ne búcsúztassa olyan érzelmes hangon, mert különben az ezidő szerint oroszbarát Bulgáriában Ausztria kegyeltjének tűnnék fel s ennek következtében működése osztrák értelemben megnehezülne.” (G. Gerő László ford.) A különféle diplomaták tehát nem a zsidóság és a cionizmus kiemelkedő személyiségét, hanem befolyásos osztrák újságírót láttak Herzlben, aki ki is használta ezt.
Szófiában Herzlt a helyi zsidók Messiásként ünnepelték; az egyik zsidó vezető beszédében „Izrael szívének, vezetőjének” nevezte. Két héttel korábban még így vélekedett: „Hogyha meg utáltatják velem a fáradozásaimat, egész egyszerűen felhagyok velük, és hogyha hálátlanságot észlelek – természetesen nem egyesektől, akik quantité négliable (elhanyagolható mennyiség – N.A.), hanem a tömegektől – teljesen visszavonulok”. A főként szefárd zsidók által lakott bolgár fővárosban érezte meg Herzl a saját bőrén azt, hogy milyen várakozásoknak kell megfelelnie, és hogy a zsidóság régi messiási ígéreteinek beteljesítését sokan, – főleg Kelet-Európában – éppen tőle várják. Bierer, a helyi közösség egyik vezetője Herzl tudomására hozta, hogy Edmund Rotschild megbízottja nemrégiben Konstantinápolyban járt, és pénzt ajánlott fel, ha folytathatja palesztinai telepítéseit. „Ez talán sakkhúzás ellenem”(G. Gerő László ford.) – jegyzi meg keserűen Naplójában Herzl, aki még nem volt tisztában a nagypolitika szabályaival, és sokszor összeesküvést sejtett akkor is, amikor csupán a politika és az üzlet szokásos egymásra találásának volt tanúja. Herzl még a vonaton vázlatot készített Törökország pénzügyi szanálásáról: „…20 millió fontot a török pénzügyek rendezésére fordítunk. Ebből két milliót Palesztináért adunk a jelenlegi 80.000 font hozadék tőkésítése alapján. A fennmaradó 18 millióval megszabadítjuk Törökországot az európai ellenőrző bizottságtól. A dette publique (államadósság – N.A.) A, B, C, D címletek tulajdonosait általunk közvetlenül juttatandó előnyökkel, kamathozadékunk felemelése, az amortizáció meghosszabbítása, stb. bírjuk rá, hogy a bizottság megszüntetéséhez hozzájáruljanak…” (G. Gerő László ford.)
Június 18-án Herzl Gyevad bejjel tárgyalt, aki leszögezte, hogy „…Jeruzsálemnek okvetlenül török fennhatóság alatt kell maradnia…. Messzemenő ex-territorialitást ígértem. A kulturvilág szent helyei senki tulajdona ne legyenek, legyenek az egész világé. Azt hiszem, végül is hozzá kell járulnunk, hogy Jeruzsálem megmaradjon jelenlegi helyzetében”. (G. Gerő László ford.) Herzl ismét felvetette a velenceihez hasonló, arisztokratikus köztársaság ötletét. Newlinskyt pedig fogadta a szultán, aki kijelentette, hogy „ebben az ügyben” egy tapodtat se tegyen Herzl, „…mert a föld nem az enyém, hanem a népemé. Az én népem vérével szerezte meg és termékenyítette meg ezt a birodalmat. Ismét vérünkkel fogjuk elárasztani, mielőtt tőlünk elragadnák…A zsidók tartsák meg milliárdjaikat. Ha fel lesz osztva birodalmam, talán ingyen megkapják Palesztinát. De csak a holttestünket fogják felosztani. Viviszekcióba nem egyezem bele”. (G. Gerő László ford.) Izzet bej azt tanácsolta másnap, hogy a zsidók szerezzenek meg valami más területet, és azt ajánlják fel Törökországnak. Herzl Ciprusra gondolt, aztán az egyik hatalmasság azt tanácsolja, hogy „a zsidók szerezzék meg a török állampapírokat és töltsék meg zsidókkal az ellenőrző bizottságokat”. (G.
Gerő László ford.)
A szultán – Newlinsky minden próbálkozása ellenére – elutasította, hogy fogadja Herzlt, és a Neue Freie Presse részéről tanúsított ellenszenvre hivatkozott. „…Néhány hónappal Bacher kihallgatása után személye ellen gyűlölködő támadás jelent meg, mely ebben a nemben felülmúlta az összes lapokat – az angol és örmény lapokat is beleszámítva. A szultán panaszkodott emiatt. Calice osztrák nagykövetnek is kifejezetten sajnálkozott afölött, hogy Bachert bemutatta neki. Ezzel szemben barátként fogad és akar engemet fogadni – ha már szolgálatokat tettem neki -. A következő szolgálatot kéri tőlem: törekedjek egyrészt arra, hogy az európai újságok (Londonban, Párizsban, Berlinben és Bécsben) az örmény kérdést barátságosabb hangnemben kezeljék, másrészt hassanak oda, hogy az örmény vezérek meghódoljanak neki, mely esetben ő minden lehetséges engedményre hajlandó”. (G. Gerő László ford.) Herzl kijelentette Newlinskynek, kész arra, hogy Londonban „áthangolja” a lapokat, de azt is kérte, hogy pontosan világosítsák fel az örmény kérdésben, hiszen azt nem jól ismerte. Végül pedig interjút készített a nagyvezírrel a Neue Freie Presse számára. Newlinskyt az utolsó napokban is fogadta a szultán, aki kijelentette, hogy „…egy nagyhatalom kérdést intézett hozzá, hogy minő álláspontot foglal el javaslatommal szemben….(Némi elégtétellel kell megjegyeznem, hogy mégis csináltam már egyet és mást, hogyha ma már egy nagyhatalom diplomáciai lépéseket tesz tervem ügyében, melyet annyian neveztek őrültségnek. Szegény Friedrich S. …! Szegény Moritz Benedikt!” (G. Gerő László ford.) Új terület kerül a látómezőbe: a szultán éppen görögellenes politikája megerősítéseként felvetette a jelentős görög és zsidó lakossággal rendelkező Szalonikit, mely ötlet elfogadása csak a helyi lakosokat állította volna szembe a zsidó telepesekkel.
Herzlt bemutatták a nagyvezérnek, megkapja a Medzsidije rend harmadosztályú. vezérkeresztjét. „Hogyha a szultán nem fogadna, legalább egy felmutatható rendjelet adjon, mely javaslatom meghallgatása, majd ennek elutasítása után még en coquetterie (tetszelgésből – N.A.) nálam marad. A tetejébe egyébként alkalmas is vagyok egy magas kitüntetésre. Ezért esdekelve kérem, hogy ne tartson engem ezért rendjelvadásznak. Mindig is fütyültem és most is fütyülök a kitüntetésekre. De szükségem van arra, hogy londoni embereim a szultán jóindulatának kifejezéseként lássák ezt”. Ez a kitüntetés Herzl egyetlen és materializálható sikere volt, de mégis nagyon büszke volt rá, hiszen tárgyalásainak szimbolikus jelentőséget kölcsönzött: „ebben a tíz napban egy darab világtörténelmet készítettem elő”.
A palesztinai vazallusállam megteremtésére irányuló igyekezete eredménytelen maradt. Erre titkon számított is: „már eleve őszintétlenség volna, hogyha a vazallusok mindig csak arra gondolnának, hogy lehetőleg nemsokára függetlenné váljanak”. Jellemző Herzlre, hogy ugyanakkor imponált neki a török szultán saját magára emlékeztető konok eltökéltsége: „A szultán valódi szavaitól meghatódtam és megrendültem, ámbár reményeimet – egyelőre – teljesen meghiúsította. Van valami tragikus szépség ebben a fatalizmusban, amely agyonüttetheti és feloszthatja őt, de az utolsó lélegzetvételig tiltakozni fog ellene”.
Newlinsky visszafelé az úton azt javasolta, hogy Palesztinát, a szultán fennhatósága alatt zsidó fejedelemségként alakítsák meg. „Kiválónak tartom ezt az ötletet. Valami ehhez hasonlóra gondoltam Konstantinápolyban, de erről sohasem beszéltem. Mindenesetre ott van egy elfogadhatóbb javaslat, és én korábban csak elfogadhatatlanokat vethettem fel, mivel nem vagyok biztos abban, hogy vajon a londoniak nem fognak-e engem az utolsó pillanatban cserbenhagyni.” Visszafelé újra megálltak Szófiában, ahol Herzlt a helyi zsidók ismét Messiásként ünnepelték: „…A cionista egyesületben üdvözlő beszédek. Aztán a templomba kellett mennem, ahol több ezren voltak… Az olvasóemelvényen álltam. Mikor nem tudtam mindjárt, hogyan forduljak az emberekhez, anélkül, hogy hátat fordítanék a szentélynek, valaki felkiáltott: ‘Nyugodtan hátat fordíthat az oltárnak, mert szentebb, mint a Tóra’. Sokan kezet akartak csókolni” (G. Gerő László ford.) A messianizmusban rejlő antinomikus tendencia, azaz a „végső időkben”, a zsidó törvényekkel szembeforduló, annak érvényességét tagadó magatartás itt, a pravoszláv templomokra emlékeztető, a városközpontban elhelyezkedő szép szófiai zsinagógában mutatkozott meg. Nem véletlen, hogy a kelet-európai ortodox rabbik, egy maroknyi kisebbségtől eltekintve gyanakvóak voltak Herzl-lel szemben, és a cionizmus későbbi szakaszában szembefordultak a mozgalommal.
Segítőjéről, Newlinskyről egészen megváltozott Herzl véleménye: „Newlinski furcsa ember. Bécsben igaztalanul kezelik… Sokkal műveltebb, mint a nemes emberek általában, van művészi érzéke, gyöngédlelkű. Csak eszköznek akartam felhasználni, és most már tisztelem és szeretem...“ (G. Gerő László ford.)
Ha összegezni szeretnénk az első konstantinápolyi út tapasztalatait, azt mondhatnánk, hogy Herzl útja nem volt sikeres. A Palesztinát uralma alatt tartó Törökország nem fogadta túláradó örömmel a valójában senkit sem képviselő újságírót. Herzlnek szembesülnie kellett a Porta időhúzó, végső soron elutasító magatartásával, szövevényes és korrupt jellegével, melyet a nyilvános szavak és a személyes karizma végtelen lehetőségeiben bízva nem ismert fel. Herzl nem volt tisztában a világpolitika realitásával; az 1856-os párizsi kongresszus után, melyet Törökországot is jelenlétével „tisztelt meg”, az európai hatalmak igen nagy befolyást gyakoroltak a Portára. Franciaország, Németország, Oroszország, Nagy-Britannia és a Monarchia a Török Birodalmon belüli nem-muzulmán kisebbségek védőhatalmaként lépett fel. Ennek fényében érthető, hogy a cionizmust és az európai zsidóság palesztinai letelepítésének gondolatát kedvezően fogadták az európai hatalmak, mivel ebben is saját befolyásuk kiterjesztésének a lehetőségét látták. Az új zsidó telepesek askenázi (európai) zsidók voltak, akik – a Török Porta szefárd zsidó alattvalóival ellentétben – visszariadtak a dhimmi (nem-muzulmán kisebbségi) státusának elfogadásától, és attól, hogy ottomán alattvalók legyenek. Ezért inkább egy nyugati hatalom védnöksége alá helyezték magukat. A török kormány tehát nagy gyanakvással fogadta a cionisták törekvéseit, bár kifejezetten ellenséges nem volt velük szemben. Másrészt viszont, mégsem végződött teljes kudarccal az első konstantinápolyi út, hiszen Herzlt, mint tárgyalópartnert, – főleg munkahelye, a Neue Freie Presse miatt – komolyan vették, így reménykedett abban, hogy ez a jómódú angliai zsidókat is a mozgalomban való részvételre ösztönzi.
Herzl nem adta fel a reményt: dinamikus, soha nem fáradó, a cél gigantikus elérhetetlenségét inkább örök késztetésnek felfogó személyisége nem ezt diktálta. A konstantinápolyi bevezetés csupán arra szolgált, hogy bejusson az angol zsidóság fontosabb köreibe. Londonba utazott, ahol Lucien Wolff interjúvolta meg a Daily Graphic és Israel Zangwill a Sunday Times számára. Claude Montefiore és Mocatta a befolyásos Anglo-Jewish Association gyűlésére hívták meg. Itt adta először a nyilvánosság tudtára a cionizmust, ám (közben) önmagát is kritizálta: „A Society of Jews célja, hogy népjogilag megszerezzen egy territóriumot azoknak a zsidóknak a részére, akik nem tudnak asszimilálódni. Ezt a programot aláírhatják minden ország legjobb hazafiai….” (Patai József ford.) Könyvével ellentétben már lehetségesnek tartotta, hogy cionista és nem cionista zsidók együttmunkálkodjanak a zsidó nemzeti cél érdekében, itt Herzl a pinszki születésű és Svájcban tanult vegyész, Chaim Weizmann által hasonló elvek alapján, 1929-ben megalapított Jewish Agency ötletét fogalmazta meg. Herzl azt is leszögezte, hogy sok helyről kapott bíztatást arra nézve, hogy „az írást kövesse a tett”. Szintén kijelentette, hogy a zsidók szenvedéssel szerezték meg a jogot a földterületre, így az államra. Közvetve bírálta a Chovevé Cion akcióit is, hiszen állami védelem nélkül a települések helyzete veszélyes. A zsidó gazdagok nem mennek az új földre, de mennek a szegények, őket pedig a „túlprodukált zsidó középintelligencia” fogja vezetni, aki mostani lakóhelyén a zsidóüldözések miatt úgyis elproletárosodik. Herzl büszkén beszélt a Rison le Cion település termékeiről, melyet a berlini kiállításon látott. Előadása végén saját személyére reflektált: nem akart vezér lenni, de a zsidó állameszme „kikergette” a dolgozószobájából „…és tulajdonképpen magam is ámulok, ha a gyűléseken látom és hallom magamat, mint itt…” (Patai József ford.) Július 6-án ellátogatott a Makkabeus-klubba, ahol szintén előadást tartott. Herzl szövege sok mindenre nyíltan és burkoltan is utalt. „Nem csekély haladásnak tekintem azt, hogy egy zsidó állam megalapításának tervéről uralkodó személyiségek teljes komolysággal tárgyalnak velem. Ez meglepheti azokat, akik néhány hónappal ezelőtt rajtam is, balga eszméimen is gúnyosan mosolyogtak…” (Gärtner Mose ford.) A politikai célok érdekében a szultán iránti rokonszenvet is fel kívánta kelteni: „…A szultán kegyeli a zsidókat. Sőt, bátorkodom kijelenteni, hogy a zsidóknak jelenleg az egész világon kevés nagylelkűbb barátja van, mint éppen a most uralkodó szultán őfelsége.” (Gärtner Mose ford.) A „világ nagyjaival” való tárgyalásaiban tehát saját szavahihetőségének bizonyítékát látta. Az előadásban egyébként megismételte a „Zsidó állam” alaptételeit, és azt is hozzátette, hogy szerinte a nem zsidók kevesebbszer támadták elképzelését, mint a zsidók, hiszen a zsidókból az üldöztetések évszázadai alatt kiveszett az „államalkotói bátorság”. Másrészről viszont az egyenjogúsítás történelmi érdemének tudja be azt, hogy újraébresztette a zsidók eme tulajdonságát. A nemzetépítésre vállalkozó zsidóknak csak azt üzeni, hogy „vallási vagy nemzeti okokból” nem fogják őket üldözni. Ismét élesen támadta a filantróp mozgalmakat: „Egy népen filantrópiával nem lehet segíteni, csakis és kizárólag politikai úton… A zsidókérdés nem oldódik meg azzal, hogy néhány száz, vagy néhány ezer családot Palesztinába vándoroltatunk. Sőt, azt hiszem, hogy annál veszélyesebb lesz ezeknek a kivándorlóknak a helyzete, minél többen lesznek, ha nem oltalmazhatja őket a saját államuk… A filantrópiából fakadó telepítésnek éppen az a legnagyobb hibája, hogy nem számol az érdekelt országok hangulatváltozásaival…” (Gärtner Mose ford.) Herzl továbbra is elutasította a tőkeellenes szocializmust: „…Meggyőződésem szerint a pénz annak megfelelően jó vagy rossz, hogy mire használják.” (Gärtner Mose ford.) A cionizmus nagyon fontos momentumára, a kollektív becsületre utalt előadása végén: „…Az Önök tömörülésének az volt a célja, hogy megmutassák a világnak, hogy a zsidókat más érdekek is fűtik, nemcsak a pénz. Nagyon sok régi, ellenséges legendát kell kiirtanunk, amíg elhiszik végre, hogy semmivel sem vagyunk értéktelenebbek, mint mások. Ha pedig Rotschild báró földműves-telepei azt a legendát akarják eloszlatni, hogy a zsidók alkalmatlanok a testi munkára, akkor ezt is hálás elismeréssel köszöntjük…” (Gärtner Mose ford.)
A reakció nem maradt el, Israel Zangwill író (Ahad Haamhoz hasonló stílusban) élesen kritizálta Herzlt, mondván, hogy cselekedeteit kizárólag a külső kényszer, azaz a zsidóüldözés motiválja. Lucien Wolff indítványozta, hogy a makkabeusok küldjenek ki bizottságot Herzl tervének megvitatására. Herzl meglátogatta Sir Samuel Montague-t, a The House of Commons, azaz az angol alsóház tagját. „E parlamenti masinéria láttán – mely külsőségeit nézve oly drámaian működik – oly könnyű szédülést éreztem, mint korábban a bádeni nagyherceg előcsarnokában”. Jellemző módon, persze inkább tudatlanságból, mint tudatos provokációként, az ortodox zsidó Montague-nak szombaton aláirt levelezőlapot küldött. A befolyásos és gazdag Montague a nagyhatalmak beleegyezésétől, a Hirsch-féle alapítvány tizmillió fontsterlinges támogatásától és Rotschild bárónak a Bizottságban történő részvételétől tette függővé a saját támogatását, és ez továbbra is azzal kecsegtette Herzlt, hogy azért a zsidó pénzarisztokráciát is bevonhatja vállalkozásába.
Szófia után egy kelet-londoni munkásgyűlésen ismét megtapasztalta a tömegek erejét. „…Vasárnap, a munkásszinpad pódiumán sajátos hangulat fogott el. Láttam és hallottam, hogy a legendám hogyan keletkezik. A nép szentimentális, a tömeg nem lát világosan. Azt hiszem, hogy többé …tiszta képet nem alkotnak rólam. Könnyed párafelhő gomolyog körülöttem, – mely talán később néppé válik -, és amelyben én előrehaladok. Előrehaladásomat nem tudják többé kivenni, de azt észre- vehetik, hogy nagyon jót akarok velük tenni, és hogy a szegényeket képviselem.
Természetesen ők egy ideküldött előadó vagy szélhámos iránt is ugyanolyan szeretettel viseltetnének, mint irántam, akiben csalódni nem fognak… mialatt követőim hangsúlyos szavait és biztatásait ezen a népies színpadon hallottam, egyre inkább az az elhatározás erősödött meg bennem, hogy bizalmukra és szeretetükre egyre méltóbb és méltóbb leszek”. „A Kelet már a miénk” – jegyezte meg diadalittasan, és ezt nem a Közel-Keletre vagy Kelet- Európára, hanem a londoni East Endre, az ottani orosz-lengyel eredetű zsidó proletariátusra gondolt. Herzl, mielőtt elhagyta volna Londont, még összekülönbözött a Chovevé Cion londoni vezetőivel. Az egyesület vezetőségi ülésére díszvendégnek hívták meg, ám ő állást foglalt az egyesület Palesztinába történő „lassú beszivárgási” gyakorlata ellen, és a szükséges közjogi biztosítékok mellett érvelt, ami teljesen szemben állt a szervezet elméleti és gyakorlati princípiumaival.
Majd Párizsba utazott, és 1896. július közepén találkozott a (párizsi) Rotschilddal. A Herzlre egy „furcsa vénfiú” benyomását tevő Rotschild udvariasan, de határozottan elutasította a „vezér” elképzeléseit. Öt perc után Herzl félbeszakította: „…Így kezdtem el: ‘Egy település valójában egy kicsiny állam. Egy állam pedig egy nagy település. Ön egy államot akar létrehozni – én egy hatalmas települést.’ Ezután – mint már annyiszor a múltban – elmondtam az egész tervet. Időnként meglepetten hallgatta, néha csodálatot láttam felragyogni a tekintetében.
Kiderült, hogy nem bízik abban, hogy a törökök megadják az engedélyt. De ha bízna benne, akkor sem vállalná a dolgot. Úgy véli, hogy lehetetlen a tömegek Palesztinába özönlését rendezett keretek között tartani. Szerinte először is 150.000 snorrer jönne, a pedig szegényeket táplálni kellene. Nem érez magában annyi erőt hozzá, bennem talán van, teszi hozzá. Nem vállalhatja a felelősséget. Sok tragédia történt.
Máskülönben nem történik? – vetettem ellene. – Nem elég tragédiát okoz az antiszemitizmus?…” (Halász Zoltán ford.) Rotschild azt is kifejtette, hogy a londoniak támogatását nem tartja elegendőnek, és közölte: Goldsmidtől éppen az imént kapott levelet, melyben az egész Herzl-féle vállalkozást veszélyesnek minősítette. Herzl látta, hogy nem sokra megy a felmerült aggályokkal: „…Kétórai vita után kezembe vettem az esernyőmet és felálltam: Befejezésül ezt mondtam: ‘Egy eszme hatalmát arról lehet felismerni, hogy az ember akkor is vállal valamit, ha igent mond, és akkor is, ha nemet mond rá.’
A báró kelletlen, majdhogynem mérges pillantást vetett felém.
Hozzátettem a mondottakhoz: az egész kombinációnak ön lett volna a pillére. Ha visszahúzódik, minden széthullik, amit eddig felépítettem. Kénytelen leszek másképpen csinálni. Hatalmas agitációba kezdek, persze a tömegeket annak során még nehezebb lesz rendezett keretek között tartani. Át akartam engedni az ügy vezetését önöknek, és magam vissza akartam vonulni tőle. Amikor már elrendeződött volna a szultánnal a dolog, ön annyit hozott volna nyilvánosságra a megállapodásból – és annyit tartott volna titokban belőle -, amennyit csak akart volna. A tömegkivándorlás szervezése a kormány feladata… Jó szándékomat akartam kinyilvánítani, meg kívántam mutatni önnek, hogy nem vagyok forrófejű. Ön nem ért egyet velem – én mindenesetre megtettem a magamét.’…” (Halász Zoltán ford.)
A (párizsi) Rotschilddal való találkozás, illetve a hozzá intézett beszéd sorsfordítónak bizonyult Herzl életében, hiszen ezután végleg letett arról, hogy a zsidó pénzarisztokratákra alapozza politikáját. Mindenesetre nagy fölénnyel beszélt Rotschilddal, ami a kettejük befolyását, vagyonát és hatalmát figyelembevéve nem kis teljesítmény: „…Beszélgetésünk során a báró egy ízben megkérdezte:
‘ Tulajdonképpen mit kíván tőlem?’ Mire nyersen így feleltem: ‘Bocsánat, ön nem értett meg. Tiem kérek semmit öntől. Csupán meghívom, hogy csatlakozzék, bizonyos feltételekkel.'” (Halász Zoltán ford.) A „nagyokból” kiábrándult Herzl ezek után Londonba akart írni, ahol „…a tömegek szervezését el lehet kezdeni”. A párizsi orosz-zsidó diákok meghívták körükbe. írt Zadoc Kahn-nak, Franciaország főrabbijának: „…Felajánlom az összes országban lévő barátaimat, hogy legyenek a kivándorlás ügyében káderek. Azt hiszem, hogy pár hónap alatt, körülbelül tavaszig, a nemzeti zsidók minden országban katonásan meg lesznek szervezve….(Edmund Rotschild)nak egy centime-ot sem kell adnia és semmilyen lépést sem kell tennie, de még exponálnia sem kell magát. Pusztán el kell fogadnia a már kész és befejezett dolgokat… Magyarázza el Neki, erre kérem Önt. Talán én túl ügyetlen vagy türelmetlen vagyok. Ugyanakkor az ottani ügyek nem az én hibáim miatt nem mennek előre”.
Közben a bádeni nagyherceghez is fordult: bárha kifejthetné tervét a német császárnak. A fáradhatatlan Newlinsky összehozott egy találkozót Ferdinánd bulgáriai herceggel. Herzl azt kérte a hercegtől, hogy próbálja őt kapcsolatba hozni a cárral. Viszont „…kénytelen voltam harcba bocsátkozni a német cionistákkal, akik az egész ötletet elvetették”.
A héber sajtóban közben komoly attakok érték. Machum Sokolow, a varsói Ha-Cefira című orgánumban cikket írt s ebben azt állította, hogy Herzl „könnyelmű bolondként” veszélyezteti a palesztinai kolonizációt. Herzlt elkedvetlenítették a nem várt nehézségek, és ennek naplójában is nyomát találjuk: „Be kell ismernem, hogy demoralizálódtam. Semmilyen oldalról sincs segítség, de minden oldalról támadásokat kapok… így lassan megszerzem a jogot arra, hogy a legnagyobb antiszemita legyek”. Két hónappal később: „Úgy érzem, hogy kifáradtam. Sokkal gyakrabban érzem, mint korábban azt, hogy mozgalmamnak már nincs sok hátra. Meg vagyok győződve a teljes megvalósíthatóságról, de nem tudok túljutni a kezdeti nehézségeken”. Herzl csak 1897-ben került olvasói „viszonyba” Leon Pinsker, ogyesszai orvos 1882-ben keletkezett „Autoemancipáció” című művével. Lelkesen, de megdöbbenve reflektált rá: „Ma olvastam az ‘Autoemancipáció’ brosúráját… Megdöbbentő az egyezés a kritikai és nagy a hasonlóság a konstruktív rész között. Kár, hogy az írást a könyvem megjelenése előtt nem olvastam el. De nagyon jó, hogy nem ismertem a müvet – talán meg sem írtam volna a sajátomat”.
Pinsker műve csak kis körre volt hatással, és nem volt gyakorlatias, nem foglalkozott a szervezéssel, nem is szólva arról, hogy névtelenül jelent meg; „Egy orosz zsidó intő szózata (Mahnruf) hittestvéreihez” ez volt olvasható a szerző gyanánt. Ráadásul Pinsker sem volt éppen dinamikus személyiség. A két ember közti különbséget Martin Buber fogalmazta meg: „elementárisán aktívnak” nevezte Herzlt a „problémázó” vagy „tépelődő” alkattal szemben, akire Pinsker szolgált például. A tépelődő ember szünet nélkül és aggályosán vizsgálja meg napi cselekedeteit: mi az, amit jól és amit rosszul tett, és alapvetően szorong a jövőtől, hiszen bármikor elkövethet rossz tetteket, és ezzel tovább sérülhet alapvetően sérülékeny személyisége, ami további rossz cselekedetek forrása lehet. Szorong bármilyen cselekedet megtételétől is, hiszen senkinek, így magának sem akar kárt okozni a rossz tettek elkövetését követő bűntudattal. Herzl azonban nem ilyen ember volt, és a kudarcok, a majdnem lehetetlennek tűnő feladatok nem megállásra, hanem újabb és újabb kísérletekre sarkallták a zsidóság nemzeti ügyével folyamatos harmóniában lévő, de a feladat roppant volta miatt megnyugodni soha nem tudó lelkét.
* Részlet a szerzőnek „Theodor Herzl” című, a Vince Kiadónál, az Ünnepi Könyvhétre megjelenő könyvéből.
Címkék:2002-06