A Cinkos-t újraolvasva

1993. március 14-e van, csendes vasárnap este a Majna menti Frankfurtban. Talán már Budapesten is csend van, bizonyára véget ért a Demokratikus Charta tüntetése, ahol, gondolom, a hagyományok szerint Konrád György volt az egyik fő szónok. Az itteni televízió-állomások hírmagazinjai Jelcinnel, Boszniával, főként pedig a német belpolitikával vannak elfoglalva, s így egyelőre nem tudhatom meg, mit mondott Konrád a Petőfi-téren. El tudom persze képzelni a beszédét szinte hallom okos, higgadt, precíz mondatait, s mintha csak ott lennék a téren, hogy szónoki szavai megnyugtatnak, hogy lecsillapítják a bennem és sok más emberben időnként fel-felcsapó indulatokat, hisztériákat. Gondolom, most is olyasmiket mondott, mint tavaly szeptemberben, az első nagy Charta-tüntetésen: a gyűlölet szavaiból a gyűlölet tettei, a félelem szavaiból a félelem tettei következnek.

Nehéz lehet minden tömeggyűlésen újat mondani. Mégis, mi az, amiért Konrád magára tudja vonni több tízezer ember figyelmét? Hiszen nincs neki karizmája hogyan is lehetne egy „antipolitikusnak”? Talán éppen ez a karizmahiány az, ami másodlagosan karizmát kölcsönöz neki. „Közismert a jámborságom, sokszor naiv hólyag vagyok, érdekes, hogy megint ellenséggé avattak” jegyzi meg a Kritika márciusi számában megjelent írásában, amely az egy évvel ezelőtti március 15-e történetét meséli el. Már megint „ellenség”?

Tudjuk A cinkos-ból, hogy az ilyen „naiv hólyagokat” minden rendszer ellenséggé avatta, miért éppen a mostani lenne kivétel? (lásd Boross belügyminiszter legutóbbi megjegyzéseit Konrád telefonlehallgatásra vonatkozó bejelentésére). De vajon meddig feszíthetjük ezt az analógiát? És vajon tényleg szüksége van Konrádnak arra a bizonyos „jó késre”, amelyet, mint a Kritika-beli cikkből kiderül, ma is magánál tart, mint ahogy húsz évvel ezelőtt Csobánkán minden este kikészítette a baltát az ágy lábához?

Újraolvasom Konrád regényét, A cinkost, és gondolatban meghosszabbítom napjainkig. Azon gondolkozom, mit csinálna, mi lenne ma A cinkos hőse, ha még mindig élne? Valamelyik ellenzéki párt vezetője, parlamenti képviselője, vagy megint az elmegyógyintézet lakója? Akármi lenne, nem tudna megszabadulni attól, hogy egyszerre volt megszálló és megszállott, üldöző és üldözött, gyilkos és áldozat, az államszocializmus haszonélvezője és kárvallottja. Egész életrajza tévedés, elhibázott kísérlet volt. Identitásválságára nincs megoldás. Zsidó nem lehet már, hiszen régen elhagyta közösségét, s a zsidóság is, Auschwitz kéményein távozva, elhagyta őt a nagyapa utolérhetetlen bölcsessége és erkölcsi magaslata csak emlékfoszlány, nem pedig követendő minta vagy példakép. Nem lehet polgár sem, hiszen egész élete lázadás volt a polgárság ellen, de hivatásos forradalmárként is kudarcot vallott, mert nem volt képes eléggé fanatikusnak lenni. Világpolgár sem lehet, mert végső soron otthonosságra vágyik, útjai, kalandozásai nem egyebek, mint gyanús ismétlődések: „már utálatosan tudom, milyen egy új városba megérkezni vagy kimenni a régiből”. Lehetne cinikus karrierista: ehhez azonban túl érzelmes és túl intelligens. Maradna az elmegyógyintézet de a bolondszerep is csak kényszerű pótléka az identitásnak. Hiszen a minta-elmegyógyintézet, amelynek lakója lett, nem egyéb, mint a Kádár-rendszer társadalmi modellje; túlságosan is jól ismert, túlságosan is otthonos ahhoz, hogy Konrád hősének igazi menedéket nyújtson.

A cinkos hőse voltaképpen olyan szeretne lenni, mint Musil Tulajdonságok nélküli ember-e: radikálisan tagadni az identitást, s megmaradni hűvös, kívülálló tervezőnek, városalapítónak, vagy látogatónak, az elmegyógyintézet vagy az államszocialista értelmiség szenvtelen megfigyelőjének és teoretikusának. De akármit tesz, mindig beleütközik a politikába, a politika pedig egész személyiségét magával ragadja. Akárhogy kapálódzik, benne marad, sőt, mind jobban belegabalyodik a hálóba. Akármit tesz, kiderül, hogy a kihallgató, a pribék, a verőlegény az évfolyamtársa vagy mozgalmi társa volt, vagy éppen a szeretője, mint az az ÁVH-ssá lett asszony, aki jóindulatból pisztolyt visz be neki a cellájába.

Konrád, az író és a társadalomtudós, a politikus és az antipolitikus persze nem azonos A cinkos hősével. De nagyon is belülről ismeri és talán ez segítette hozzá ahhoz, hogy elkerülje szerepének buktatóit. A regényhős nem válhatott szabad és autonóm polgárrá Konrád mostani politikai szerepvállalásának pedig éppen az a jelentősége, hogy modellt nyújt ahhoz, milyen is ez a szabad és autonóm polgár, aki politizál, ha kell, de nem lételeme a politizálás, akit a polgárjogok, nem pedig a hatalom foglalkoztat. Ezt a polgárt nem identitásválságok hajszolják térben és időben egyik pontról a másikra, nem bűntudatos áldozat többé, s nem a mi nem vagyok negatív identitása határozza meg, hanem olyan identitás, amely értékeket, életformákat és kultúrákat képes integrálni egy racionális kommunikáció keretében.

A kockázatoktól persze ez a magatartásmodell sem ment meg bennünket. A kés, amelyet Konrád mostanában is a keze ügyében tart, talán éppen a szabad és autonóm polgár elszántságát jelképezi, hogy megvédi önmagát és méltóságát. Remélhetőleg nem a félelmet jelképezi, amely előbb-utóbb gyilkos szerszámmá avatná a kést, és megint minden kezdődne elölről.