A Chabad-mozgalom próbája

A Chabad-mozgalom – mint min­den sikeres zsidó vallási mozga­lom – mindig is megosztotta a zsidó közösséget. Az inkább az érzelmek felé forduló, spirituális, ugyanakkor high-tech eszközöket is alkalmazó zsidó szer­vezet forradalmasította a zsidó világot. Az alapvetően zárkózott és befelé fordu­ló judaizmus felfedezte azt a terrénumot, mely a Chabaddal gazdagabb lett egy pa­radoxonnal: egy tradicionális zsidó szer­vezet a saját köreibe hozta be a médiát s ezzel együtt a zsidó tudásra és spirituális kielégülésre vágyó fiatal és kevésbé fiatal zsidó világiakat, akik a fogyasztói világtól megcsömörlötten választották és választ­ják az új chabadnyik utat. A Chabad pedig mindenütt ott próbál lenni, ahol zsidók csak előfordulhatnak: micve-buszaik, illetve „tankjaik” a világ számos zsidók lakta nagyvárosában járják az uta­kat és a lubavicsi chaszidok imaszíj-feltekerésre szólítják fel az éppen arra járó zsidókat. A Chabad Budapesten is jelen van, meglátogatták a nem éppen a vallá­sosságukról híres fiatalok összejövetelé­nek számító és immár minden évben megrendezésre kerülő nyári fesztivál színterét: a Pepsi-szigetet.

A tévé- és rádióállomások, valamint újságok tucatjaival rendelkező és az amerikai „direct mail” módszerét is min­denféle gátlás nélkül alkalmazó mozga­lom „üzenete” így jut el a modem világ kárvallottjaihoz. A szervezet a zsidó vi­lág más szegmenseit is befolyásolja: az izraeli szefárd Sasz párt tévéműsorait, kalóz-rádióállomásait is részben a Cha­bad inspirálta. Ráadásul a mozgalom a világ több pontján sikerrel integrálta a zsidó világ peremén lévő és kulturális­vallási válságban lévő csoportokat: Nyu­gat- és Dél-Európában, valamint Észak- Afrikában sok, addig legfeljebb mérsé­kelten tradicionális szefárd vált a lubavi­csi rebbe hívévé és a chabad ideológia identitásuk szerves része lett.

A mozgalom utolsó és egyben rendkí­vül karizmatikus vezetője, a lubavicsi Menachem Mendel Schneerson még a cári Oroszországban született, és – isme­rősei szerint – élete végéig romlatlanul őrizte meg anyanyelvét. A szovjet ható­ságok bebörtönözték, majd még jóval a második világháború előtt kijutott a „goldene mediné”-be, azaz az Egyesült Álla­mokba, ahol – a többi nagy chaszid mes­terhez hasonlóan – köréje is követők se­rege csoportosult. 1951-től hivatalosan is ő lett a hetedik lubavicsi rebbe. A reb­be főhadiszállása a New York-i Eastern Parkway 770.-ben volt, innen irányította mozgalmát. Schneerson rabbi évtizedek alatt jól működő vallási-intézményi inf­rastruktúrát épített fel, és a mozgalom abban is más utat választott, hogy a reb­be – a Szochnut mintájára – sliachokat, azaz küldötteket delegált a világ összes olyan pontjára, ahol csak zsidók élnek. A sliachoknak azonban nem a kivándor­lás előmozdítása a feladatuk, hanem ar­ra akarták rábírni a helyi zsidókat, hogy legyenek vallásosak és maradjanak ott, ahol születtek. A küldöttek – akik sze­mélyükben is függtek Schneerson rabbi­tól – elsősorban Chabad-intézményeket hoztak létre, amelyek nemcsak a moz­galomnak, de a helyi zsidóságnak is hasznára váltak, és többé-kevésbé beil­leszkedtek az adott közegbe. Bár a Cha­bad egyes kritikusai szerint a mozgalom a helyi hagyományoktól idegen, szefardizált, ugyanakkor amerikanizált fogyasz­tói ortodoxiát próbál meghonosítani, a mozgalom sikerei kétségkívül imponáló­ak. Kelet-Közép-Európa szinte minden országában működik chabadnyik „kiren­deltség” és – bár vallási reneszánszot nem tudtak elindítani – sajtó- és könyv­kiadásuk, internetes jelenlétük azt a lát­szatot kelti, mintha szám szerint is jelen­tős mozgalomról lenne szó.

A Chabad további kritikusai (még az ortodox táborból is többen) szóvá tet­ték, hogy a mozgalom Izraelben aktívan politizált és egyoldalúan foglalt állást Benjamin Netanjahu és kormánya mel­lett. A Chabad ráadásul nagyon aktív Iz­raelben: egy ausztrál chabadnyik milliomos finanszírozta Hebron zsidó negyede egy részének felépítését, és a szervezet jelen van a zsidó állam által 1967-ben elfoglalt területek vallásos településein.

A mozgalom mindenesetre virágzik: jelenleg több mint háromezer küldöttje működik a világ 107 országában, és a Chabad évi költségvetése eléri a 700 millió dollárt. A szikár adatok magukért beszélnek: ma a világon körülbelül 150 000 chabad haszid van, beleértve a Crown Heights-i főhadiszállást, ahol tíz­ezren élnek, Izraelben pedig negyven­ ezren vannak. A becslések szerint a zsi­dókat a zsidó tradíciónak visszahódító tevékenységük következtében a mozga­lom további negyedmillió zsidót ér el.

1994. június 12-én, azaz – ahogy a hí­vek említik, kerülvén a történés kimon­dását – „Gimel Be-Tamuz”-kor (Tamuz hó 3-án) elhunyt a lubavicsi Rebbe. Schneerson rabbi halálával új korszak kezdődött a mozgalom életében. Köve­tőinek egy része ugyanis Messiást látott az elhunyt és rendkívül nagy szellemi és spirituális befolyással bíró Mesterben és még a mozgalom vezérkarát is meg­osztotta a messianisták és nem messianisták közti ellentét. Az izraeli Kfar Chabadot, a Ben-Gurion repülőtér közelé­ben lévő izraeli chabad települést viszont teljesen elöntötte a messiási láz, és a látogatókat még ma is a következő látvány fogadja: a Rebbe képe és alatta a felirat: „Légy üdvözölve, Messiás Ki­rály!” Tanítványok ezrei skandálják a „Hello” helyett vagy a napi imák után: Jehi adonénu morénu verabénu melech ha-masiach le-olam va-ed! (Éljen meste­rünk és rabbink, a Messiás Király mindörökkön örökké!)

Az ideológiai szakadás már a lubavicsi társadalmat is áthatotta. Menachem Friedmann, a Bar-Ilan Egyetem ortodo­xiával foglalkozó szociológusa szerint ez annyira igaz, hogy ha valaki – a Chabad-közösségből – meg akar házasodni és messianista, gondot fordít arra is, hogy a menyasszony is az legyen. New Yorkban pedig egy központi Chabad-jesivát és egy leányiskolát osztott meg a messiás­probléma. A messiásügy nem olyan régi időre nyúlik vissza: még a Rebbe halála előtt, 1991-ben kezdődött, amikor kitört az Öböl-háború és a hadi cselekménye­ket Schneerson rabbi úgy kommentálta, hogy az „a Messiás eljövetelének nyitánya”. 1992-ben szélütés érte a Rebbét, mire chaszidjai – több helyütt a világban – kampányba kezdtek, melyben azt hir­dették, hogy jön a Messiás, és sokan nyíltan ki is mondták, hogy a Rebbére gondolnak. Sokan azt várták, hogy a Rebbe halálával a messiási mozgalom is el fog tűnni, ám ez mindmáig virágzik. Ahogy Friedman professzor fogalmaz: „A Messiás halála sohasem indokolja ön­magában egy messiási mozgalom ha­nyatlását.”

Ugyanakkor a messiási hit annyira át­hatotta a lubavicsiakat, hogy több luba­vicsi rabbi szerint halakhikus kötelesség hinni abban, hogy „a Rebbe a Messiás”.

A messianizmust a Chabad a maga módján propagálja: a New York-i Chabad-központ, Hadar Ha-Tora jesivájában fiatal bócherek tanulják a messiási kor eljövetelére vonatkozó talmudi helyeket, és az interneten (www.moshiach.net) a Rebbéről szóló csodás történetek soka­ságát lehet olvasni. Beis Moshiach cím­mel messianista hetilap is indult és Rab­bi Smuel Spitzer, a kiadó – vádakra re­agálva – leszögezte, hogy nem ők hason­lítanak a kereszténységhez, hanem for­dítva: a kereszténység megváltáseszmé­je ered a zsidóságból.

A chabad világ mély megosztottsága még inkább megfigyelhető az egyébként is viták dúlta Izraelben: például Zimroni Zik, egy izraeli chabad messianista, aki az „Igazi és Teljes Megváltásért Társaság” elnöke, nyíltan hirdeti, hogy a Reb­be él. Zik korábban a Chabad ifjúsági ta­gozatának volt az egyik helyi vezetője, majd – messianista nézetei miatt – fel­mentették beosztásából. „A kérdés az – mondja Zik -, vajon elfogadjuk-e, hogy ez a mostani a megváltás nemzedéke… Ő (mármint a Messiás-Rebbe) él vala­mely testben, csak mi nem látjuk.” Egy cfáti chabad hászid pedig odáig ment, hogy kijelentette: a Rebbe maga az Is­ten. A Tanjára (Rav Sneur Zalman által írt kabbalisztikus mű) hivatkozva azt ál­lítja, hogy „e világ teremtésének célja az, hogy a Mindenható alsóbb szférák­ban akarjon lakni”, és ki is fejtette, hogy a Mindenható a messiás alakjában nyi­latkoztatja ki magát, aki a lubavicsi rebbe. A „renegátot” a cfáti chabad kö­zösség vezetője (aki egyben a város ve­zető rabbija) kiközösítette, mondván, hogy „megszentségteleníti a Mindenható nevét”.

Olyanok is voltak, mint a szintén izra­eli Eli Peles, akit a Rebbe halála taszí­tott el a judaizmustól. „Azt mondják ne­ked, hogy ez az ember a Messiás, aztán hirtelen meghal: és akkor rájössz, hogy itt valami nem stimmel – mondja. – Má­sok azt állítják, hogy nem halt meg ha­nem csak a hitünket teszik próbára, nos, ez nekem nem volt elég bizonyíték­nak.” Peles, aki Kfar Chabadban nőtt fel, szakított az ortodoxiával. Elmondása szerint a településen a két tábor, a mes­sianisták és a nem messianisták között tettlegességig menő veszekedések zaj­lottak le, és már nem volt ott a Rebbe, akinek, mint megkérdőjelezhetetlen au­toritásnak a szavára mindannyian hall­gathattak volna. Peles arról is beszá­molt, hogy több Kfar Chabad-i polgár enyhített a vallási szigoron és már nem úgy viselkednek vagy öltözködnek, mint korábban.

Az ortodox világban némelyek ke­mény harcot kezdtek a chabadnyikok el­len. David Berger ortodox rabbi és történész például komoly küzdelemmel ke­resztülvitte, hogy a modem Ortodox Rabbitanács 1996-ban olyan határozatot hozott, mely szerint ellentétes a judaiz­mus tanításával az, hogy a messiás úgy kezdi el küldetését beteljesíteni, hogy előtte meghal, eltemetik és „feltámad”. Berger – az izraeli Haarec című lapban – még a messianista chabad metszők által vágott állatok húsának kóserságát is megkérdőjelezte. A rabbi azt az aggályát is kinyilvánította, hogy a mozgalom hiva­talos vezetése – bár a többség messia­nista – óvakodik ezt a tényt nyilvános­ságra hozni, mivel fél az ortodoxia ellen- reakcióitól. Berger rabbi azt is leszögez­te, hogy nem a közösség belső problé­mái aggasztják, hanem egy „sokkal mé­lyebb probléma, hogy vajon a zsidó val­lást komolyan átalakítják-e”?

Allan Nadler, a Drew University (New Jersey) Zsidó Tanulmányok tanszékének vezetője szerint a messianizmus „törté­nelmileg nagyon veszélyes, és minden hamis Messiás végül szakított a zsidó közösséggel és a hagyományos zsidó ta­nításokkal”. Több amerikai pszichológus és vallástörténész a mozgalom meg­nőtt aktivitását éppen abból a lélektani kényszerből eredezteti, mely a messiás el-nem jöveteléből, végső soron sikerte­lenségéből fakad. Samuel Heilman, a szociológia és a zsidó tanulmányok pro­fesszora (Graduate Center of City University of New York) szerint: „Mielőtt a prófécia megbukott volna, csak máso­kat kellett meggyőzniük. Most nemcsak másokat, hanem saját magukat is meg kell győzniük…”

A lubavicsi főhadiszálláson egyáltalán nem tartanak a szakadástól. Jehuda Krinsky rabbi, a Rebbe volt titkára és a mozgalom nem messiási szárnyának ve­zetője szerint a Chabad körüli viharok idővel el fognak csendesedni. Bár a messiási mozgalom a New York Times-ban egész oldalas hirdetést tett közzé ar­ról, hogy a Rebbe a Messiás, és a Fifth Avenue-n ötven „Moshiach-tank” vonult fel, Rav Krinsky szerint az egész messia­nizmus belefér a szólásszabadság kere­teibe. Ugyanakkor azt is megerősítette, hogy a mozgalom lényege nem ebben van, hanem a belső misszióban: a minél több háztartás kóserré tételében és mi­nél több minjan létrehozásában.

A Chabad-mozgalomnak jelenleg nincs vezetője. Sokan azt mondják, hogy az elmúlt harminc évben a mozgalom szin­te külön vallássá vált, és a zsidó hittől való eltérése éppen a messiási gondolat középpontba helyezésében gyökerezett. A mozgalom – bár vészesen emlékeztet a zsidó történelem különféle álmessiási mozgalmaira – korábban nem volt mes­sianista. Maga a Rebbe ugyanis sohasem tartotta magát megváltónak, és a mozga­lom is inkább a zsidóknak a tradícióhoz történő visszatérítését, mint a zsidóság­tól való elidegenítését tartotta céljának. Mindenesetre a zsidó vallás belső fe­szültségei és ellentmondásai, a világ mai állapota és az eljövendő új világ ígérete közti ellentét az oka annak, hogy min­den komolyabb és karizmatikusabb ve­zetővel rendelkező zsidó vallási mozga­lom esetében megjelennek a vezetőben megváltót látók csoportjai, mely jelen­ség világosan mutatja a kereszténység zsidó eredetét.

A The Jerusalem Report alapján írta