A campusháború vesztésre áll

NATAN SARANSZKI

A campusháború vesztésre áll*

A New Jersey-i Rutgers Egyetemen érkezesem­kor palesztin és zsidó diákok zajos tün­tetése fogadott, akik „Rasszista Izrael” és „Háborús bűnösök” táblákat lenget­tek. Mögöttük a Neturei Karta fekete kaftános ortodoxai sorakoztak, akik az „istentelen cionista entitás” elpusztítá­sára buzdítottak. A tanárok – felte­hetőleg egy hajdani izraeli professzor vezetésével – e-mail-ben tiltakoztak, amiért a „náci, háborús bűnös állam” képviselője felszólalhat. Itt történt, hogy az egyik „megszállásellenes” zsi­dó diák egy habos tortát vágott az ar­comba, „Fejezzétek be a megszállást!” felkiáltással. A tüntetőkkel szemben több száz, nem kevésbé hangos Izrael-párti zsidó diák vonult fel, akik igye­keztek mindenért visszavágni. Amikor a tortaincidens után visszatértem, a te­remben olyan robbanásveszélyes lég­kör uralkodott, hogy a palesztinpártiak jobbnak látták elállni tervüktől – az előadás lehetetlenné tételétől.

Számos olyan pillanat volt még utam során, amikor félelmet, szomorú­ságot és aggodalmat éltem át. A Harvard egyetemen őszinte, nyílt párbe­szédet folytattam zsidó diákokkal, s közülük az egyik lány elmondta, hogy fél részt venni az Izrael-párti rendezvényeken. Az egyetemen annyira Izrael-ellenes a hangulat, hogy ha felismerik, rosszabb jegyeket kaphat, és ennek a karrierje látja kárát. Tanárai nem nézik jó szemmel az ilyesfajta programokon való részvételt, a kockázat túl nagy.

Először azt gondoltam, túloz, de ahogy más egyetemen is beszélgettem a diákokkal, világossá vált, hogy ők is így éreznek, s az amerikai és kanadai egyetemeken a helyzet komolyabb, mint gondoltuk. Úgy is mondhatom: ijesztő. Márpedig mindennek sors­döntő jelentősége van Izrael és a zsidó nép szempontjából.

Kevés olyan fontos, stratégiai ütőkár­tyája van Izraelnek, mint az amerikai zsidóság. Az a tény, hogy a világ egyet­len szuperhatalma Izrael elkötelezett szövetségese, nagyrészt a büszke és te­vékeny amerikai zsidó közösség érde­me. Hogy a közösség ilyen marad-e a jövőben is, az a fiatalabb nemzedéken múlik. Ez a nemzedék pedig az egyete­mi campusokon nő fel. Princeton, Harvard, Columbia diákjai lesznek az elkö­vetkező évtizedek döntéshozói. Ők is olyan bátran kiállnak majd Izraelért, mint a mai zsidó vezetők? Elnézve az egyetemeken uralkodó Izrael-ellenes hangulatot, ahol a döntő többség ellen­séges vagy apatikus Izraellel szemben, súlyos kétségeim vannak.

Az egyetemi campusok nem egyik napról a másikra váltak az Izrael-ellenes indulatok melegágyává. A 60-as, 70-es, 80-as években még egészen más volt a légkör: akkor a zsidó diá­kok élen jártak az egyetemi mozgal­makban, ahol egyebek közt az emberi jogokért, így a szovjet zsidók jogaiért küzdöttek. Ez az aktivizmus szerves része volt zsidóságuknak.

Ma, amikor a zsidók aktivitása szin­te kizárólag befelé irányul, amikor a zsidó diákszervezetek olyanok, mint ostromlott vár az ellenséges területen, amikor Izrael-párti diákoknak semmi esélyük nincs, hogy vezető szerephez jussanak az emberjogi mozgalmakban – ma azok a szép napok messzi álom­képnek tűnnek.

Az arab államok és a palesztinok masszív befektetései – pénzben és erőfeszítésben egyaránt – lassan, de biztosan megváltoztatták a helyzetet. Az egyetemeken egymás után jelentek meg a Közel-Kelet-tanszékek, ame­lyek – nagyvonalú szaúdi támogatás­sal – áltudományos elméleteket gyár­tottak, mely szerint Izrael az utolsó gyarmatosító állam, amelynek puszta létezése is erkölcstelenség, így nem is lenne szabad léteznie. Amikor a zsidó közösség vezetői néhány évvel ezelőtt végre elszánták magukat Izrael-tan- székek létrehozására, azt vették észre, hogy már senki sincs, aki itt taníthat­na. Nincsenek szakértők, nincsenek szerzők. Mindenki elhagyta a terepet.

A palesztinok, Izraellel ellentétben, felismerték, mekkora jelentőségük van az egyetemeknek a jövő nemzedé­kek formálásában, és nagy energiákat összpontosítottak a campusokon. Szószólóik elmagyarázták, hogy noha az arab országokban, s így Palesztinában a nőknek, a kisebbségeknek és általá­ban senkinek sincsenek jogai, mégis ők az emberi jogok zászlóvivői. Min­dez olyan abszurd, hogy az égre kiált, de nem törődik vele senki.

Az elmúlt három évben ez a folya­mat felerősödött, Izrael pedig semmi­féle erőfeszítést nem lett, hogy kie­gyensúlyozottabb információt juttas­son el a diákokhoz. A campusokon a légkör egyre ellenségesebbé vált.

Amikor Jeruzsálemért és a diaszpó­ráért felelős miniszterként munkához láttam, világos volt számomra, hogy teendőim között elsőként az egyete­mekkel kell foglalkoznom, amelyek az Izrael-ellenes érzület centrumai, és hatásuk a zsidó diákokra egyáltalán nem elhanyagolható. így elhatároz­tam, hogy útra kelek, és első kézből ismerem meg a helyzetet, hogy elin­díthassam a változást.

Meg akartam mutatni, hogy Izrael még a terror elleni brutális háború közepette is érzékeny maradt az em­beri jogokra – főként ha más, háború­ban álló demokráciákkal vetjük egy­be, mint az Egyesült Államok Afga­nisztánban, Oroszország Csecsenföldön vagy a NATO Jugoszláviában. Beszéltem a dzsenini ütközetről, ahol nem használtunk repülőgépeket, ehelyett katonáink házról házra járva ke­resték a terroristákat és fegyvereiket.

Hat nap alatt tizenhárom campust jártam végig, és úgy találtam, óriási az információigény az izraeli „jogsérté­sekkel” és „háborús bűnökkel” kap­csolatban. Úgy találtam, hogy az em­beri jogok ügyét (ami roppant népsze­rű) és Izrael ügyét (ami roppant nép­szerűtlen) összekapcsolni hasznos do­log, mert ha tárgyilagosan nézzük a demokráciát és az emberi jogokat, ak­kor még a legharcosabb palesztinpár­tiak is meghúzzák magukat.

De megértettem, hogy az ilyen győzelem csak viszonylagos: mintha magányos hegyet foglalnánk el ellen­séges területen. Az általános kép na­gyon is aggasztó. A campusokon 10­20 százalék körül van a zsidó diákok aránya, de csupán tizedrészük vesz. részt zsidó vagy Izrael-párti progra­mokon. A zsidó diákok másik kicsiny, de igen hangos csoportja az Izrael-el- lenes aktivisták élén áll, hiszen mi le­het jobb álcája az Izrael-ellenes boj­kottok valódi, rasszista jellegének, mint egy zsidó professzor vagy diák, aki ég a vágytól, hogy pápább legyen a pápánál. És a többiek? Ok nem áll­nak ki. nem vállalnak kockázatot. Di­ákjaink 90 százaléka hallgat.

Az aktív mag kétségkívül nagyszerű munkát végez. De kevesen vannak, fá­radtak, és sokuk elvesztette a hitét. Egyikük elmondta: nem bírta már, hogy társai megszállott Izrael-pártiként kezelik. Idealista energiáit most egy organikus farmon éli ki. Mióta környezetvédelemmel foglalkozik, mindenki szereti. Ismerős ez a helyzet számomra: annak idején a Szovjetuni­óban legtöbbünk szintén a tudomány és a művészet elefántcsonttornyába menekült zsidósága elől, amikor nem bírta már a környezet nyomását. Azt gondoltuk, tudományos kiválóságunk megóv majd Káin bélyegétől.

Meg lehet fordítani ezt a folyama­tot? Visszaszerezhetjük a campusokat? Azt hiszem, igen. De ehhez összehan­golt erőfeszítésre van szükség, s alap­vető tudati és irányváltozásra Izrael információs politikájában. Az amerikai campusokon valami megmozdult, szá­mos szervezet roppant aktívan műkö­dik. Itt az ideje, hogy mindebből Izra­el is kivegye a részét.

Gadó János fordítása

*Natan Saranszki egykor – Anatolij Scsaranszkij néven – a leghíresebb szovjet refuznyik (kivándorlási kérelemért bebörtön­zött zsidó aktivista) volt, ma Izrael Jeruzsá­lemért és a diaszpóráért felelős minisztere. 2005 tavaszán előadói körúton járt Európá­ban és az Egyesült Államokban. Tapaszta­latairól a Maariv c. izraeli lapban számolt be. Írását rövidítve közöljük.