A bűnüggyé oldott esszé

(Hernádi Miklós: Ottó. Magvető Kiadó, 1990. 427. oldal, 86 Ft)

„A zsidóknak előbb a zsidóságot le kell győzniük, csak aztán érettek a cionizmusra” (Otto

Weininger: Geschlecht und Charakter)

„Magukban a nőkben minden személyes hiúság mögött még mindig ott van a személytelen megvetésük – „a nő iránt” – bölcselkedik Nietzsche a Jón, rosszon túl-ban. „A legmagasabban álló nő is mindig végtelenül melyebben van, mint a legmélyebben álló férfi” – kontráz Otto Weininger a Nem és jellemben.

Mi marad a gondolatokból az utókorra? Felelhetünk ügyes közhellyel; amit az utókor vállal, vagyis amit kedvére magyarázhat. Enyedi Ildikó „Az én XX. századom” című filmjének epizódistájaként ágáló Otto Weiningerét nézve és Hernádi Miklós könyvét olvasva csak arra gondolhatok: a közhelyek élnek.

Otto Weininger felhasználható.

Hogy mit tudunk róla?

Zsidónak született Bécsben, 1880- ban, filozófiát, pszichológiát, biológiát, fizikát és matematikát tanult a Bécsi Egyetemen. 1903-ban megjelentette hír­hedt, antifeministaként és antiszemitaként jegyzett művét a Nem és jellem-et (Geschlecht und Charakter), áttért az evangélikus vallásra, s még az évben, 23 évesen, öngyilkos lett.

A felsoroltak lexikon-adatok.

Hogy ki volt O.W. valójában?

A kérdésre egyfajta választ ad Hernádi Miklós.

De többet is ennél, mert regénye gondolatáramában hangsúlyozott a zsidóság helyzetének feltérképezése a „lehetetlen államban”, a velejéig szecessziós Osztrák-Magyar Monarchiában.

A „lehetetlen állam” rendjének, a túlburjánzó bürokráciának, az egyéniség „elhivatalnokiasításának”, a szorongások tüneteit prózába zártan Kafkától Musilig – olvashattuk. Most 1990-es kiadásban, egy olyan regényt kapunk, mely Bécs századfordulós képét új színnel gazdagítja, mert tudatosítja a Theodor Herzl által képviselt cionizmus elutasított jelenlétét.

A regény fikció. A regény játék, melynek részese az olvasó. Az Ottót felfoghatjuk úgy is, mint egy nyomozás történetét. Az itteni Scherlock Holmest Maximilian Bamer hadnagynak hívják és az államrendőrség XVI. osztályán (nemzetiségi ügyek) van alkalmazásban. Lelkiismeretes hivatalnok, akit a tapasz­talt pontatlanság vezérel arra, hogy kinyomozza a pontosságot: Otto Weininger ágostai hitvallású osztrák evangélikus állampolgár halálának körülményeit. Tökéletes detektív: helyszínei, tanúkat keres és bír szóra, felkutatja az áldozat gyermek- és ifjúkorát; viszonyát apával, anyával, testvérrel, baráttal, s a Nővel. A nyomozás vége pedig egy levél: „Az államrendőrség állományából érdemei elismerése mellett ezennel elbocsátom. (1904. január 4.)”

Az úgynevezett nagyregény – ahogyan tanultuk – társadalomrajz, esszéisztikus betétekkel gazdagítva. Az Ottó társadalomrajza a „vonzások és választások” illúziójában ringatózó bécsi zsidó polgárság látleletét nyújtja. Figurák kavalkádja, csak egy a közös bennük, legyenek bár bécsi asszimilánsok vagy Oroszországból szalajtott anarchisták: a cionizmus elutasítása. A látnok Theodor Herzl megkérdőjelezett, áldozatként kiszemelt magányos hős Hernádi regényében éppúgy, ahogyan a valóságban. Mert mi a válasz a cionista eszme kihívására? „Ha Herzl doktor sikerrel jár, és csakugyan megindulhat a palesztinai kivándorlás… nos, akkor őket megállapodott bécsi, pozsonyi, prágai, budapesti zsidókat mi sem óvhatja meg attól, hogy… nekik is utat mutassanak… Hiszen van már hova menniük, már van hazájuk.”

A valóság kegyetlen, akár egy regény.

Barnes hadnagy nyomozása lezárhatatlan. Hogy hősünk, a zsidó öngyűlöletét filozófiája sarkkövének állító Otto Weininger önként belehal merev megváltoztathatatlanságába, vagy orosz anarchisták játékának sakkfigurája? Nem lényeges.

A tétovaság évadában jó egy kötetnyi bizonyíthatatlan bizonyosság.

Ambrus Katalin