A brooklyni testvér

Az Amerikában feltört kisember „sztoriját” úgy ötven éven át előbb kávé­házakban, majd presszókban mesélték, később házibulikon. Ma már tulajdonképpen nem is érdekesek. Most Gárdos Péter filmre vitt egyet, és az megint élni kezdett

Egy fickó, Mr. Gordon ’56-ban lelép Pestről, sőt el is vág min­den szálat az itthon maradot­taktól. Az itteniek, mármint a család, keményen dolgoznak, néha be­le is halnak, de valahogyan csak sikerül a zsidó család ősi birtokában – egy Dob utcai (titokban talán kóser) cukrászdá­ban – megmaradni és abból megélni. Kész kelet-európai csoda. Rá is menné­nek, ha nem lennének olyan erősek, amilyennek csak lenni lehet.

Pesten a „fej” az amerikás öccse (Bán János), de kétkezi a sorsa. A disszidált fiú (Haumann Péter) kint a fehér öltö­nyig tör fel, de gyereket csinálnia nem sikerül, mert még az ’50-es években mumpsza volt. Figyelemre méltó ez az előzmény, Bereményi Eldorádó filmjé­ben meg torokgyíkja van egy szimboli­kus gyereknek – hogy Gárdos korábbi, Szamárköhögés című mozijáról ne is beszéljünk. Úgy látszik, itt élni kész gyermekbetegség. Szóval a főhős haza­jön, hogy a testvérében lapuló ősi, echte családi génekkel – von Hause aus – mégis összehozzon egy Dob utcai trón­örököst. A népmesékből ismerős sze­gény kisöcsnek ez nem megoldhatatlan probléma… Csak az lohasztja egy kicsit, hogy a bátyó fizetni akar az aktusért. „Pesti” olvasat ez azoknak, akik itt él­nek, valamihez még mindig ragaszkod­nak. Ha nem is pont a film helyszínei­hez vagy a Csáky utca-Népszínház utca-Rumbach Sebestyén utca és Hernád utca négyszögéhez, ha fel is költöztek közben Budára, de ragaszkodtak ahhoz, amit jószerivel csak a családon belül él­tek, élhettek át. De átélték, akik egyálta­lán megérhették. Ez a folyamatos „pesti zsidó” azonosság – amit megint újra és újra leurbánosoznak – talán egyedül a kultúrában (például a filmben) volt/van nyilvánosan is jelen. Az identitás évtizedeken át kötelezővé tett elrejtését az irodalom, a mozi, a színház, a zene tör­te meg. Például éppen ez a Gárdos-film is. Ha többen járnának még a régi idők mozijaiba, bizonyosan siker lenne ez az olvasat, a terézvárosi szextörténet csa­logató szlogenje nélkül is.

A másik, „bolygó” megfejtésváltozat talán nem is csak a clevelandi Gordo­noknak mesél, hanem általában a nyu­gati közönségnek lenne való. Ha egyál­talán a magyar filmnek lenne esélye ar­rafelé. Ebből a nézetből brooklyni fickó – akinek ottani dolgai nem jelennek meg a filmben – mégis látnivalóan baj­ban van. Frusztrált. Van mindene, de utódot mégsem adott a gazdag Ameri­ka. Felkerekedik, és amolyan tékozló fiúként hazatér. Körbejárja egész estét betöltő álomautójával a régi háztöm­böt, a Gozsdu-udvar környékét. Máthé Tibor operatőr képein beszél a hely szelleme. Pedig csak kövek vannak, meg egy bölcs manó, akit Garas Dezső játszik, remekül. Köröz a fickó a kocsi­val, mint az American Graffitti-ben Richard Dreyfusék a hot dogos, görkoris lányok körül, vagy később Gothár film­jében, a Megáll az idő végén a fiúk a strandon a Warszavával. Csakhogy ő nem a célját keresi, hanem az okozatot. Ettől amolyan visszafelé dramaturgiája lesz a filmnek, amiben mi itt nem tudhatjuk, kinek is érdemes drukkolnunk. A tékoz­ló gyarmatosítónak, aki janicsár gyere­ket szeretne hazavinni, vagy ugyanan­nak a tékozló, de végül megtért fiúnak, aki – mint Antheusz – erőt szeretne me­ríteni a szülőföldtől. Mert lehet New York az utolsó darabka Európa, de itt mi még úgy tudjuk, hogy európaiak volnánk.

Egyelőre. Vagy éppen ezért mégis Bán honi Gordon figurája lenne az igazi hős, mert ő gürcölve neveli az ősi földön a ki tudja, egyszer csak mégis útra kelő új ge­nerációt? Mindez azért nem ilyen komo­lyan merül fel ebben a szórakoztatni kí­vánó filmben. A főszereplőkön kívül re­mek kabinetalakítások gondoskodnak (többek között: Hernádi Judit és Temessy Hédi) az ironikus hang állandó je­lenlétéről. Lehet, hogy igazi helyett ab­szurd hőst kell keresnünk. S találunk is, leginkább Garas-manó alakjában, aki vár, vár valami megváltó csodára, talán magára a megváltóra, és elkocsmázgatja itt addig azt a kicsi időt, amolyan nagyvá­rosi magányos haszidként.

Ilyen ritkán kimondott, elhallgatott, de sok családban ott élő kérdéseket boly­gat Gárdos Péter rendező és Máthé Tibor operatőr mozija. De ébreszt egy adag önazonosságra ingerlő nosztalgiát is – bárhol éljen is a néhai européer. Akárha máig csökönyösen itthon ma­radt pesti lakos legyen, pedig mióta az eszét tudja, Európát folyton kilopta aló­la a történelem.