„A boldogság: botrány”
„A boldogság: botrány”
A fenti mondatot Kertész Imre mondta április 2-án, egy Bloomingtonban rendezett konferencia keretében, videofonbeszélgetés során, és a kertészi életművet, különösen a Sorstalanság sokat idézett mondatát ismerve – „erről kéne, a koncentrációs táborok boldogságáról beszélnem nékik” nem nehéz megfejteni a mondat értelmét. A botrány az, hogy valaki a koncentrációs tábor kevésbé gyötrő pillanatait boldogságként élte meg, a botrány az, hogy eljuthattunk idáig. Az Indianai Egyetemen, Bloomingtonban megtartott tudományos konferencia címe – Imre Kertész in Perspective: Hungarian Jewish Culture in the 20th Century – azt a miliőt és folyamatot kívánta bemutatni, amely az emancipáció után néhány évtizeddel a magyarországi zsidóság tragédiájához vezetett.
A többek között a Hungarian Studies Program, illetve a Jewish Studies által szervezett, Szegedy-Maszák Mihály és Alvin H. Rosenfeld vezette szimpóziumon az előadások egy része konkrétan Kertész Imre munkásságával, fogadtatásával foglalkozott, míg a többi igyekezett perspektívába foglalni életművét, a történelmi hátteret, a magyarországi zsidóság identitását vizsgáló elemzések segítségével. Ez utóbbi nélkül ugyanis mind a magyar- országi zsidóság tragédiája, mind irodalma nehezebben érthető. A reformkor idején megszülető „mózeshitű magyar”, azaz a „zsidó vallású magyar” volt az kép, amely az emancipáció idején és az azt követő mintegy hetven évben, egészen a soáig, standardnak számított. Azonban már a kezdetektől léteztek olyan irányzatok a zsidóságon belül, amelyek látták az asszimiláció nehézségeit, problematikusságát, és ez markánsan megjelenik a magyarországi zsidó irodalomban is.
A szigorúbb értelemben vett irodalomelméleti, recepcióesztétikai és történelmi előadások mellett a Kertész életművében hangsúlyos identitáskérdést vizsgálta Gyáni Gábor és Gerő András előadása, Sanders Iván elemzése a kilencvenes évek zsidó témájú irodalmáról, és a magyarországi zsidó irodalmat röviden áttekintő előadás. Az előbbiek közül Varga Zsuzsanna (Edinburghi Egyetem) figyelemre méltó megállapítása, hogy Kertész, az író nagyobb figyelmet kap a gondolkodónál, vagy annál a Kertésznél, aki újraolvassa és értelmezi az irodalmi hagyományt, pedig az utóbbiak is fontosak az életmű (ezen belül a Sorstalanság gyakran ambivalens zsidó önképének) és a zsidó irodalom létkérdéseinek értelmezéséhez. Annál is inkább, mert Sanders Iván szerint a rendszerváltás óta újra reneszánszát éli a zsidó téma, azonban erre az új magyarországi zsidó irodalomra a dejudaizálás, azaz a zsidó tartalom univerzalizálása jellemző, és ez Kertész regényeiben is visszatükröződik, amennyiben a „sorstalanság” nem annyira zsidó, hanem egyetemes állapotként jelenik meg. Gyakran a zsidó téma nemcsak egyetemessé manifesztálódik, hanem rejtetté válik, sőt egyes esetekben tiltakoznak is a „magyar)országi) zsidó irodalom” kategóriája ellen. Árpád és Ábrahám földiek voltak (?) – A magyarországi zsidó irodalom vázlata volt a címe annak az előadásnak, amely a magyarországi zsidó irodalmat éppen ezen a kategórián keresztül próbálta megragadni, bemutatva, hogy ezt az irodalmat éppen a sokszínű zsidó identitás különféle megélésének kifejezése, az antiszemitizmusra adott válaszok jellemezték. A zsidó vallású magyar eszményét már az emancipáció idején is sokan megkérdőjelezték, s ezek a hangok az első világháború után felerősödtek. Így az emancipációt „csak” kritizáló válaszok mellett megszületett a Pap Károly-féle kisebbségi identitás, ám ugyanakkor gyakorivá vált a teljes önfeladás, és a zsidóságtól való teljes eltávolodás reakciója is. Gyáni Gábor előadása pedig arra a Sorstalanságban is mélyen gyökerező abszurditásra hívta fel a figyelmet, hogy a zsidóságon belül, a különféle önképekről és identitásokról dúló viták ellenére, a Trianon utáni antiszemitizmus felerősödése a legasszimiláltabb korszakában sújtotta a zsidóságot. Más szavakkal: a holokauszt idején a legkevésbé zsidó zsidóság élt az országban.
Peremiczky Szilvia
Címkék:2004-09